Gebics blogja

Irodalom
Gebics•  2021. január 3. 20:42

Az utolsó karácsonyfa

Egyedül él. A férje meghalt régen, a gyerekei más városba költöztek, és csak ritkán látogatják. Pedig elkel a segítség, ahogy öregszik – már túlhaladta a nyolcvanat–, egyre nagyobbnak érzi a kertet. De azért minden évben ragaszkodik hozzá, hogy a kert egész területe föl legyen ásva – ebben a gyerekek és az unokák segítenek. Dohognak, hogy a mamához mindig csak dolgozni mennek, de belenyugodtak, hogy ilyen a világ, a mama legalább elfoglalja magát.

 

Egy vidéki város kertes övezetében él, a háza vagy nyolcvan éves. Az utcával párhuzamosan húzódik, ablakain belátnak a járókelők, ha éppen nincsenek behúzva a sötétítő függönyök. Nagy ház, de rossz beosztású, a régebbi részén két egymásba nyíló szobával, az újabb részen – persze az is már vagy ötven éves – szintén két egymásba nyíló szoba van. A két részt összekötő átjáró területe szobányi, formája folyosószerű, és mindig hideg, télen mintha hidegebb volna itt, mint az udvaron. Ez persze csak érzéki csalódás, a cserepes növények, amelyek szinte eltakarják az ablakát, jól érzik magukat itt.

Ezt az új részt neki és a férjének építették hozzá a régihez, amikor fiatal házasok voltak. Persze a fiatalok szerettek volna inkább külön házba költözni, kérték is, hogy legalább a kert végében kerítsenek le nekik egy területet és arra építsenek egy önálló házat, de a szülei, különösen az apja, hallani sem akartak erről. Az lett a vége, hogy életük a szülők árnyékában zajlott, egy ideig a szülők ellenőrizték őket, majd amikor megöregedtek, életüket kitöltötte a szülőkről való gondoskodás. A férje nem szívesen tette ezt, elvégre nem az ő szüleiről volt szó, rángatta a zablát, de sohasem tört ki. Csak álmaiban. Azután megbetegedett és meghalt, mondhatjuk inkább: elment, még a szüleinek a halála előtt. A szülei hosszú életűek voltak, s mire meghaltak, ő is öregasszony lett. Nem tudott mihez kezdeni. Művelte a kertet, amely egyre nagyobbnak tűnt.

Néha sírdogált, nézte a felhőket, vajon melyiken ülhet a férje, aki olyan korán magára hagyta. Elfogadta a magányt, mert volt lánya és voltak unokái. Tudta, a sorsa akkor eldőlt, amikor a lánya férjhez ment. Az a fiú, elvitte őt más városba. Nem maradt mellette, ahogyan ő annak idején a szülei mellett maradt. Pedig munkája is lett volna a fiúnak és a lányának is ebben a városban. De ők menni akartak. Ezt nehéz volt megszokni. Van a hálószobában egy sötét színű, polírozott szekrény, azon fényképek vannak elhelyezve szépen, üveges fényképtartókban. A férje, a lánya, a szülei, az unokái, a dédunokái, aztán van néhány távolabbi rokon, még a lánya gyermek kori barátnője és annak a lánya is ott mosolyognak. A veje hiányzik ebből a családi panteonból. Pedig idővel megbarátkozott vele, talán meg is szerette, mert nem állítható, hogy a veje ellene hangolja a lányát, és segít is a ház körül, ha úgy adódik. Valahogy mégsem került a fényképek közé.

Amikor az unokák kicsik voltak, gyakran látta őket. Sokat játszottak a kertben, még homokot is hozatott, lovas kocsival, hogy várat építhessenek. Életének a második szép időszaka volt az!

De az idő amit hoz, el is viszi. Az unokák felnőttek, megházasodtak, gyerekeik születtek, a lánya lett a nagymama, ő pedig a „dédimama”, és reménytelenül öregnek érezte magát a dédunokákhoz. Ritkultak a látogatások, nehezedett a magány, egyre kisebb teret lakott be a házban, telente már csak két szobát fűtött, a régi házrészbe, ahol valaha az ő szülei laktak, hetekig be sem ment.

