Gebics blogja

Személyes
Gebics•  2018. január 3. 23:34

Szilveszteri emlék

Emlékszem 1980. január elsejére. Pontosabban az azt bevezető szilveszteri bulira. Debrecenben volt, egy egyetemi kollégiumban, amely kopott festésű, tintafoltos bútoraival, a tanulóasztalok üres fiókjainak dohszagával, vékony paplanú, fertőtlenítőszagú ágyaival magányt, fiatalos és dölyfös világmegváltó gondolatokat, szerelmes és szerelem nélküli szeretkezések vadgesztenyeillatú életerejét őrizte, akár az évszázados angliai kastélyok szellemeiket. Egyetemisták voltuk, egymáshoz tartózó, de önmagát a másiknál különbnek képzelő, egyelőre semmi komoly dologhoz nem értő vidám fickók.

Szilveszteri buli! Félhomályos táncterem, ahol nem lehetett táncolni, csak egymáshoz bújni. A tapogató ujjvégeken nylonharisnyák enyhe elektromos bizsergetése... A tombolán nyertünk egy sült malacot. Ezüstszínű fémtálon feküdt, tátott szájában egy egész citrommal, valószerűtlenül rózsaszín bőre mintha kandírozott gyümölcs lett volna, a húsa fehér és édeskés volt, ma is borzongok, ha rágondolok. Pezsgőt ittunk rá, majd rákkonzervet ettünk, amit ugyancsak tombolán nyertünk, és amitől többen hánytak. Nem ám a pezsgőtől!

A kis kollégiumi szobában, ahová inni és enni visszahúzódtunk, a szilveszterkor már csontszáraz karácsonyfa lángra lobbant, amikor valaki csillagszóróval akarta növelni a hangulatot. A fát kidobtuk az ablakon (a negyedik emeleten volt a szoba), lángja artikulátlan üvöltözésünktől kísérve húzott ívet a hideg levegőben.

Még két évünk volt hátra az egyetemen. Fiúcsoport voltunk, mögöttünk eldobálva szerelmeink kinyílatlan piros rózsái, széthullott szirmú tulipánjai, szemérmesen tárulkozó árvácskái, és mögöttünk a vizsgák gerincropogtató próbatételei, szilaj fordulatai. Ettől tűnt emelkedettnek az a szilveszteri mulatság, filozofikusnak a világmegváltó handabandázás. Ettől lett az izzadtság, a szívós illatszerek, a sör és a pezsgő illatának fanyar világvége hangulata. Sokat próbált fickóknak hittük magunkat.  

Talán éjfél lehetett, amikor valamelyikünk felállt, és ünnepélyesen, komolyan, mintha díszmagyarban lenne, fölemelte poharát.

– Fiúk, igyunk a nyolcvanas évtizedre! Mert ez a mi évtizedünk lesz!

Ittunk. Éreztük, hogy aki az eljövendő tíz évben nem viszi valamire, annak már reménytelen. Homlokunk mögött lüktettek azok a nagy feladatot, amelyeket megoldunk majd. Gondolatban elénk tornyosultak azok a bástyák, amelyeken majd helyt kell állnunk. Egy időre abbamaradt a gajdolás. Szinte kijózanodtunk! Azután visszamentünk a táncterembe, remélve, hogy találunk még ott lányokat.

A mi évtizedünk nem kezdődött valami jól. A szilveszter utáni harmadik napon kilencünket rúgtak ki egy nagyon kemény vizsgán. (A pótvizsgán azután egy híján valamennyien szerencsésen átmentünk.)

És a folytatás? Ketten-hárman közülünk belépetek az MSZMP-be, az akkori állampártba. Így gondoskodtak a jövőjükről. Majd bekövetkezett a rendszerváltás. Éppen amikorra letelt a mi évtizedünk! Újabb pártok kezdtek szájalni a szebb jövőről. Néhányan ekkor váltották be a mi évtizedünk ígéretét. Akadt, aki komoly politikai karriert csinált, még államtitkárral is büszkélkedhetünk. Azon se csodálkozom, hogy az egykori MSZMP-sek vallásos szervezetekben, patinás jótékonysági klubokban találtak új közösségre.

A többiek is megállják a helyüket, bár nem rólunk szólnak majd a krónikák. Biztos vagyok abban, hogy valamennyien emlékszünk rá, hogyan kezdődött „a mi évtizedünk”. Van, akinek ez az emlék, erőt ad, igazolja – nem mindig gáláns – cselekedeteit, és van, akinek bűntudatot. Gyúanyagot az önmarcangoláshoz. 

Gebics•  2017. október 23. 12:25

A darázs

Zamatos ősz van. Langyos mézet önt a napsugár a kuporgó gombákra, a földre koppanással érkező fényes makkszemekre, a színes bogyókra és a fanyar erdei gyümölcsökre. Az erdőszélen, az egyik bokor alatt, egy eldobott nejlonzacskóban egy szem löttyedt körte. Valószínűleg túlérett már, olyannyira, hogy valakinek nem volt gusztusa hozzá, eldobta. Valamelyik kiránduló. Az utolsó szem körte lehetett az elemózsiás csomagban, ezért nejlonzacskóstól repült a bokor alá. Már hosszúak az árnyak, közeledik az alkony. Néhol madárcsicsergés pislákol a bokrok és lombok között, az esti elhelyezkedés pipiskedő hangjai ezek. A nappali zajok enyhültével erősödik a fákról lepattanó száraz ágak roppanása, s hallhatóvá válnak azok a neszek, amelyek eredetéről senki se tud biztosat: talán valóban a fák sóhajtoznak.

A sötétedő erdőből hirtelen darázs repül az eldobott körtéhez. Egyetlen darázs, magányos lovag. Döngicsélése erősíti magányát. Köröz a váratlan zsákmány fölött, majd mohón lecsap. A nejlonzacskóra. Nem adja fel. Újabb kör, pontosabb navigálás. Lehet valami íz a nejlonzacskón is – de a darázs a körtét akarja! Most szálkás lábaival aprólékosan végigtapogatja a zacskót. A nejlon jól őrzi az ízeket, de a darázs tudja miért törekszik. Ismét fölrepül, új helyen kezd tapogatni lábaival. Próbálkozik, újból és újból próbálkozik. Kitartó zümmögését néha fölerősíti a nejlon zizegése: ilyenkor a darázs a zacskó valamelyik ránca alá kerül. Így hallani igazán, micsoda energiával dolgozik ez a kis rovar. S egyszer csak megtalálja a bejáratot, azt a szűk alagutat, amelyet az eldobott zacskó gyűrődései alakítottak ki. A darázs szinte vágtázik a körte felé, szárnyát, méltóságát nem kímélve. Mohón szívja az édes, zamatos nedveket. Csíkos potroha erőszakosan pumpál.

Az alkony arca elkomolyodik. Eltűnik a napsugár, de az erdőn kívül még ácsorog a világosság. A darázs kifúrja magát a nejlonzacskóból és széles, kajla Z betűket írva röpül az erdőbe.

Holnap, vagy két hét múlva lehet, hogy örökre megdermeszti egy áttetsző őszi hajnal, lehet, hogy halálra ostorozza egy vihar. S én irigylem azért, mert ma úgy küzdött, s olyan jóízűen evett, mintha az élet sohasem érne véget. 

Gebics•  2017. április 8. 11:59

Sírvers születése

„Költő vagyok – mit érdekelne
engem a költészet maga?”
farigcsálja a lelkét versbe,
kinek ebből lesz kaja, pia!

terem itt zseni száz és ezer,
jó, ha már apád is versben teper,
ha pedig nincs neved, s jó barátod,
jobb, ha a lantot sutba vágod.

„az idő lassan elszivárog”,
ne hajszold a halhatatlanságot,
több jut földi élvezetekre,
totyogj bátran, buksi medve!

ha lelked néha háborgó óceán,
és csillagtalan éj a rád törő magány,
tudod, földön rothad el gondozott termésed,
sírversben hagyhatsz még magadról emléket.

„Végrendelet

Zsendüljön a fű,
sok színes madár zengjen,
lánynak lant pengjen.”

Gebics•  2017. január 8. 10:59

Faludy György igazsága

Költő vagy, mindig tudtam ezt,
de sokáig nem kedveltelek,
míg verseidből végre megértettem
emberséged és bölcsességedet.
Leginkább úgy tudlak felidézni,
hogy egy csótánnyal nézel farkasszemet,
atomháború mocska leng verseden,
dühvel agyoncsapnád a férget,
mert az majd túléli, és te nem.
Pajzánságod is elbűvölt,
mikor Hitler halálát recsegte a rádió,
te a vörös Eleánor combjait csókolgattad éppen,
köldökén s lágyékán kutattad mi a való,
vagy ott van a svéd rokokó,
Ulla tüzes teste a fülledt fogadóban,
és az abrakot fújó merev farkú ló lenn a hóban,
a költő Ullát feledve az ablaknál motyog, tötyörög:
„az ördögét, féltékeny a dög!”
S persze Recsk,
ahol fejben írtad a verssorokat,
s hogy legyőzhesd a barbárokat,
minden fogolytársad őrzője lett néhány sornak,
ez komolyabb létkérdés volt,
mint hogy jut-e étel holnap.
Majd száműzöttként, idegen kontinensen
dohogtál, hogy egyre rosszabbak
az autók és az autószerelők szintúgy,
és mindenütt a tévé, csak a tévé,
a költészet vagány és öngyilkos különút…
S, ha szabad versem
sorai úgy cikáznak,
mint dús hajad villámai, megemlítem,
hogy Fanni asszony sok volt már nekem,
nem hittem, hogy aggkorban van szerelem,
„Ekkora szerelemnek nem lehet ellenállani” –
ugyan már, kilencvenévesen, papi!?
hát fölállt még, vagy megtanított az alázat,
hogy malacként csámcsogj medúza-mellein
és szürcsöld combjait mint kagylófaló állat?
megborzongott-e pergamen bőröd,
ha érezted csitri ajkain a huncut nyálat?

Az idő mindent megold.
Te elmentél,
vaskos kötet – életmű kiadás –
maradt utánad,
és én is öregedtem…
…megtapasztaltam,
hogy a kor valóban lárifári,
ha jön a szerelem,
nem lehet ellenállni:
gyötör, fölrepít, elejt egyvégtében.
Ebben is igazad volt.
Nyugodj hát békében! 

A versben a következő Faludy-versekre van utalás: Csótány az íróasztalon; Hitler halála; Skandináv rokokó.

Gebics•  2016. március 28. 11:36

Húsvéti hiányérzet

Mindig kedves ünnep volt nekem a húsvét. Talán azért is, mert egyre inkább elárvul a karácsony mellett. Az emberek többsége ma már inkább nyűgnek érzi, mint a megújulás ünnepének. Az okok racionálisan érthetők: karácsonykor nyugalom van, hideg, jó esetben fehér hó borítja a tájat, közeleg az év vége, lelassul minden. A húsvét viszont dologidőben jön el, amit a virágba borult meggyfák, almafák és barackfák sem feledtetnek.

Vallási értelemben a húsvét a kereszténység legnagyobb ünnepe. A feltámadás ad értelmet a keresztény tanításoknak, ezen alapul a hit, ez ad vigasztalást a lemondásért, a szenvedésekért, jutalmat a jóságért, a szeretetért. A húsvét a természet megújulásának ünnepe, a termékenység kacér ünnepe. Kis nyuszik, sárga pihés csibék, kipattanó rügyek és könnyen libbenő szoknyák ünnepe. Mégis hanyagoljuk. Szeretnénk túllenni rajta. Nem akarjuk átélni.

A nők többsége nyafog a locsolkodáson a „pacsuliszag” miatt, nem érzi, hogy egy temékenység-szertartás részese. Röhög a locsolóverseken. Modern dolog lefitymálni a húsvétot.

Húsvétkor mostanában apámra emlékezem. Ő megadta a módját ennek az ünnepnek! Kora reggel ünneplőbe öltözött, s a reggeli sonka és főtt tojás után fogta a szagos vizes üveget, ment a szomszédba. Gyerekként magával vitt engem is – meleg vasalásillatú fehér ingben, frissen átkefélt makkos díszítésű kiskabátban –, büszke volt, ha jól elmondtam a locsolóverset. Akkoriban ezt nem tartottam fontosnak: a szomszédságban nem volt velem hason korú lány, csak 30, 40, 50, 60 éves öregasszonyok voltak. A tőlünk átellenben lakó Kocsis nénit különösen nem szerettem: mindig festetlen fehér tojást adott és egy-két forintot a locsolásért.

A szomszédok után hazatértünk, anyám megörvendezte a locsolásért kapott pénzt, a csoki tojásokat, barikákat és nyuszikat, meg a festett piros tojásokat. Máris indultunk a nagyobb körre, szerte a faluban. Nagymamámhoz, anyám testvéreihez, meg egyéb házakhoz is. Apámnak sok ismerőse volt, sok utcát bekanyarogtunk.

Többnyire már délután vágtunk neki a szomszéd falvaknak: keresztanyámékhoz és apám testvéreihez. Apámnak hét testvére, mind lány. A keresztanyám meg anyám testvére. Nagy volt a család. Busszal, vonattal mentünk, de jó időben biciklivel. Néha anyám is velünk jött, nő létére. Ilyenkor kevesebbet időztünk egy-egy helyen. De azért apám mindenütt megivott egy-egy pohár bort, evett süteményt, sült húst. Nekem saját rendszerem volt: csak bizonyos rokonoknál ettem-ittam. Finnyás gyerek voltam.

A húsvétok nálunk mindig hosszúak voltak. Előfordult, hogy valamelyik helyen tangóharmonika került elő, s kicsalogatta apámból a nótákat. Apám szeretett nótázni, erős, jó hangja volt, a többiek szívesen követték. Anyám sürgetése, később már veszekedése nem sokat gyorsított az eseményeken. Ilyenkor bizony a csillagok szúrós tekintete kísért haza bennünket. Apám a két falu közötti dűlőutakon is énekelgetett, anyám meg zsörtölődött, hogy nem gondol a gyerekre, mármint rám. Néha kutyaugatás hallatszott.

Tizenkét-tizenhárom éves koromtól a faluban már nem apámmal jártam, hanem bandában a fiúkkal. Sok lányt meglocsoltunk, osztálytársakat és más osztályba valósiakat. Ekkor már kinek-kinek volt ház, ahová nagyon szívesen ment, torkában dobogó szívvel. A lányok illatos jácintot is tűztek a kabátom hajtókájára, s anyám otthon elérzékenyült, hogy már nagyfiú vagyok.

Azután valóban nagyfiú lettem, egyetemre jártam, majd dolgozni kezdtem. Vendég lettem otthon. Csoporttársaim, munkatársaim közül sokan egyáltalán nem locsolkodtak, és aki tartotta a szokást, az is nyűggel. Én minden húsvétkor bejártam a szomszédokat, a nagy kört faluban, majd a két szomszéd falut.

Újabb néhány év múltán megtapasztaltam, milyen büszkeség az, ha fiaim, frissen vasalt ingben, jól elmondják a locsolóverset. S eljött az idő, hogy már én vittem apámat locsolkodni, autóval. Egyre kevesebb kedvvel. Keserűen és enyhe gúnnyal figyelve, mint halad ilyenkor a pohár borok keresztútján… Az autóban mesélt a saját gyerekkoráról, arról hogyan nézett ki akkor a szülőfaluja. Ott volt a tejcsarnok, amott a mázsaház, a csendőr-laktanya, abban a kocsmában szúrták ki a Gilan Jani szemét, az volt a kenderáztató, oda belefulladt a Kari, az útkereszteződésnél a fogadót felgyújtották emberevő cigányok, azon az erdőszélen éjszaka fejetlen emberek jártak, annál a pincénél az oroszok kilőttek két német motorost, a falubeliek ásták el őket… Akkoriban minden húsvéton ugyanezeket mesélte! De még a halála előtti húsvéton is kikönyörögte, hogy vigyem.

Mostanában nem járok locsolkodni. Nem is nagyon lenne kit megöntözni. Apám arcát látom, amint a hosszú húsvéti nap végén fáradtan ül a konyhaasztal mellett, egy pohár borral, de már nem akarózik innia. Dünnyög, maga elé néz, mint akinek vérzik az orra. Mintha valami nagy dolog nem teljesült volna azon a napon.