Gebics blogja

mára minden közintézmény
nemzeti lett alapból,
szidhatjuk a nemzetet,
ha rozsdás víz jön a csapból,
a nemzeti csatornákon nemzeti a butaság,
nemzetérdek magyarázza nemzetünknek igazát,
nemzeti a dohánybolt és nemzeti a kormány,
állatkerti elefánton nemzeti az ormány,
nemzeti legyen a bordély, mulathassunk abba’,
nemzetiszínű bugyiban pucsítson a szajha,
a nemzeti iskolában nemzeti a tananyag,
s közben nemzeti falakról mállik le a vakolat,
nemzeti kocsmában vágja kupán Miskát a Jóska,
nemzeti sarat dagasztnak, ha eljön a záróra,
nemzeti kórházak várnak a megfáradt magyarra,
ukrán nővér, ha épp’ ráér, infúziót beadja,
nemzeti a dal, a színház és a focipálya,
cifra ruhás közönségnek nemzeti a vágta,
nemzetileg döntenek itt az uniós pénzekről,
nemzeti adóhivatal kap sápot a részedből,
nemzeti egyház kaput zár menekültnek, migránsnak,
nemzeti pap mutat fityiszt a római pápának,
nemzeti az égbolt, nemzeti a napfény,
sikeres politikuson nemzeti a mellény,
nemzeti konzultálásra szólít fel a kormány,
tél végeken nemzeti az influenzajárvány,
nemzeti tavaszt nyár követ, nemzeti őszt tél váltja,
a nemzeti turkálóban vár egy bélelt kabátka,
nemzeti a nappalunk és nemzeti az álmunk,
csodás lesz az ébredés, hogy leesik az állunk!

Mottó: Ha van a költészetben Szösz néne,
Pöcs nénének is lennie kell,
a világ rendje szerint.  

A város szélén, hol beérik a cseresznye,
kertjében morog a leszakadt ereszre
Pöcs néne,
és a sok kótyomfitty gyerekre,
kik azt lesik, érik-e a cseresznye
fülre akasztós kerekre.

Mert minden június oly borús,
a hangulat mondhatni világháborús,
kertben a fán a ropogós cseresznye
alighogy piroslik, már mindet megette…
Szakadna az ég madárra, gyerekre!

Macska a kurrogást hurokban feledte,
A kerítésrontó kutya is bevette
a gombostűs húst,
csak a cseresznyeügy nem jön egyenesbe,
hiába vár harcra söprű és gereblye
kézügybe helyezve.

Hány óra, Pöcs néne, lesz-e hús ebédre,
lányok és suhancok cserfelnek feléje,
Sáskaként kerülnek mögé és elébe…
Állj meg, irgum-burgum, anyád kelevénye,
füleid letépem, azt teszem el télre! 

(Varró Dániel: Túl a Maszat-hegyen
című verseskönyvének olvasóihoz)

Van Pesten egy sikátor,
hol szétdobált papírból van az avar,
s termő rög helyett mállik a kutyaszar,
a pincék penészt köhécselnek
az ablakok ernyedten integetnek,
nos ide tévedt be Dani,
és szembe jött vele Fari Mari,
ki lány, vagy mégse
– csupán az anyakönyvre nézve
nevezhetjük lánynak,
különben asszonya óránként másnak –
szóval, szembe jött és méregette,
bongyor-göndörségét tekergetve gondolatban
Danikának, ki lépkedve, elmerengve
a reggeli tej édes ízét csettegette
még nyelvén, nem vágyván arra,
mi Fari Marit egészen fölkavarta,
mert nemcsak a göndörség hatott rája,
sejtette, tömött a pénztárcája,
hisz maszatos verseit mind eladta
– lám, mit tesz, ha művelt a szajha –,
hát illegette magát Mari, azt sejtetve,
nem vár húsdöngölő szerelemre,
csupán csicseregne-fecseregne,
lecsöppenő kecsapokról enyelegne,
s ha muszáj, más maszatokról –
lenge selyemben irodalomról,
múzsája lenne Danikának,
ha verselése néha kifárad,
tollpihe beszéddel csiklandozná Mara,
és ösztönét tornyozná gömbölyded fara…

Ám ez egy sikátor! Mit gesztusokba rejtve
Mari mondott, az hitelét vesztette,
– Egy rosszlány hívogat cöcörögve,
kötekedőn alkudna a bögyörőmre –
sajdult fel Dani, s annyit mondott: „Kuss!”
galambként rebbent el Fari Mari – huss,
elmaradt ezúttal a hali-gali,
kiért a sikátorból Dani
egy szélesebb utcára –
rühes macska vernyákolt utána.

Aznap éjjel verset írt Dani,
egy mackóról, ki éppen most nyalta ki
a mézesköcsögöt, és egy cicáról,
ki – képzeljétek – egeret evett,
mert nem simogatták a gyerekek eleget,
de egyebekbe is belekeveredett – mibe is?
nem jött a strófa nyomban,
sóhajtott Dani: „Talán melegfront van…”
Lebillent a feje – egy tündér vezette
a holdfény sikátorában lebegve,
ajka rózsaszirom, haja álom-pára,
fenekére tulipán volt tetoválva. 

Amint feltűnt a kocsiban, megállapítottam, hogy a nő lóarcú. Úgy hajlott az orra, a homloka, de még az ajakcsontja is. Szőke kóc haja volt egyébként és kicsi, keret nélküli műanyaglencsés szemüvege. A teste viszont sportos volt. Ez lehetett tájfutás, aerobik vagy női súlyemelés eredménye: szóval jó testű, kemény húsú nő volt, olyan, akinek az arcáról mindjárt a fenekére tévednek a férfitekintetek egy metrókocsiban. Volt vele egy négyéves forma kisfiú, sötétbarna szemű, sötétbarna, dús és kissé szögletesre nyírt hajú fiúcska, sihegő-suhogó orkános vattadzsekiben és szürke, kissé törökösen kunkori orrú orkán csizmácskákban. Fölfelé nyújtott karral érte csak el az anyja karját, de fogta, szorította. Úgy állt az anyja mellett mint egy kis robot, szögletesen rántva egyet-egyet a karján, a nyakán, nehezen tűrve a vattadzseki nyűgét.

Nem tudom miért, de úgy éreztem, a nő egyedül neveli a fiúcskát és az élet hősi fokának tartja a lányanyaságot. Nem volt különösebben fáradt, de nem beszélt a fiához. Egykedvűen himbálózott a kocsi közepén, a krómozott rúdba kapaszkodva. Nézte az alagút rohanó filmkockákra szabdalt sötétjét.

– Mikor szállunk ki? – kérdezte tőle a fiú? – Megnézzük azt a lánctalpas markolót?

A nő nem válaszolt. Egy pillanat múlva nagyot rántott a szerelvény, a fiúcska megpenderült, de mint egy fölülről fonálon tartott orsó, nem billent ki végleg az egyensúlyából. A nő, akinek anyai karja volt ezúttal a fonál, most ránézett:

– Rendesen állj!

– Rendesen állok – így a fiúcska.

– Ha összezárod a lábad, elesel. Így állj! – mondta az anya, és bár eredetileg is terpeszben állt, toppantott mindkét lábával, mutatva a terpeszt. Elképzeltem fenekén és combjain izmai finom működését.

– Így miért nem esek el? – kérdezte a fiúcska, miközben az orkános csizmácskák is terpeszt toppantottak. A nő azonban már a sötét filmkockákat nézte. A fiúcska válasz nélkül csüngött az anyai kézen, és értelmes szemeivel feltérképezte az utazóközönséget… Rajtam is megakadt a szeme, amint kissé megroskadva álltam, tőle kb. másfél méterre, télikabátban, prémsapkában, tömött aktatáskával, az ülések és az önműködő ajtó zugában, a menetirány szerinti jobb oldalon, ahol nem kavarogtak a le- és felszállók. Álltam, a nyugalom szigetén, ösztönösen terpeszbe tett lábakkal. Találkozott a tekintetünk, enyhe áramütést éreztem mély, barna nézésétől. Elnéztem fölötte, de láttam, hogy kíváncsi idegenséggel figyeli, ahogy kihúzom magam, följebb tolom a sapkámat, és némi hetykeséggel összezárom a lábaim, szorosan egymás mellé, hogy már-már úgy állok, mint az ék… és nem kapaszkodom, bár a szerelvény éppen nagyokat ránt, mielőtt befutna egy állomásra. A szokásos tolongás és az ajtózáródás tüsszögő zaja után észrevettem, hogy a fiúcska is feladta a terpeszt, és azonmód megbillent, sőt, egy zökkenőnél majdnem elesett.

– Mondtam, hogy tedd szét a lábad! – korholta az anyja, és a nyomaték kedvéért fölfelé húzta a fiúcska kezét.

A törökös csizmácska bal és jobb párja aprózva távolodott egymástól, lassan, ahogyan a hidak szétnyílnak.

– Jó így?

A nő nem szólt, épp egy kopaszodó, vöröses fej vonzáskörétől próbált elszigetelődni. A fiúcska nem erőltette a beszédet. Hamar összetalálkozott a tekintetünk, és azután minduntalan egymásba ütközött, ahogyan két szitakötő körözése is megannyiszor metszi egymást a zsombékos fölött. A bokáim már megint összeértek, úgy egyensúlyoztam a meg-megrázkódó kocsiban, és mintha kacsintottam volna… A fiúcska is összezárta a csizmácskákat, amitől persze kisvártatva megint megbillent.

– Ejnye! – rántott rajta egyet az anyja. Ő azonban továbbra is összezárt lábakkal állt, s engem nézett.

Nem is tudom, valami ördögi biztatásfélét küldtem felé a nézésemmel: „Kisöreg, ne hagyd magad, csak keményen!” Sőt, fél lábra álltam, és – bár ez némi erőfeszítésbe került – így sem kapaszkodtam. Láttam, hogy a kisfiú szeme csillogni kezd…

És akkor kipenderültem a kocsiból, és elhasaltam a peronon. Nem vettem észre, hogy beértünk egy állomásra, és nem hallottam a hangot: „Figyelem, a jobb oldali ajtók nyitódnak!” 

Megkívántad más asszonyát,
házát, kertjét és gépkocsiját,
sikereit is elirigyelted?
Rajta, ma még áll az időkerék,
meg-megnyikordul, de áll kegyelmesen,
szerethetsz zabolátlanul,
rabolhatsz, ölhetsz kéjesen!
Holnap helyreáll a rend,
és kifosztanak törvényesen.