Gebics blogja

Gebics•  2018. január 3. 23:34

Szilveszteri emlék

Emlékszem 1980. január elsejére. Pontosabban az azt bevezető szilveszteri bulira. Debrecenben volt, egy egyetemi kollégiumban, amely kopott festésű, tintafoltos bútoraival, a tanulóasztalok üres fiókjainak dohszagával, vékony paplanú, fertőtlenítőszagú ágyaival magányt, fiatalos és dölyfös világmegváltó gondolatokat, szerelmes és szerelem nélküli szeretkezések vadgesztenyeillatú életerejét őrizte, akár az évszázados angliai kastélyok szellemeiket. Egyetemisták voltuk, egymáshoz tartózó, de önmagát a másiknál különbnek képzelő, egyelőre semmi komoly dologhoz nem értő vidám fickók.

Szilveszteri buli! Félhomályos táncterem, ahol nem lehetett táncolni, csak egymáshoz bújni. A tapogató ujjvégeken nylonharisnyák enyhe elektromos bizsergetése... A tombolán nyertünk egy sült malacot. Ezüstszínű fémtálon feküdt, tátott szájában egy egész citrommal, valószerűtlenül rózsaszín bőre mintha kandírozott gyümölcs lett volna, a húsa fehér és édeskés volt, ma is borzongok, ha rágondolok. Pezsgőt ittunk rá, majd rákkonzervet ettünk, amit ugyancsak tombolán nyertünk, és amitől többen hánytak. Nem ám a pezsgőtől!

A kis kollégiumi szobában, ahová inni és enni visszahúzódtunk, a szilveszterkor már csontszáraz karácsonyfa lángra lobbant, amikor valaki csillagszóróval akarta növelni a hangulatot. A fát kidobtuk az ablakon (a negyedik emeleten volt a szoba), lángja artikulátlan üvöltözésünktől kísérve húzott ívet a hideg levegőben.

Még két évünk volt hátra az egyetemen. Fiúcsoport voltunk, mögöttünk eldobálva szerelmeink kinyílatlan piros rózsái, széthullott szirmú tulipánjai, szemérmesen tárulkozó árvácskái, és mögöttünk a vizsgák gerincropogtató próbatételei, szilaj fordulatai. Ettől tűnt emelkedettnek az a szilveszteri mulatság, filozofikusnak a világmegváltó handabandázás. Ettől lett az izzadtság, a szívós illatszerek, a sör és a pezsgő illatának fanyar világvége hangulata. Sokat próbált fickóknak hittük magunkat.  

Talán éjfél lehetett, amikor valamelyikünk felállt, és ünnepélyesen, komolyan, mintha díszmagyarban lenne, fölemelte poharát.

– Fiúk, igyunk a nyolcvanas évtizedre! Mert ez a mi évtizedünk lesz!

Ittunk. Éreztük, hogy aki az eljövendő tíz évben nem viszi valamire, annak már reménytelen. Homlokunk mögött lüktettek azok a nagy feladatot, amelyeket megoldunk majd. Gondolatban elénk tornyosultak azok a bástyák, amelyeken majd helyt kell állnunk. Egy időre abbamaradt a gajdolás. Szinte kijózanodtunk! Azután visszamentünk a táncterembe, remélve, hogy találunk még ott lányokat.

A mi évtizedünk nem kezdődött valami jól. A szilveszter utáni harmadik napon kilencünket rúgtak ki egy nagyon kemény vizsgán. (A pótvizsgán azután egy híján valamennyien szerencsésen átmentünk.)

És a folytatás? Ketten-hárman közülünk belépetek az MSZMP-be, az akkori állampártba. Így gondoskodtak a jövőjükről. Majd bekövetkezett a rendszerváltás. Éppen amikorra letelt a mi évtizedünk! Újabb pártok kezdtek szájalni a szebb jövőről. Néhányan ekkor váltották be a mi évtizedünk ígéretét. Akadt, aki komoly politikai karriert csinált, még államtitkárral is büszkélkedhetünk. Azon se csodálkozom, hogy az egykori MSZMP-sek vallásos szervezetekben, patinás jótékonysági klubokban találtak új közösségre.