Karácsonykor egy napra azonban összejön a család. Évek óta így van ez. Nem szenteste, nem is karácsony napjain, de közvetlenül karácsony előtt. Elfogadta, hogy neki kicsit korábban van karácsony, hiszen nem az számít, mit mutat a naptár.

Évek óta ugyanúgy zajlik ez a nap. Miután mindannyian megérkeznek, a veje fogja a fűrészt és kivágja az arra az évre kiszemelt fácskát. Nem is tudja mikor, de nem mostanában, vagy tíz fenyőfát ültetett el a kertben, egy olyan részre, ahová krumplit, paradicsomot, paprikát, retket, hagymát és tököt nem lehet ültetni. Szépen felcseperedtek, formás karácsonyfa lehet mindegyikből. Minden évben ő választja ki, hogy melyik fácska kerül sorra.

A fát a veje és a lánya befaragja a talpba, ez aprólékos munka, mert a fenyőt szinte sohasem sikerül a fatalpon levő lyuk pontos méretére szabni, így veje óvatosan forgácsot tuszkol a fenyő törzse mellé, de azt egyenletesen kell, hogy a fácska egyenesen álljon a talpban. Ezután a fa bekerül a szobába, és a család együtt díszíti fel. Először a villanygyertyák kerülnek föl, majd a színes gömbök, a karácsonyi alakok (hóember, krampusz, angyal), tesznek a fára szaloncukrot is és végül körbe tekerik angyalhajjal. Közben a szoba megtelik jó fenyőillattal.

Díszítés után eléneklik közösen a „Kiskarácsonyt”, felszikrázik néhány csillagszóró, ezt már a dédunokák is élvezik, majd jöhet az ajándékozás. Elsőként mindig ő kapja meg az ajándékokat, többnyire praktikus dolgokat, ágymelegítőt, meleg mellényt, infralámpát. Talán azért gyakoriak az ilyesféle melegítő ajándékok, mert a lánya, a veje, sőt az unokái is mindig hidegnek érzik a házat. Takarékoskodik a gázzal, de azért nem gondolja, hogy hideg lenne a szobákban, igaz, ő jól beöltözik. A vendégség idejére meg amúgy is feljebb tekeri a fűtést.

Az ajándékokat „nem kellett volna” szabadkozással fogadja, de azért látszik, hogy örül. Ülnek egy darabig a pompázó fenyőfa körül, nézi a dédunokákat, amint próbálgatják az ajándékba kapott játékokat. Azután asztalhoz ülnek, szép porcelán tányérok fölé. A karácsonyi menü mindig ugyanaz, májgombóc leves (fagyasztott májgombócból) és ízletesre sült pulykacomb, tört krumplival, franciasalátával.

– Az idei volt az utolsó fenyőfa, nincs több a kertben– mondja a veje, már a kávé és a sütemények fölött. Egy percre csend lesz.

– Én ennyit terveztem – szól a mama –, de úgy látszik Isten…

– Jövőre majd venni kell megint – vág közbe a veje, hogy oldja a pillanat végzetszerűségét.

– Vagy ültetni még néhányat tavasszal – mondja az egyik unoka.

Már sötétedik, szellemekként tükröződik vissza alakjuk a kisebbik szoba udvarra néző, függönytelen ablakáról, amíg be nem húzzák a sötétítő függönyt.

Lassan indulni kell, hosszú az út hazáig és csúszhat is. Először az unokák mennek el, a lánya még elmosogatja az edényeket, még leülnek kicsit beszélgetni (a veje inkább csak hallgat), azután ők is nekiindulnak. „Boldog karácsonyt!”-tal köszönnek el, visszhangzik még, ahogy bezárja a kaput és a ház rozoga bejárati ajtaját, azután csönd lesz és sötét, és mintha hidegebb is… Pedig igazából holnap lesz karácsony.

(Megjelent a Napútonline-on 2020. december 26-án)

Gebics•  2018. január 3. 23:34

Szilveszteri emlék

Emlékszem 1980. január elsejére. Pontosabban az azt bevezető szilveszteri bulira. Debrecenben volt, egy egyetemi kollégiumban, amely kopott festésű, tintafoltos bútoraival, a tanulóasztalok üres fiókjainak dohszagával, vékony paplanú, fertőtlenítőszagú ágyaival magányt, fiatalos és dölyfös világmegváltó gondolatokat, szerelmes és szerelem nélküli szeretkezések vadgesztenyeillatú életerejét őrizte, akár az évszázados angliai kastélyok szellemeiket. Egyetemisták voltuk, egymáshoz tartózó, de önmagát a másiknál különbnek képzelő, egyelőre semmi komoly dologhoz nem értő vidám fickók.

Szilveszteri buli! Félhomályos táncterem, ahol nem lehetett táncolni, csak egymáshoz bújni. A tapogató ujjvégeken nylonharisnyák enyhe elektromos bizsergetése... A tombolán nyertünk egy sült malacot. Ezüstszínű fémtálon feküdt, tátott szájában egy egész citrommal, valószerűtlenül rózsaszín bőre mintha kandírozott gyümölcs lett volna, a húsa fehér és édeskés volt, ma is borzongok, ha rágondolok. Pezsgőt ittunk rá, majd rákkonzervet ettünk, amit ugyancsak tombolán nyertünk, és amitől többen hánytak. Nem ám a pezsgőtől!

A kis kollégiumi szobában, ahová inni és enni visszahúzódtunk, a szilveszterkor már csontszáraz karácsonyfa lángra lobbant, amikor valaki csillagszóróval akarta növelni a hangulatot. A fát kidobtuk az ablakon (a negyedik emeleten volt a szoba), lángja artikulátlan üvöltözésünktől kísérve húzott ívet a hideg levegőben.

Még két évünk volt hátra az egyetemen. Fiúcsoport voltunk, mögöttünk eldobálva szerelmeink kinyílatlan piros rózsái, széthullott szirmú tulipánjai, szemérmesen tárulkozó árvácskái, és mögöttünk a vizsgák gerincropogtató próbatételei, szilaj fordulatai. Ettől tűnt emelkedettnek az a szilveszteri mulatság, filozofikusnak a világmegváltó handabandázás. Ettől lett az izzadtság, a szívós illatszerek, a sör és a pezsgő illatának fanyar világvége hangulata. Sokat próbált fickóknak hittük magunkat.  

Talán éjfél lehetett, amikor valamelyikünk felállt, és ünnepélyesen, komolyan, mintha díszmagyarban lenne, fölemelte poharát.

– Fiúk, igyunk a nyolcvanas évtizedre! Mert ez a mi évtizedünk lesz!

Ittunk. Éreztük, hogy aki az eljövendő tíz évben nem viszi valamire, annak már reménytelen. Homlokunk mögött lüktettek azok a nagy feladatot, amelyeket megoldunk majd. Gondolatban elénk tornyosultak azok a bástyák, amelyeken majd helyt kell állnunk. Egy időre abbamaradt a gajdolás. Szinte kijózanodtunk! Azután visszamentünk a táncterembe, remélve, hogy találunk még ott lányokat.

A mi évtizedünk nem kezdődött valami jól. A szilveszter utáni harmadik napon kilencünket rúgtak ki egy nagyon kemény vizsgán. (A pótvizsgán azután egy híján valamennyien szerencsésen átmentünk.)

És a folytatás? Ketten-hárman közülünk belépetek az MSZMP-be, az akkori állampártba. Így gondoskodtak a jövőjükről. Majd bekövetkezett a rendszerváltás. Éppen amikorra letelt a mi évtizedünk! Újabb pártok kezdtek szájalni a szebb jövőről. Néhányan ekkor váltották be a mi évtizedünk ígéretét. Akadt, aki komoly politikai karriert csinált, még államtitkárral is büszkélkedhetünk. Azon se csodálkozom, hogy az egykori MSZMP-sek vallásos szervezetekben, patinás jótékonysági klubokban találtak új közösségre.

A többiek is megállják a helyüket, bár nem rólunk szólnak majd a krónikák. Biztos vagyok abban, hogy valamennyien emlékszünk rá, hogyan kezdődött „a mi évtizedünk”. Van, akinek ez az emlék, erőt ad, igazolja – nem mindig gáláns – cselekedeteit, és van, akinek bűntudatot. Gyúanyagot az önmarcangoláshoz. 

Gebics•  2017. január 8. 10:59

Faludy György igazsága

Költő vagy, mindig tudtam ezt,
de sokáig nem kedveltelek,
míg verseidből végre megértettem
emberséged és bölcsességedet.
Leginkább úgy tudlak felidézni,
hogy egy csótánnyal nézel farkasszemet,
atomháború mocska leng verseden,
dühvel agyoncsapnád a férget,
mert az majd túléli, és te nem.
Pajzánságod is elbűvölt,
mikor Hitler halálát recsegte a rádió,
te a vörös Eleánor combjait csókolgattad éppen,
köldökén s lágyékán kutattad mi a való,
vagy ott van a svéd rokokó,
Ulla tüzes teste a fülledt fogadóban,
és az abrakot fújó merev farkú ló lenn a hóban,
a költő Ullát feledve az ablaknál motyog, tötyörög:
„az ördögét, féltékeny a dög!”
S persze Recsk,
ahol fejben írtad a verssorokat,
s hogy legyőzhesd a barbárokat,
minden fogolytársad őrzője lett néhány sornak,
ez komolyabb létkérdés volt,
mint hogy jut-e étel holnap.
Majd száműzöttként, idegen kontinensen
dohogtál, hogy egyre rosszabbak
az autók és az autószerelők szintúgy,
és mindenütt a tévé, csak a tévé,
a költészet vagány és öngyilkos különút…
S, ha szabad versem
sorai úgy cikáznak,
mint dús hajad villámai, megemlítem,
hogy Fanni asszony sok volt már nekem,
nem hittem, hogy aggkorban van szerelem,
„Ekkora szerelemnek nem lehet ellenállani” –
ugyan már, kilencvenévesen, papi!?
hát fölállt még, vagy megtanított az alázat,
hogy malacként csámcsogj medúza-mellein
és szürcsöld combjait mint kagylófaló állat?
megborzongott-e pergamen bőröd,
ha érezted csitri ajkain a huncut nyálat?

Az idő mindent megold.
Te elmentél,
vaskos kötet – életmű kiadás –
maradt utánad,
és én is öregedtem…
…megtapasztaltam,
hogy a kor valóban lárifári,
ha jön a szerelem,
nem lehet ellenállni:
gyötör, fölrepít, elejt egyvégtében.
Ebben is igazad volt.
Nyugodj hát békében! 

A versben a következő Faludy-versekre van utalás: Csótány az íróasztalon; Hitler halála; Skandináv rokokó.

Gebics•  2016. július 22. 17:48

Kusza sorok Esterházy Péter halálára

A fák nem nőnek az égig. Mindamellett, lám, halálod is teljes siker! Méltatások és emlékezések fortissimója, hogy te vagy, voltál, leszel a leg-, leg-, leg-. Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog!

Mondják, megújítottad a magyar nyelvet, egyes egyedül, örvendezzük, használjuk, ja, és lehet a pénztárhoz járulni, vegyék, vigyék!, mert a kiadódnak is meg kell élni valahogy, ugyebár. Szó, mi szó, visszahoztad a barokkos fél- egyoldalas mondatokat. Játszogattál a szavakkal, mondatokkal, hangsúlyokkal és az olvasóval. Élvezted. Élvezték. Élvezik. Élvezni fogják.

Nem nagyon ismertelek, mint alkotót. Megragadtam a „Pápai vizeken ne kalózkodj!”-nál. Valamikor a kilencvenes évek elején azt is megpróbáltam beadni egy antikváriumba. Az antikvárius csak legyintett. Ki venné meg. Most pedig… Változnak az idők. Kineveltek neked közönséget.

Próbálkoztam több írásoddal is. Ja, kérem, a sznobizmus viszi előre a kultúrát. Ennyi kritikus, ennyi olvasó nem tévedhet!

Bevallom, nem bírtam végigolvasni a Harmonia caelestist. Elfáradtam közben, ejh, mit pöcsöljek vele, majd elmondják a fölkent fejek, miért fenomenális… De hát nem lehet minden pofon mellé egy forgalmi rendőrt állítani! Vissza Kosztolányihoz, Örkényhez, Sarkadihoz. Ettől még elismerhetem a te nagyságod is.

Ha néhány sort olvasok tőled, élvezem. Érdekes és új. Gondolkodtató. De az egész nekem fullasztó kásahegy. Ilyen, amikor egy neandervölgyi találkozik egy crô-magnoni emberrel?

Minden szavadra, vessződre, szóközödre figyeltek az arra hivatottak. Könnyű így nyelvet újítani! Könnyű irodalmat teremteni!

Nem tudom, milyen ember voltál, családi, munkatársi, baráti, ellenségi szemszögből. Megnéztem Gannán a családi mauzóleumotokat. Hűvös elegancia, arisztokratikus márványszarkofágok. Voltak a családodban különös fazonok. Az egyik egy orosz hercegnő szerelméért párbajozott, és mivel ő húzta a rossz golyót, főbe lőtte magát. Amerikai párbaj Szentpétervárott. A másik sudár magasra nőtt, és az első világháború idején hiába figyelmeztették, feje, felsőteste mindig kikandikált a lövészárokból. Egy Esterházy nem bújik el az ellenség elől! Ki is lőtték hamarosan, ha jól emlékszem harminc éves sem volt. Édesapád hamvai csak úgy oda vannak téve, egy szerény urnában valamelyik szarkofág mellé. Bocsánat, hogy élt? Téged Gannán temetnek majd, vagy díszsírhelyet kapsz Budapesten? Nem mindegy!

Írónak, közéleti embernek, bölcs voltál. Szellemi kisugárzásod az is érezte, aki nem olvasta műveidet. Milyen falkadühvel támadtak neked a mélymagyarok! Például Egerben. Engem fölháborított, te mosolyogtál rajta.

Lehet, hogy egyszer fölnövök hozzád, és elolvasom a Harmonia caelestist. És egyebeket is. Hiszen itt várnak a könyvespolcomon, mint titkos kódok egy katonai bázison, fontos telefonszámok egy üzletember noteszében.

De a Hasnyálmirigynaplót soha, soha nem fogom elolvasni!

Gebics•  2016. március 28. 11:36

Húsvéti hiányérzet

Mindig kedves ünnep volt nekem a húsvét. Talán azért is, mert egyre inkább elárvul a karácsony mellett. Az emberek többsége ma már inkább nyűgnek érzi, mint a megújulás ünnepének. Az okok racionálisan érthetők: karácsonykor nyugalom van, hideg, jó esetben fehér hó borítja a tájat, közeleg az év vége, lelassul minden. A húsvét viszont dologidőben jön el, amit a virágba borult meggyfák, almafák és barackfák sem feledtetnek.

Vallási értelemben a húsvét a kereszténység legnagyobb ünnepe. A feltámadás ad értelmet a keresztény tanításoknak, ezen alapul a hit, ez ad vigasztalást a lemondásért, a szenvedésekért, jutalmat a jóságért, a szeretetért. A húsvét a természet megújulásának ünnepe, a termékenység kacér ünnepe. Kis nyuszik, sárga pihés csibék, kipattanó rügyek és könnyen libbenő szoknyák ünnepe. Mégis hanyagoljuk. Szeretnénk túllenni rajta. Nem akarjuk átélni.

A nők többsége nyafog a locsolkodáson a „pacsuliszag” miatt, nem érzi, hogy egy temékenység-szertartás részese. Röhög a locsolóverseken. Modern dolog lefitymálni a húsvétot.

Húsvétkor mostanában apámra emlékezem. Ő megadta a módját ennek az ünnepnek! Kora reggel ünneplőbe öltözött, s a reggeli sonka és főtt tojás után fogta a szagos vizes üveget, ment a szomszédba. Gyerekként magával vitt engem is – meleg vasalásillatú fehér ingben, frissen átkefélt makkos díszítésű kiskabátban –, büszke volt, ha jól elmondtam a locsolóverset. Akkoriban ezt nem tartottam fontosnak: a szomszédságban nem volt velem hason korú lány, csak 30, 40, 50, 60 éves öregasszonyok voltak. A tőlünk átellenben lakó Kocsis nénit különösen nem szerettem: mindig festetlen fehér tojást adott és egy-két forintot a locsolásért.

A szomszédok után hazatértünk, anyám megörvendezte a locsolásért kapott pénzt, a csoki tojásokat, barikákat és nyuszikat, meg a festett piros tojásokat. Máris indultunk a nagyobb körre, szerte a faluban. Nagymamámhoz, anyám testvéreihez, meg egyéb házakhoz is. Apámnak sok ismerőse volt, sok utcát bekanyarogtunk.

Többnyire már délután vágtunk neki a szomszéd falvaknak: keresztanyámékhoz és apám testvéreihez. Apámnak hét testvére, mind lány. A keresztanyám meg anyám testvére. Nagy volt a család. Busszal, vonattal mentünk, de jó időben biciklivel. Néha anyám is velünk jött, nő létére. Ilyenkor kevesebbet időztünk egy-egy helyen. De azért apám mindenütt megivott egy-egy pohár bort, evett süteményt, sült húst. Nekem saját rendszerem volt: csak bizonyos rokonoknál ettem-ittam. Finnyás gyerek voltam.

A húsvétok nálunk mindig hosszúak voltak. Előfordult, hogy valamelyik helyen tangóharmonika került elő, s kicsalogatta apámból a nótákat. Apám szeretett nótázni, erős, jó hangja volt, a többiek szívesen követték. Anyám sürgetése, később már veszekedése nem sokat gyorsított az eseményeken. Ilyenkor bizony a csillagok szúrós tekintete kísért haza bennünket. Apám a két falu közötti dűlőutakon is énekelgetett, anyám meg zsörtölődött, hogy nem gondol a gyerekre, mármint rám. Néha kutyaugatás hallatszott.

Tizenkét-tizenhárom éves koromtól a faluban már nem apámmal jártam, hanem bandában a fiúkkal. Sok lányt meglocsoltunk, osztálytársakat és más osztályba valósiakat. Ekkor már kinek-kinek volt ház, ahová nagyon szívesen ment, torkában dobogó szívvel. A lányok illatos jácintot is tűztek a kabátom hajtókájára, s anyám otthon elérzékenyült, hogy már nagyfiú vagyok.

Azután valóban nagyfiú lettem, egyetemre jártam, majd dolgozni kezdtem. Vendég lettem otthon. Csoporttársaim, munkatársaim közül sokan egyáltalán nem locsolkodtak, és aki tartotta a szokást, az is nyűggel. Én minden húsvétkor bejártam a szomszédokat, a nagy kört faluban, majd a két szomszéd falut.

Újabb néhány év múltán megtapasztaltam, milyen büszkeség az, ha fiaim, frissen vasalt ingben, jól elmondják a locsolóverset. S eljött az idő, hogy már én vittem apámat locsolkodni, autóval. Egyre kevesebb kedvvel. Keserűen és enyhe gúnnyal figyelve, mint halad ilyenkor a pohár borok keresztútján… Az autóban mesélt a saját gyerekkoráról, arról hogyan nézett ki akkor a szülőfaluja. Ott volt a tejcsarnok, amott a mázsaház, a csendőr-laktanya, abban a kocsmában szúrták ki a Gilan Jani szemét, az volt a kenderáztató, oda belefulladt a Kari, az útkereszteződésnél a fogadót felgyújtották emberevő cigányok, azon az erdőszélen éjszaka fejetlen emberek jártak, annál a pincénél az oroszok kilőttek két német motorost, a falubeliek ásták el őket… Akkoriban minden húsvéton ugyanezeket mesélte! De még a halála előtti húsvéton is kikönyörögte, hogy vigyem.

Mostanában nem járok locsolkodni. Nem is nagyon lenne kit megöntözni. Apám arcát látom, amint a hosszú húsvéti nap végén fáradtan ül a konyhaasztal mellett, egy pohár borral, de már nem akarózik innia. Dünnyög, maga elé néz, mint akinek vérzik az orra. Mintha valami nagy dolog nem teljesült volna azon a napon. 

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom