Gebics blogja

Gebics•  2016. február 21. 11:49

Osztályharc Magyarországon

Nem a harc veszélyes, hanem az indulat.

 

Kalucsni tanár úr 35 éve minden reggel gyalog megy a közeli gimnáziumban. Jó kedvű: ha tél van csodálja a zúzmarától meseszerű faágakat, tavasszal melegség és vidámság önti el lelkét az apró, színes madarak énekétől, ősszel eltrillázik szeme a sárguló-barnuló falevelek színjátékán.

Kalucsni tanár úr jó lélek. Ügyel, hogy talpával ne roppantsa össze a járdán nehezen csúszó csiga házát, ne vessen véget egy óvatlan toppanással a bodobácsok nászának, ne változtassa gyászmenetté a hangyák fegyelmezett masírozását. Kalucsni tanár úr szívében béke van. Nem figyel oda a híradásokra, nem lobbantják fel indulatait a politikusok szónoklatai.

Egy idő óta azon kapja rajta önmagát, hogy ha elsuhan mellette egy luxusautó, Mercédesz, Audi, BMW, vagy valamilyen vaskos kerekű, páncélorrú terepjáró, önkéntelenül, és talán rosszallóan megcsóválja a fejét. Különösen ha abban az autóban kikent-kifent, telefonba csicsergő feleségecske-nőcske ül, vagy bőrfejű, vastag karláncos, tetovált férfi. Vagy öregedő házaspár, finom ízléssel válogatott öltözetben, akik úgy bámulják a külvilágot, mintha egy akvárium halait nézegetnék. Ha dízel autók szaga csapja meg az orrát, magában morgolódik is: „Faszariak! Kell nekik a nagy cirkáló, de normális üzemanyagra sajnálják a pénzt! A többiek meg fuldokoljanak…”

A gimnáziumhoz vivő úton van egy kereszteződés, itt torkollik be a kerületen áthúzó főútba a közeli „jó környék” szaunás, úszómedencés házai felől érkező út. Kalucsni tanár úr ezen a kereszteződésen akkor is átgyalogol az úton közeledő luxusautók vagy vaskos kerekű, páncélorrú terepjárók előtt, ha azok már vészes közelségben vannak. Mert abban a kereszteződésben a gyalogosnak van elsőbbsége. És Kalucsni tanár úr ragaszkodik a közlekedési szabályok által neki biztosított elsőbbséghez, ragaszkodik minden áron. Sőt, mintha kissé lassabban kelne át a luxusautók és vastag kerekű, páncélorrú terepjárók előtt, mint ahogyan azt érzékszerveinek ébersége, izmainak ruganyossága, szívének, tüdejének teherbíró képesség lehetővé tennék.

Kalucsni tanár úr ilyenkor elszántan, sőt kihívóan néz a felé közeledő járműre, szíve a torkában dobog, lélegzete elakad, majdnem elbotlik. Fél a haláltól. De átgyalogol a kereszteződésen a vészesen közel járó luxusautók és vaskos kerekű, páncélorrú terepjárók előtt.

Mindeddig még nem ütötték el! 

Gebics•  2016. február 13. 18:15

Valentin napi hullámlovaglás

Zeller a teremtés legnagyobb csodájának és jótéteményének tartotta a nőt. Úgy érezte, az teszi érdeklődésére érdemessé a világ teremtményeit és jelenségeit, hogy hasonlíthatóak a női test valamely tájára, vagy a nő egészére. A tulipán és az orchidea öle, a barka bolyha, az árvalányhaj szösze, a nefelejcs kékje, a kettévágott szilvaszem vöröses-barnán duzzadó húsa, a bokrok alján feszülő harmatcseppes pókhálófonál, a hajnal pírja, az esőcseppek csókjai, a tavaszi ég szeszélyesen változó bárányfelhői mind ott vannak a női testben és a női lélekben. Voltaire-rel együtt vallotta, hogy nők nélkül a férfiak még ma is rossz szagú kannibálok lennének, hiszen a férfi szépre való vágyakozása tulajdonképpen a nő utáni vágyakozása, és a férfi minden alkotása a nőnek szól. Igaz, minden háborúsága is.