A többiek is megállják a helyüket, bár nem rólunk szólnak majd a krónikák. Biztos vagyok abban, hogy valamennyien emlékszünk rá, hogyan kezdődött „a mi évtizedünk”. Van, akinek ez az emlék, erőt ad, igazolja – nem mindig gáláns – cselekedeteit, és van, akinek bűntudatot. Gyúanyagot az önmarcangoláshoz. 

Gebics•  2017. október 23. 12:25

A darázs

Zamatos ősz van. Langyos mézet önt a napsugár a kuporgó gombákra, a földre koppanással érkező fényes makkszemekre, a színes bogyókra és a fanyar erdei gyümölcsökre. Az erdőszélen, az egyik bokor alatt, egy eldobott nejlonzacskóban egy szem löttyedt körte. Valószínűleg túlérett már, olyannyira, hogy valakinek nem volt gusztusa hozzá, eldobta. Valamelyik kiránduló. Az utolsó szem körte lehetett az elemózsiás csomagban, ezért nejlonzacskóstól repült a bokor alá. Már hosszúak az árnyak, közeledik az alkony. Néhol madárcsicsergés pislákol a bokrok és lombok között, az esti elhelyezkedés pipiskedő hangjai ezek. A nappali zajok enyhültével erősödik a fákról lepattanó száraz ágak roppanása, s hallhatóvá válnak azok a neszek, amelyek eredetéről senki se tud biztosat: talán valóban a fák sóhajtoznak.

A sötétedő erdőből hirtelen darázs repül az eldobott körtéhez. Egyetlen darázs, magányos lovag. Döngicsélése erősíti magányát. Köröz a váratlan zsákmány fölött, majd mohón lecsap. A nejlonzacskóra. Nem adja fel. Újabb kör, pontosabb navigálás. Lehet valami íz a nejlonzacskón is – de a darázs a körtét akarja! Most szálkás lábaival aprólékosan végigtapogatja a zacskót. A nejlon jól őrzi az ízeket, de a darázs tudja miért törekszik. Ismét fölrepül, új helyen kezd tapogatni lábaival. Próbálkozik, újból és újból próbálkozik. Kitartó zümmögését néha fölerősíti a nejlon zizegése: ilyenkor a darázs a zacskó valamelyik ránca alá kerül. Így hallani igazán, micsoda energiával dolgozik ez a kis rovar. S egyszer csak megtalálja a bejáratot, azt a szűk alagutat, amelyet az eldobott zacskó gyűrődései alakítottak ki. A darázs szinte vágtázik a körte felé, szárnyát, méltóságát nem kímélve. Mohón szívja az édes, zamatos nedveket. Csíkos potroha erőszakosan pumpál.

Az alkony arca elkomolyodik. Eltűnik a napsugár, de az erdőn kívül még ácsorog a világosság. A darázs kifúrja magát a nejlonzacskóból és széles, kajla Z betűket írva röpül az erdőbe.

Holnap, vagy két hét múlva lehet, hogy örökre megdermeszti egy áttetsző őszi hajnal, lehet, hogy halálra ostorozza egy vihar. S én irigylem azért, mert ma úgy küzdött, s olyan jóízűen evett, mintha az élet sohasem érne véget. 

Gebics•  2017. május 3. 23:30

Új nemzeti dal

mára minden közintézmény
nemzeti lett alapból,
szidhatjuk a nemzetet,
ha rozsdás víz jön a csapból,
a nemzeti csatornákon nemzeti a butaság,
nemzetérdek magyarázza nemzetünknek igazát,
nemzeti a dohánybolt és nemzeti a kormány,
állatkerti elefánton nemzeti az ormány,
nemzeti legyen a bordély, mulathassunk abba’,
nemzetiszínű bugyiban pucsítson a szajha,
a nemzeti iskolában nemzeti a tananyag,
s közben nemzeti falakról mállik le a vakolat,
nemzeti kocsmában vágja kupán Miskát a Jóska,
nemzeti sarat dagasztnak, ha eljön a záróra,
nemzeti kórházak várnak a megfáradt magyarra,
ukrán nővér, ha épp’ ráér, infúziót beadja,
nemzeti a dal, a színház és a focipálya,
cifra ruhás közönségnek nemzeti a vágta,
nemzetileg döntenek itt az uniós pénzekről,
nemzeti adóhivatal kap sápot a részedből,
nemzeti egyház kaput zár menekültnek, migránsnak,
nemzeti pap mutat fityiszt a római pápának,
nemzeti az égbolt, nemzeti a napfény,
sikeres politikuson nemzeti a mellény,
nemzeti konzultálásra szólít fel a kormány,
tél végeken nemzeti az influenzajárvány,
nemzeti tavaszt nyár követ, nemzeti őszt tél váltja,
a nemzeti turkálóban vár egy bélelt kabátka,
nemzeti a nappalunk és nemzeti az álmunk,
csodás lesz az ébredés, hogy leesik az állunk!

Gebics•  2017. április 8. 11:59

Sírvers születése

„Költő vagyok – mit érdekelne
engem a költészet maga?”
farigcsálja a lelkét versbe,
kinek ebből lesz kaja, pia!

terem itt zseni száz és ezer,
jó, ha már apád is versben teper,
ha pedig nincs neved, s jó barátod,
jobb, ha a lantot sutba vágod.

„az idő lassan elszivárog”,
ne hajszold a halhatatlanságot,
több jut földi élvezetekre,
totyogj bátran, buksi medve!

ha lelked néha háborgó óceán,
és csillagtalan éj a rád törő magány,
tudod, földön rothad el gondozott termésed,
sírversben hagyhatsz még magadról emléket.

„Végrendelet

Zsendüljön a fű,
sok színes madár zengjen,
lánynak lant pengjen.”

Gebics•  2017. január 8. 10:59

Faludy György igazsága

Költő vagy, mindig tudtam ezt,
de sokáig nem kedveltelek,
míg verseidből végre megértettem
emberséged és bölcsességedet.
Leginkább úgy tudlak felidézni,
hogy egy csótánnyal nézel farkasszemet,
atomháború mocska leng verseden,
dühvel agyoncsapnád a férget,
mert az majd túléli, és te nem.
Pajzánságod is elbűvölt,
mikor Hitler halálát recsegte a rádió,
te a vörös Eleánor combjait csókolgattad éppen,
köldökén s lágyékán kutattad mi a való,
vagy ott van a svéd rokokó,
Ulla tüzes teste a fülledt fogadóban,
és az abrakot fújó merev farkú ló lenn a hóban,
a költő Ullát feledve az ablaknál motyog, tötyörög:
„az ördögét, féltékeny a dög!”
S persze Recsk,
ahol fejben írtad a verssorokat,
s hogy legyőzhesd a barbárokat,
minden fogolytársad őrzője lett néhány sornak,
ez komolyabb létkérdés volt,
mint hogy jut-e étel holnap.
Majd száműzöttként, idegen kontinensen
dohogtál, hogy egyre rosszabbak
az autók és az autószerelők szintúgy,
és mindenütt a tévé, csak a tévé,
a költészet vagány és öngyilkos különút…
S, ha szabad versem
sorai úgy cikáznak,
mint dús hajad villámai, megemlítem,
hogy Fanni asszony sok volt már nekem,
nem hittem, hogy aggkorban van szerelem,
„Ekkora szerelemnek nem lehet ellenállani” –
ugyan már, kilencvenévesen, papi!?
hát fölállt még, vagy megtanított az alázat,
hogy malacként csámcsogj medúza-mellein
és szürcsöld combjait mint kagylófaló állat?
megborzongott-e pergamen bőröd,
ha érezted csitri ajkain a huncut nyálat?

Az idő mindent megold.
Te elmentél,
vaskos kötet – életmű kiadás –
maradt utánad,
és én is öregedtem…
…megtapasztaltam,
hogy a kor valóban lárifári,
ha jön a szerelem,
nem lehet ellenállni:
gyötör, fölrepít, elejt egyvégtében.
Ebben is igazad volt.
Nyugodj hát békében! 

A versben a következő Faludy-versekre van utalás: Csótány az íróasztalon; Hitler halála; Skandináv rokokó.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom