Gebics blogja

„Költő vagyok – mit érdekelne
engem a költészet maga?”
farigcsálja a lelkét versbe,
kinek ebből lesz kaja, pia!

terem itt zseni száz és ezer,
jó, ha már apád is versben teper,
ha pedig nincs neved, s jó barátod,
jobb, ha a lantot sutba vágod.

„az idő lassan elszivárog”,
ne hajszold a halhatatlanságot,
több jut földi élvezetekre,
totyogj bátran, buksi medve!

ha lelked néha háborgó óceán,
és csillagtalan éj a rád törő magány,
tudod, földön rothad el gondozott termésed,
sírversben hagyhatsz még magadról emléket.

„Végrendelet

Zsendüljön a fű,
sok színes madár zengjen,
lánynak lant pengjen.”

Mottó: Ha van a költészetben Szösz néne,
Pöcs nénének is lennie kell,
a világ rendje szerint.  

A város szélén, hol beérik a cseresznye,
kertjében morog a leszakadt ereszre
Pöcs néne,
és a sok kótyomfitty gyerekre,
kik azt lesik, érik-e a cseresznye
fülre akasztós kerekre.

Mert minden június oly borús,
a hangulat mondhatni világháborús,
kertben a fán a ropogós cseresznye
alighogy piroslik, már mindet megette…
Szakadna az ég madárra, gyerekre!

Macska a kurrogást hurokban feledte,
A kerítésrontó kutya is bevette
a gombostűs húst,
csak a cseresznyeügy nem jön egyenesbe,
hiába vár harcra söprű és gereblye
kézügybe helyezve.

Hány óra, Pöcs néne, lesz-e hús ebédre,
lányok és suhancok cserfelnek feléje,
Sáskaként kerülnek mögé és elébe…
Állj meg, irgum-burgum, anyád kelevénye,
füleid letépem, azt teszem el télre! 

Ha téboly ül az arcodon,
ha őrület rezeg mozdulataidban,
még nem biztos, hogy költő vagy.
Ha okosan beszélsz valamiről,
lehet, hogy tudós vagy,
lehet, hogy csak jó napod van.
Ha képes vagy ódákba foglalni
a női test fortélyait,
nagy csábító lehetsz…
A költő egészen más.
A költő felnéz a sötét égre,
s felsóhajt:
mindjárt elpattan egy mély hang húrja,
a költő meglesi teliholdkor
a lányként szepegő galagonyabokrot,
s friss kenyér illatát érzi,
ha a gyermekek homlokára néz,
a költő látja, hogy a holdvilág
gazdaggá tesz egy nyomorgó falut,
meghallja, amint a tavaszi szél üvegre lép,
a költő elolvassa az újságot,
és azt üvölti: nincsen hazám,
de könnybe lábad szeme a szép magyar szóra…

Már a költő sem reméli,
hogy halálával megválthatná az embereket.

Nagypéntek

„Mindez pedig azért lőn, hogy beteljesedjenek a próféták írásai." (Mát. 26,56.)

Hogy szépítsük barbárságunkat,
másság iránti ösztönös gyilkolásvágyunkat,
kitaláltunk isteni elrendelést,
megváltás-projektet,
mégis csoda történt:
brutálisan megöltük,
és azóta csókolgatjuk
a keresztet.

Nagyszombat

„…őrizzék a sírt harmadnapig, ne hogy az ő tanítványai
odamenvén éjjel, ellopják őt és azt mondják a népnek:
Feltámadott a halálból;
és az utolsó hitetés gonoszabb legyen az elsőnél.” (Mát. 27,64.)

Bűneinkkel ébredünk,
magunkra maradtunk
a gőggel, irigységgel, gonoszsággal,
mohósággal, kéjvággyal, csalárdsággal,
és bűneinket megtesszük újra meg újra,
ahogyan állunkon nő a borosta.
De szép a reggel,
a kék égen angyalok fátyla lebben,
levelek fényessége, virágok tarka illata,
madarak itt-ott csillámló éneke szólja:
van bocsánat és szebb a holnap,
estére a harangok is megkondulnak.

Húsvét

„…tegyetek tanítványokká minden népet,
megkeresztelvén őket
az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében…” (Mát. 28, 19.)

A diadal napja ez!
Megtörtént a csoda: föltámadt!
Az ige beteljesült.
Egy darabig még közöttünk járt,
letörölte a hívek könnyeit
és elámította a hitetlenkedőket,
azután mégis fölment a mennybe,
az apró munkát tanítványaira hagyta.
Lett is ebből kavarodás, haddelhadd!
Azt mondta: velünk lesz minden napon
a világ végezetéig,
de ha fájdalom gyúl testünkben,
ha düh szorongat és átok szaggat,
ha a félelem sötétje települ ránk,
ha elgyengít a kétely,
csak néz csöndes mosollyal.
Trónusa az Úr jobbján áll,
várja, hogy rátalálj. 

A nő élete csupán négy virág.
A tündérkor, hóvirág, kényes szerelem, röpke vágy,
vad szerető lesz, rózsa, bársony a szirma, tárul a bókra,
majd tulipán – mézes asszonyi öl, megadó anyaság,
s végül őszirózsa, nyarat kacsintó kedves virág.

Férfi, kívánom, hóvirág, rózsa, őszirózsa és a tulipán,
buja kertedben örökkön virítson valahány!