A Valentin napot nem szerette Zeller. Mesterkélt ünnep az, a szórakoztatóipar Bálint napi csinálmánya, amely hatalmas piros luftballonszívekről, buja-édes marcipánszívekről, bájos plüssfigurákról, kéjesen kényeztető habos fürdőkről és sikamlós masszásokról szól. Meg elandalító „gyerekcsináló” zenékről, hogy a zeneipar és a média is jól járjon. Bosszantotta, hogy ezt a napot nem lehet elkerülni. Valentin nap fröcsög a kereskedelmi rádiók műsoraiból, Valentin nap villózik az áruházak pultjain, Valentin nap vibrál az internetes és a nyomtatott hirdetésekben. Jó előre, hiszen a nagy attrakcióra, a nagy fogyasztásra készülni kell.

Egy délután, amikor hazafelé autózott – hallgatva az egyik zenecsatorna viháncolását arról, hogy mi mindenre lenne használható a Valentin nap alkalmából trimmelt hatalmas mennyiségű fanszőrzet – rajtakapta magát, hogy éppen azon gondolkodik, hogyan köszöntse a Lányt Valentin napon.

A Lány – nevezzük Gy-nek – Zeller munkatársa volt, fiatal, és mindaz, ami a természetben szép, benne volt lényében: a testében mindenképpen, s Zeller hitte, hogy a lelkében is. Az érzelmekből azonban legyen elég ennyi, hiszen Zellernek felesége, családja volt.

Zeller néha beszélgetett Gy-vel, de azt már nem találta ki, hogy ezek az alkalmak a közös munka szükségszerű következményei csupán, vagy más oka is van annak, hogy előfordulnak. Sosem tudott, sosem mert olvasni a testbeszédből, így hol boldogságban, hol keserűségben, hol közönyben vajúdtak a Lánnyal kapcsolatos tervei. De azon a délutánon biztos volt abban, hogy Valentin napon valamit adnia kell Gy-nek: ez az érzés olyan elemi volt, mint az angolnákat a Balatontól a Sargasso-tengerig vezető ösztön. Ajándékra nem gondolt, mert az már tárgyi bizonyíték, s egyértelműségével veszélyes lehet ebben a bizonytalanságban. Az e-mail viszont jó megoldásnak tűnt, hiszen e-maileket amúgy is váltottak néha, a munka miatt.

Valentin nap reggelén, amíg készülődött, és felesége felrakta az asztalra a reggeli kellékeit, megvajazta a kenyeret, megtöltötte teával a bögrét, Zeller agyában pontosan megfogalmazódott, hogy mit írj majd Gy-nek és milyen dalokat küld az e-mailben. Alig várta, hogy beérjen a munkahelyére.

Az irodaházban, ahol Zeller dolgozott az egyik szoba még őrizte az éjszaka árnyait és neszeit, a másikban már akváriumi fényt terítettek szét az energiatakarékos fényforrások, s az emberek olyannak tűntek, mintha egy távoli bolygó felé indulásra kész űrlények lennének. A kávéfőzők jó illatú hörgése, a munkába érkezők topogása, motoszkálása, halk beszéde, a kulcsok míves csörgése mind-mind hozzátartozott a reggel megszokott hangjaihoz. Zeller azonnal bekapcsolta a számítógépet, előhívta a levelezőprogramot, és írni kezdett. Írás közben figyelte a neszeket és az ajtót, nem közeledik-e valaki – úgy viselkedett, mint egy besurranó hekker, aki a vállalat titkait készül ellopni.

 

„Kedves Gy! Valentin napra küldöm Neked ezt a dalt a csodálatos szerelemről. (Kissé csöpögős!) S küldök egy másik dalt is. A meggyűlölt szerelemről szól, vagy ez a legmélyebb szerelem? Nem tudom…

Zeller”

 

Átolvasva a szöveget, a helyzethez illően mértéktartónak, de bugyutának találta. Lefordította angolra, ha már angolul tanult a vállalat apraja nagyja, s ha már az angoloktól kaptuk Valentin napját.

 

„Dear Gy! I send you a song about a marvellous love for Valentinne’s day (it’s a bit sugary). And I send an other song… it’s about a hated love or about a deepest love, I don’t no…”

 

Így veretesebbnek tűnt – Zeller büszke volt magára, s remélte Gy értékeli majd az angol dumát, bár biztosan talál hibákat is benne. A lényeg amúgy is a zene.

Zeller ráklikkelt a dalokra, meghallgatta mindkettőt. Rendben volt. Már küldeni akarta hiperlinkekkel feldúsított műalkotását, amikor elbizonytalanodott. Bármennyire is mértéktartó, mégis szerelmes üzenet ez. Ráadásul a dalok! Végigsimítanák Gy haját, arcát, nyakát, megérintenék a melleit…

Elgondolta, mit tud Gy-ről. Úgy él, mint a legtöbb fiatal lány, dolgozik, tanul, szórakozni jár a barátnőivel, keresi a „nagy Ő-t”. Zeller azt érezte, semmi nyomot nem hagyott Gy eddigi útján. Semmi olyat, ami egy ilyen üzenetre okot adna! A dalok és a bugyuta szöveg (hiába az angol!) pedig durván rátörnének! Zeller nem akarta megsérteni a Lányt, a saját lebőgését pedig végképp nem kívánta. Elmentette a levelet a „Piszkozatok” könyvtárba.

Az emberek Valentin napon is dolgozni járnak be a munkahelyükre. Zeller csinált ezt-azt, de gyakran nézegette e-mailjeit, s elolvasta többször is a Gy-nek szánt, piszkozatban maradt levelet. Néha tétován ráhúzta az egeret a „Send” gombra, de egyszer sem kattintott rá. Így jött el a munkaidő vége. Zeller kilépett a számítógépből. Aznap nem is látta Gy-t.

Hazafelé autózva a zenecsatornán természetesen a Valentin nap volt a téma. A műsorvezetők harsányan mesélték fordulatos szerelmi történeteiket, amelyeket a betelefonáló hallgatók még erotikusabb epizódokkal színeztek, s mindenki jót röhögött a stúdióban. Ezekhez képest Zeller története egyszerűen nem is volt történet… Hirtelen észrevett egy kis boltot. Megállt, vett egy nagy marcipánszívet és egy üveg tokaji aszút.

Hazaérve azonnal a felesége elé állt. „A szerelmesek napjára!” – mondta, s átnyújtotta az ajándékokat. Még ugyanannak a mozdulatnak a bűvkörében átölelte az asszonyt, és megcsókolta. Hosszan csókolta, percekig… Ez meglepte az asszonyt és Zellert is, mert már egyre kevesebb alkalommal csókolóztak – jószerével csak szeretkezéskor. És ahogyan a kialvó tüzet fújni kezdjük, és a fahasábokról először lerepül a szürkés pernye, majd izzani kezd, ezernyi színben pattog-sziszeg, sziporkázik a parázs, úgy érezte meg Zeller a csók ezernyi zamatát és illatát. 

Gebics•  2016. február 7. 11:02

Dani a sikátorban

(Varró Dániel: Túl a Maszat-hegyen
című verseskönyvének olvasóihoz)

 

Van Pesten egy sikátor,
hol szétdobált papírból van az avar,
s termő rög helyett mállik a kutyaszar,
a pincék penészt köhécselnek
az ablakok ernyedten integetnek,
nos ide tévedt be Dani,
és szembe jött vele Fari Mari,
ki lány, vagy mégse
– csupán az anyakönyvre nézve
nevezhetjük lánynak,
különben asszonya óránként másnak –
szóval, szembe jött és méregette,
bongyor-göndörségét tekergetve gondolatban
Danikának, ki lépkedve, elmerengve
a reggeli tej édes ízét csettegette
még nyelvén, nem vágyván arra,
mi Fari Marit egészen fölkavarta,
mert nemcsak a göndörség hatott rája,
sejtette, tömött a pénztárcája,
hisz maszatos verseit mind eladta
– lám, mit tesz, ha művelt a szajha –,
hát illegette magát Mari, azt sejtetve,
nem vár húsdöngölő szerelemre,
csupán csicseregne-fecseregne,
lecsöppenő kecsapokról enyelegne,
s ha muszáj, más maszatokról –
lenge selyemben irodalomról,
múzsája lenne Danikának,
ha verselése néha kifárad,
tollpihe beszéddel csiklandozná Mara,
és ösztönét tornyozná gömbölyded fara…

Ám ez egy sikátor! Mit gesztusokba rejtve
Mari mondott, az hitelét vesztette,
– Egy rosszlány hívogat cöcörögve,
kötekedőn alkudna a bögyörőmre –
sajdult fel Dani, s annyit mondott: „Kuss!”
galambként rebbent el Fari Mari – huss,
elmaradt ezúttal a hali-gali,
kiért a sikátorból Dani
egy szélesebb utcára –
rühes macska vernyákolt utána.

 

Aznap éjjel verset írt Dani,
egy mackóról, ki éppen most nyalta ki
a mézesköcsögöt, és egy cicáról,
ki – képzeljétek – egeret evett,
mert nem simogatták a gyerekek eleget,
de egyebekbe is belekeveredett – mibe is?
nem jött a strófa nyomban,
sóhajtott Dani: „Talán melegfront van…”
Lebillent a feje – egy tündér vezette
a holdfény sikátorában lebegve,
ajka rózsaszirom, haja álom-pára,
fenekére tulipán volt tetoválva. 

Gebics•  2016. január 29. 23:02

Feleselés

Amint feltűnt a kocsiban, megállapítottam, hogy a nő lóarcú. Úgy hajlott az orra, a homloka, de még az ajakcsontja is. Szőke kóc haja volt egyébként és kicsi, keret nélküli műanyaglencsés szemüvege. A teste viszont sportos volt. Ez lehetett tájfutás, aerobik vagy női súlyemelés eredménye: szóval jó testű, kemény húsú nő volt, olyan, akinek az arcáról mindjárt a fenekére tévednek a férfitekintetek egy metrókocsiban. Volt vele egy négyéves forma kisfiú, sötétbarna szemű, sötétbarna, dús és kissé szögletesre nyírt hajú fiúcska, sihegő-suhogó orkános vattadzsekiben és szürke, kissé törökösen kunkori orrú orkán csizmácskákban. Fölfelé nyújtott karral érte csak el az anyja karját, de fogta, szorította. Úgy állt az anyja mellett mint egy kis robot, szögletesen rántva egyet-egyet a karján, a nyakán, nehezen tűrve a vattadzseki nyűgét.

Nem tudom miért, de úgy éreztem, a nő egyedül neveli a fiúcskát és az élet hősi fokának tartja a lányanyaságot. Nem volt különösebben fáradt, de nem beszélt a fiához. Egykedvűen himbálózott a kocsi közepén, a krómozott rúdba kapaszkodva. Nézte az alagút rohanó filmkockákra szabdalt sötétjét.

– Mikor szállunk ki? – kérdezte tőle a fiú? – Megnézzük azt a lánctalpas markolót?

A nő nem válaszolt. Egy pillanat múlva nagyot rántott a szerelvény, a fiúcska megpenderült, de mint egy fölülről fonálon tartott orsó, nem billent ki végleg az egyensúlyából. A nő, akinek anyai karja volt ezúttal a fonál, most ránézett:

– Rendesen állj!

– Rendesen állok – így a fiúcska.

– Ha összezárod a lábad, elesel. Így állj! – mondta az anya, és bár eredetileg is terpeszben állt, toppantott mindkét lábával, mutatva a terpeszt. Elképzeltem fenekén és combjain izmai finom működését.

– Így miért nem esek el? – kérdezte a fiúcska, miközben az orkános csizmácskák is terpeszt toppantottak. A nő azonban már a sötét filmkockákat nézte. A fiúcska válasz nélkül csüngött az anyai kézen, és értelmes szemeivel feltérképezte az utazóközönséget… Rajtam is megakadt a szeme, amint kissé megroskadva álltam, tőle kb. másfél méterre, télikabátban, prémsapkában, tömött aktatáskával, az ülések és az önműködő ajtó zugában, a menetirány szerinti jobb oldalon, ahol nem kavarogtak a le- és felszállók. Álltam, a nyugalom szigetén, ösztönösen terpeszbe tett lábakkal. Találkozott a tekintetünk, enyhe áramütést éreztem mély, barna nézésétől. Elnéztem fölötte, de láttam, hogy kíváncsi idegenséggel figyeli, ahogy kihúzom magam, följebb tolom a sapkámat, és némi hetykeséggel összezárom a lábaim, szorosan egymás mellé, hogy már-már úgy állok, mint az ék… és nem kapaszkodom, bár a szerelvény éppen nagyokat ránt, mielőtt befutna egy állomásra. A szokásos tolongás és az ajtózáródás tüsszögő zaja után észrevettem, hogy a fiúcska is feladta a terpeszt, és azonmód megbillent, sőt, egy zökkenőnél majdnem elesett.

– Mondtam, hogy tedd szét a lábad! – korholta az anyja, és a nyomaték kedvéért fölfelé húzta a fiúcska kezét.

A törökös csizmácska bal és jobb párja aprózva távolodott egymástól, lassan, ahogyan a hidak szétnyílnak.

– Jó így?

A nő nem szólt, épp egy kopaszodó, vöröses fej vonzáskörétől próbált elszigetelődni. A fiúcska nem erőltette a beszédet. Hamar összetalálkozott a tekintetünk, és azután minduntalan egymásba ütközött, ahogyan két szitakötő körözése is megannyiszor metszi egymást a zsombékos fölött. A bokáim már megint összeértek, úgy egyensúlyoztam a meg-megrázkódó kocsiban, és mintha kacsintottam volna… A fiúcska is összezárta a csizmácskákat, amitől persze kisvártatva megint megbillent.

– Ejnye! – rántott rajta egyet az anyja. Ő azonban továbbra is összezárt lábakkal állt, s engem nézett.

Nem is tudom, valami ördögi biztatásfélét küldtem felé a nézésemmel: „Kisöreg, ne hagyd magad, csak keményen!” Sőt, fél lábra álltam, és – bár ez némi erőfeszítésbe került – így sem kapaszkodtam. Láttam, hogy a kisfiú szeme csillogni kezd…

És akkor kipenderültem a kocsiból, és elhasaltam a peronon. Nem vettem észre, hogy beértünk egy állomásra, és nem hallottam a hangot: „Figyelem, a jobb oldali ajtók nyitódnak!” 

Gebics•  2016. január 23. 12:09

Sikárkefe gazdit talál

Az emberhez hozzánőnek a szokásai, mint a ráncok a homlokán. Naponta, kétnaponta sétálok azon a lakótelepen, ahol lakom. Mindig ugyanazt az útvonalat járom be. Ismerem a házakat, amelyek olyanok, mint a természeti képződmények: születésükhöz, elrendeződésükhöz, kinézetükhöz nincs közük az itt lakó embereknek. Némelyikük tízemeletesre nőtt, mások négy, vagy csupán kettő emelettel szerénykednek. Ismerem a házak földszintjén levő üzleteket: legtöbbjük élelmiszerbolt, de van három fodrászat, egy kisállat-kereskedés, sőt van katonai ruházati bolt és videotéka is. Előfordul, hogy az üzlethelyiségek közül egyik-másik kiürül egy időre, ablakaik matt csöndje ilyenkor emberek, családok fojtogató napjairól üzen, azután új cégtáblák, új fények, új remények jönnek… Ismerem a környéken álló gépkocsik többségét: ha valamelyik szép példányon horpadást, karcolás fedezek fel, magamban korholom őt, mint a rossz gyereket: „ej, ej, nem tudtál vigyázni!”

Séta közben sok kutyával találkozom. Vannak itt jól drillezett német juhászok, dobermannok, katonásan mozgó gazdáikkal, vannak fáradtan vánszorgó, hurkaszerű torzók, el-elmélázó, kutyaszaros zacskót gyűrögető kutyabarátokkal, vannak kozmetikázott utyuli-mutyulik, jó illatú, jó alakú, divatosan öltözött nőkkel, vannak a nagyvilág ezer csodájától minden ízükben remegő, mindent megszimatolni, megtappancsolni akaró kölyök szőrmókok, boldog gyerekekkel. Néha szembe kerülök vérben forgó szemű, maró pofájú, ölni és önmagukat megöletni kész harci ebekkel, akik embergyűlölő embereket húznak-rángatnak pórázukkal, fuldokló-acsarkodó hangokat hallatva. Szerencsére van kutyariasztó sprayem, mindig a zsebemben lapul, ha sétálok, bár nem tudom, mit kezdenék vele szükség esetén.

Egy ázott avarillatú őszi estén vettem észre a magányos kutyát. Erősen használt sikárkefére emlékeztetett durva, hosszú szőre, szögletessége, kis teste, rövid lábai miatt, és az összképet madzagszerű farka sem zavarta. Egykedvűen haladt, sántaságától amolyan zekegő mozgással. Mikor a közelembe ért, nagy ívet került, s aggódva tekintgetett rám fekete pontszemeivel. Mintha azt várná, mikor dobok felé követ, fadarabot, mikor toppantom, hogy „Takarodj!” Úgy nézett rám, hogy eszembe jutott, amit valamelyik költőtől hallottam egyszer a háttérként duruzsoló rádióban: „Ne rúgjatok bele a kóbor kutyába, hátha egy elkárhozott költő lelke!”

Attól fogva gyakran összeakadtam azzal a kutyával. Hol a park bokrai alól jött elő, hol egy kuka mellől, hol valamelyik élelmiszerbolt ajtajában ólálkodott. Egyre nehézkesebben mozgott, szőre egyre fénytelenebb és loncsosabb lett. Nem értettem, hogyan került kóborsorsra és mit eszik, hova húzódik a hideg éjszakákon. Fajtája szerint amolyan dédelgetni, fésülgetni való szeretetgubanc volt, így még szomorúbbnak láttam sorsát. „Kutyuska, nincs gazdád?” – szólítottam meg egyszer részvéttel. Hangom egy pillanatra megállította, mintha fölismert volna valakit, de azután továbbzekegett...

Néha kifli darabot, felvágott maradékot vittem magammal a sétához, és ha feltűnt a kutya, elejtettem. A kutya azonban ilyenkor is továbbiszkolt, így ajándékaimból többnyire utcai szemét lett.

Nem értek az állatokhoz, s nem akartam belemélyedni ebbe a kutyaügybe, hiszen lakótelepi lakásomba, hosszú munkaidővel sújtott életembe semmiképpen nem fért bele egy négylábú társ. Maradt a részvét, amelynek minden találkozással újabb tónusait fedeztem fel, bevonva a körbe más szerencsétlen állatsorsokat, magányos embereket, sőt saját magányra hajló lelkemet is. A hideg erősödésével azt is egyre tisztábban láttam, hogy az értelmiség – akikhez önmagam is sorolom – gyakran megelégszik az események gondolati átélésével, ami később a kielégítetlenség érzéséhez, önértékelési zavarokhoz, megkeseredettséghez vezet.

Ekkortájt tűnt el a kutya. Egy ideig hiányzott, ahogyan szembe jött velem, majd nagy ívben elkerült, szomorú szemeivel méregetve, mit fontolgatok… Találgattam, mi történhetett vele: elütötte egy autó, megölte egy másik kutya, vagy egyszerűen éhen halt, megfagyott… A világ kegyetlen! Bevallom, kicsit megnyugodtam, hogy nem látom, mert a tél akkor fordult havasra, csikorgóra.

Eljött a tavasz. Újabb kutyák jelentek meg az utcán, bohókásak, élettől duzzadók, szeretettől fényes bundájúak. Néha eszembe jutott róluk az én sikárkefe kutyám, és az fájt, mint az elmúlt ősz és tél összes bánata, kudarca.

S egyszer csak megint találkoztam vele. Éppen morfondírozós hangulatban voltam, de már messziről föltűnt, hogy mintha ő lenne, ő, a Sikárkefe! Örömöm egyre nőtt, ahogy közeledett, jellegzetes zekegő járásával. De nicsak, megőrült ez a kutya! Ahelyett, hogy elkerült volna, ugatott felém! Egész testéből ugatott, tisztes távolból és cikk-cakkokat kanyarítva körém, hogy védve legyen dobástól, rúgástól. Megbabonázva álltam, szorongattam zsebemben a kutyasprayt. Nem féltem igazán, mert a kutya kis testű volt, de nem értettem a dolgot.

„Ne féljen, nem bánt, csak játszik!” kiáltotta egy idősebb nő, akiről addig észre sem vettem, hogy Sikárkeféhez tartozik. Pedig hozzá tartozott: máris pórázt kattintott a nyakára, és húzta odébb és korholta: „Elhallgass Morzsa, nem szabad!” Nekem pedig szabadkozott: „Elnézését kérem, nem szokott így viselkedni, nem tudom mi van vele!” „Semmi gond” – mondtam, és elmosolyodtam. Én tudtam, mi történt.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom