Gebics blogja

Gebics•  2015. december 29. 11:57

Vadasparki tanulság

A budakeszi Vadasparkban, mindjárt a bejárat közelében nagy röptéje van a hollóknak, varjaknak, s más efféle gyászmadaraknak. Sokan borzonganak e madaraktól, mert a csataterekre emlékeztetnek, vagy az ellopott kiscsibékre. Én csodálom őket, különösen a hollókat, csontkemény tollukért, erős csőrükért, megfontolt viselkedésükért, de leginkább a hangjukért. Áttetsző reccsenés ez, olyan, mint az irdatlan távolság intő hangja.

Ma is meglátogattam a Vadasparkot, főleg a hollókért. Vittem nekik kekszet, afféle dísztelen tésztájú, négyzet alakú ropogtatnivalót.

Megálltam a röpte nagy lyukú drótkerítésénél, s egyenként dobáltam be a kekszeket. Élveztem a kavarodást, ahogyan a röpte valamennyi madara rástartol az elemózsiára, kergetik azt, aki megkaparintja, mókás ugrásokkal próbálják elvenni tőle. Figyeltem a madártestek működését, a nagy csőrök tövében kéklő sörtetollakat, amelyek akkor tehetnek jó szolgálatot a madárnak, ha egy tetem belsejét szaggatja, amint a nagy karmoknak és az érzéketlenségig erős lábaknak is meglehet a hasznosságuk.

Egyenként dobáltam a kekszeket. Észrevettem, hogy végül valamennyit ugyanaz a nagy testű madár szerzi meg. Kitanult jószág volt. Hiába volt már a csőrében a keksz, az újabb darabra is rárepült. Régi zsákmányát ekkor ügyesen az új mellé helyezte, majd egymásra tolva a darabokat fölkapta mindkettőt, és huss, tovább repült, biztonságos távolságra a zsákmány hűlt helyén zajongó, népgyűlésező kollégáktól. Képes volt három kekszdarabot is ügyesen összefogni a csőrében…

Lehet, hogy az egyenlőtlenség a madarak társadalmában teljesen elfogadott, az ember azonban alakítani szeretne olyasmin is, amihez sok köze nincsen. Én is eldöntöttem, hogy igazságtalan az, hogy mindent a nagy madár szerez meg. Különösen fölháborítónak tartottam, hogy amint befalta, másrészt eldugta zsákmányát az ágas-bogas avarban, már újra ott billegett, ugrándozott a drótkerítésnél, várva az újabb kekszdarabot. Megrúgtam kissé a röpte kerítését, hogy a nagy madár megijedjen. De a többi is föllebbent, ugyanolyan távolságra. Így megint a nagy madár aratott.

A felkavarodó többiek között felfigyeltem egy jóval kisebb madárra – lehet, hogy ifjonc holló volt, lehet, hogy varjú. Nagyon érdeklődött a keksz iránt ő is. Volt, hogy előbb ért oda a bedobott falathoz, mint a nagy madár – de az csak ráreccsent, lebbent egyet, s emez, a kisebb máris ráhagyta.

Hm… hogyan is igazíthatnám helyre ezt a dolgot. A kerítés rugdosása nem vezetett eredményre, így mást eszeltem ki. Eltávolodtam a röptétől, más ketrecek felé. Hamarosan megnyugodtak a kedélyek, a madarak szétszóródtak, szunyókáltak, vagy maguk körül motoszkáltak. Ekkor visszamentem a röptéhez, s feltűnés nélkül behajítottam az újabb kekszdarabot. A kicsi volt hozzá legközelebb, s a többiek még nem eszméltek. A kicsi szárnycsapás nélkül odalépett a kekszhez, megkarmintotta a csőrével, majd fölemelte fejét, mintha csak úgy motoszkálás közben tartana pihenőt. Miért nem csípi már föl? Lenyúlt, a csőrébe is vette a falatot, majd megint ledobta. Bátortalan károgást is hallatott. Azután ismét fölemelte a kekszet – már azt hittem, döntött végre. Akkor, egy vitorlavászon-szakadás szerű lebbenéssel már ott feketéllett mellette a nagy madár. A kicsi egy pillanatig elröppeni látszott, csőrében a zsákmánnyal. De inkább leejtette a kekszet az avarra, s egy kárintással hátrébb ugrott.

Nézte, amint a nagy madár a csőrébe igazítja a kekszet, ügyesen elroppantja és falatozni kezdi.

Érzelmek nehezen látszanak a madarakon. Különösen, ha hangot nem adnak éppen. Talán a tartásuk, talán a nézésük…? Figyeltem még egy ideig a kisebb madarat. A tolla kékesen fénylett, tartása büszke volt. Szemében sem láttam bánatot vagy haragot. Inkább bizakodást. Bizakodást abban, hogy majd jóllakik a nagy madár, vagy abban, hogy egyszer ő is nagy madár lesz. 

Gebics•  2015. december 27. 12:48

Karácsonyi felolvasás

Még kicsik voltak a gyerekek, amikor kialakult nálunk a szenteste szertartása. Meg kellett oldani azt a problémát, hogy a kis lakásban úgy díszítsük föl a fenyőfát, hogy a három fiú ne vegye észre. Gondoltuk, úgy lesz varázslatos hangulata az ünnepnek, ha a gyerekek csengőszóra lépnek be abba a szobába, ahol már teljes pompában áll a fenyőfa, körülötte ott vannak az ajándékok. Akkor talán elhiszik a Jézuskát egy darabig. Amúgy nem sokat emlegettük Jézust, de karácsony az más, az rendkívüli nap, amikor a bennünk kavargó érzések kifejezéséhez szükségeltetik egy rendkívüli lény.

Hogy ne lássák az ünnepi készülődést, elmehettünk volna sétálni, de karácsony táján elég mogorva a kinti időjárás, nem akarózik kimenni az utcára. Megnézhettünk volna valami gyerekfilmet a moziban, de oda is az utcán át lehet eljutni, másrészt ki szeret szenteste külső programot csinálni? Kitaláltuk, hogy bevonulok a kis szobába a fiúkkal és szép karácsonyi történeteket, verseket olvasok nekik, mialatt feleségem a nagyszobában földíszíti a fenyőfát, elrendezi az ajándékokat. Az illúzió nem volt tökéletes, hiszen előtte be kellett faragnom a fát a talpba, de a fával, többnyire az erkélyen zajló küzdelmemet a fiúk vagy nem látták, vagy nem hozták összefüggésbe a szobában kibontakozó karácsonyi csodával.

A szertartás éveken át működött. A karácsonyi történetek mostoha sorsú árva kislányokról, szeretetéhes rongyos kisfiúkról, a világ kegyetlenségéről, mogorva emberek lelkének olvadásáról szóltak. Végső soron a szeretetről. A fiúk megilletődötten hallgatták a nem túl dramatikus felolvasást, azután felhangzott a megváltó csengettyűszó, lehetett futni a pompázó fenyőfához, s a kötelező karácsonyi éneklés után bontogathatták az ajándékokat.

A fiúk kamaszok, majd ifjak lettek, egyikük egy messzi városba került egyetemre, de szenteste összejött a család, és bár már közösen díszítettük fel a fenyőfát, a karácsonyi történet nem maradhatott el. Igényelték, követelték a felolvasást. Már minden történetet elnyűttünk, A kis gyufaárus lánytól kezdve Sánta Ferenc Sokan voltunk című novelláján át az ide illő Kosztolányi- és Krúdy-elbeszélésekig…

Azon a karácsonyon nagy megkönnyebbüléssel találtam rá Arthur Madsen A karácsonyi zokni című elbeszélésére. Ez egy megkeseredett férfiról szól, aki egyedül élt és nem szerette, giccsesnek tartotta a karácsonyt. Egész élete során nyomasztotta, hogy gyermek korában karácsonyra többnyire zoknit kapott a szüleitől, a gazdagabb gyerekek pedig csúfolták emiatt. Egy gyűlölt karácsonyon az utcán céltalanul sétáló férfi találkozik egy szegény kislánnyal, aki „girhes” fenyőfácskát kínál neki eladásra. Kiderül, a pénzen beteg édesanyjának szeretne gyógyszert venni. A férfi megveszi, hazaviszi, feldíszíti a régen nem használt, gyerekkori díszekkel a fácskát, nézi a fát, kipillant az ablakon, és rádöbben, mennyire egyedül van.

Olvastam a történetet, szorítást éreztem a torkomban, egyre kevésbé voltam ura a hangomnak. Leültem a [karácsonyfa] tövébe, és remegő kézzel simogattam meg az üvegangyalkát. Szinte tökéletes volt minden körülöttem, csak egy valami hiányzott. Nem, nem a hó. Azok a csodálatos emberek hiányoznak, akik a nyamvadt zoknit, a világ legszebb ajándékát odatennék a félhomályban tündöklő kicsiny karácsonyfám alá.” – A végét nem tudtam rendesen elolvasni, könnyekbe csuklott a hangom. Nem akartam, hogy így legyen, és nem értettem, miért érzékenyülök el. Ahogy néztem három fiamat, arra az időre gondoltam, amikor már csak emlékezhetnek ránk, amikor majd átértékelődik bennük mindaz, amit közösen átéltünk, amikor megértik azt is, ami rosszul sikerült, amit elrontottunk. Láttam, hogy feleségem is könnyezik. A fiúk maguk elé néztek, hallgattak. A feldíszített fenyőfa ágaira felrakott karácsonyi világítás piros, kék, zöld és sárga színei váltották egymást, a fa alatt csillogtak a becsomagolt ajándékok, mint arany- és ezüströgök egy mesebeli bánya mélyén, ahová csak csodák segítségével jut le az ember. De azért egyre kínosabb volt a csönd.

– Miért ilyen lehúzós minden karácsonyi történet? – szólalt meg a legfiatalabb fiú.

– Lehúzós? Ez jó! – mondtam. Mindannyian megmosolyogtuk a kifejezést, amelyet ebben a jelentésben még nem hallottunk. A baljós gondolatok eltűntek a szobából, pezsgőt bontottunk, koccintottunk, jöhettek az ajándékok.

De elhatároztam, hogy többé nem olvasok fel karácsonyi történeteket a fenyőfa mellett. Nagyon lehúzósak. 

Gebics•  2015. december 26. 11:35

Hiszti Betlehemben

„Szül pedig fiat, és nevezed annak nevét Jézusnak,
mert ő szabadítja meg az ő népét annak bűneiből.”
(Máté 1, 21)

 

Az éjszaka hűvös volt, de az istállóban szénaillatú kellemes meleg terjedt szét. Csönd volt, a két tehénke és a szamár egyhangúan őrölték a szénát, néha patadobbanás várt visszhangra, vagy megnyikordult a jászol deszkája, amint mozdultak a hozzá kötött állatok. Az istállóban nem volt fény, csak sejteni lehetett a tehenek és a szamár testének meleg tömegét. Az istállóbejáratnál látszott, hogy kint szürkébb a sötétség, az égbolton csillagok hunyorogtak, mintha titokzatos lények lestek volna be azokon a földi világba.

A jászol egyik végében, szénára terített pokrócon összebújva hallgatta az éjszaka hangjait József és Mária. Aznap érkeztek Názáretből Betlehembe, mert a távoli római császár megparancsolta, hogy lajstromba vegyék az összes lelket, aki birodalma tartományaiban él. Minden családot a férfi szülőhelyén kellett számba venni. József szülővárosa Betlehem volt. A kisváros nyugtalan szívű lakói közül sokan elvándoroltak Júdea más helyeibe, sőt Galileába és távolabb is, most hát tele voltak a fogadók az összeírásra visszatért lelkekkel. Mária áldott állapotban volt, terhe már meglehetősen nagy volt, így az egyik fogadós megszánta a fiatal párt, megengedte, hogy az istállóban húzódjanak meg.

József és Mária örültek ennek, mert nem szívesen fizették volna a fogadót. Nemrégiben az adószedők szinte mindenükből kiforgatták őket, mert állítólag keveset adóztak abban az évben. József pedig hiába ácsolt szép tetőzetet a názáreti zsinagógára, a papok fizetség helyett türelemre intették.

Bár tél volt, azon a vidéken ilyenkor sincs kemény hideg, és a barmok is adtak némi meleget. Mária azonban reszketett József karjaiban:

– Én nem akarom ezt a gyermeket! Nem akarom!

– No! – csókolgatta József Mária arcát, szemét, homlokát, kemény tenyerében pedig gyöngéden formázgatta egyik vállát. – Én elhiszem, amit az angyal mondott a Szentlélekről.

– Nem is emiatt. Voltam egy látó asszonynál, mialatt Te az összeírást intézted…

– Jó sokat kellett várni! De sebaj, holnap haza indulunk!

– …szóval, valami apró játékot kerestem a kicsinek, csengettyűt vagy egy varrott barikát, és akkor egyszer csak ott volt a látó asszony, a hasamra tette kezét, és megkérdezte, akarom-e látni milyen sors vár a gyermekemre…

– De ez különleges gyermek! – emelte meg hangját József, Mária azonban folytatta:

– …én akartam, ő meg bevitt a bolt hátsó részébe, a függöny mögé, és végül egymás vállára borulva sírtunk attól, amit ott mondott nekem. Azt a kevés pénzt se fogadta el, amit neki szántam, és úgy nézett utánam, mintha látomás lennék magam is. Alig találtam vissza a fogadóhoz.

– Nemsokára eljön az idő! Talán néhány nap… – mondta József.

– De én nem akarom, hogy eljöjjön! József, a mi fiunkat egész életében gúnyolják, leköpik, bántják majd az emberek, ő meg tűri, alázattal…

– Talán ez a megváltás, amiről az angyal szólt! – mondta József.

– Följelentik, gyönge hátát korbácsszíj szaggatja, homlokát töviskoszorú vérzi föl, a csőcselék ujjong majd szenvedése láttán, azután keresztre feszítik, mint egy mihaszna rabszolgát! – zihált Mária.

– Bolond az a látó asszony! Ilyet nem enged az Úr! – dohogott József. – Nem mondta-e az angyal, hogy méhedben Isten fia…?

– Békétlenséget hoz a világba, és még több szenvedést! – Mária az arcát kaparta, szálas haját tépdeste. Az egyik tehénke elbődült, a szamár nagyot rántott a kötelén.

– No, no, az állatok is megbolondulnak! A végén a kocsmáros kiadja az utunkat, éjnek idején! – csitította József.

– Követőit olajban sütögetik majd, vagy vadállatok elé vetik az arénában, de lesz, akit nyílvesszőkkel szaggatnak meg, vagy fejjel lefelé feszítenek meg. Vér, vér, sikolyok! És nem csak érte halnak meg, de az ő nevében is pusztítanak majd. Tüzes fogókkal tépkedik, parázzsal sütögetik azokat, akikről úgy vélik nem követik őt. Hatalmas rakás rőzse tüzén elevenen égetnek meg férfiakat és nőket, gyermeklányokat, hogy visszataláljanak hozzá!

– Az Úr szándékai kifürkészhetetlenek. Lehet, hogy a megváltás szenvedéssel és vérrel jön el, mint asszonyoknál a havi megtisztulás – mondta József.

– Értsd meg József, amit hallottam, abból tudom, hogy az embereknek nem kell a megváltás! Aki nem gyilkol, nem rabol és lop a saját kezével, abban is mennyi gonoszság lehet! A látó asszony elém hozott össze-vissza hazudozó, népüket kiszipolyozó elöljárókat, a szegények verejtékéből gazdagodó tisztes polgárokat, és ezek mindannyian a mi fiunk lábánál térdepeltek, hozzá fohászkodtak. De a legálságosabbak a bőkezű adakozók, akik már eleget harácsoltak ahhoz, hogy egy keveset nagy kegyesen visszaadjanak a szegényeknek.

– Vannak ilyenek bőven most is – sóhajtotta József.

– Akkor mi végre születik ez a kisded? Mi végre járja be a jó hír a világot, mi végre ragyog fel az emberek arca, ha meghallják a hírt? Minek új szövetség az Úrral? – hajtotta le öklei közé fogott fejét Mária. 

– Az emberek bűnösök, esendők. Talán ezután majd nem lesz olyan fojtó teher a bűn! Talán könnyebb lesz jó útra térni! – ölelte át szorosabban József Máriát.

– Nem! – Mária kitépte magát József öleléséből, és leugrott a jászolból az istálló döngölt agyagjára. – Nem akarom, hogy a bűnök elkövetői nyugtot leljenek, ha színlelt alázattal összekulcsolják kezüket a fiam keresztjénél! Nem akarom, hogy ilyen egyszerűen elintézhető legyen… Nem akarom ezt a gyermeket! – toporzékolt Mária, József pedig szinte sóbálvánnyá meredt.

Ám Mária ekkor hirtelen összegörnyedt. Elkezdődtek a szülési fájások. József fogta az itatókannát és vízért szaladt, tudta, a fogadó udvarán van a kút. Fölpillantott, de az égbolton már egyetlen csillag sem látszott. 

Gebics•  2015. december 25. 11:45

Szenteste

Ez év tavaszán halt meg édesanyám. Nem kórházban, hanem a saját ágyán. Hárman voltunk körülötte: apám, a húgom és én. Anyám rákos volt, és ezt egy éve tudtuk már, a halála mégis hirtelen jött, hiszen csak körülbelül egy hónappal azelőtt fordult rosszabbra az állapota.

Szüleim és a húgom egy Budapesttől kb. 50 kilométerre levő faluban élnek, én Budapesten. Éjszaka utaztam le anyámhoz, hogy mellette legyek haldoklása idején.

Hajnalban halt meg, hosszú kínlódás, öklendezés után. Apám és a húgom között ült éppen –időnként vért hányt, és ilyenkor kérte, hogy ültessük fel –, s amikor elnehezedett, a húgomra dőlt, ő pedig fogta a fejét, simogatta, mint jó anya fürdetés után az erőtlen csecsemőjét. Alig zihált, nagyon-nagyon nehéz volt, a bőre sárgás és hideg, már nem lehetett tartani, le kellett fektetni. A szája tátva volt, szemhéjai pattanásig kifeszültek, szemére riadalom és csodálkozás merevült, mintha valami nagyon ijesztőt látott volna, ami nem fáj és nem késztet menekülésre, mégis borzalmas. „Nincs pulzusa!” – suttogta apám, ahogy tartotta, pedig még zihált. Először csak eldöntöttük ültéből, azután fekvő helyzetbe hoztuk s megpróbáltuk feljebb tuszkolni az ágyon, hosszasan kínlódtunk, míg végre a feje a párnára került, és betakarhattuk. Én a lábát fogtam, és merevnek éreztem, hideg élettelennek, pedig még azután is pihegett, bár egyre halkabban, egyre ritkábban, hogy végre megfelelően elhelyeztük. Két karját a mellkasán nyugtatta, szemében megmaradt a riadalom és a csodálkozás, az álla leesett. Nézése olyan volt, mintha azt akarná, hogy sóbálvánnyá váljunk, és sóbálvánnyá is váltunk kis időre. „Most mi legyen?” – kérdezte húgom, amikor már nem hallottuk a lélegzését, de egyikünk sem tudta mi legyen, egyikünk se tett semmit. Apám fölé hajolt, húgom is fülelte a szuszogását, én messzebbről néztem és remegtem, és senki sem merte kimondani, hogy meghalt. Úgy éreztük, még lát és hall minket, és kiabálni kezdene, ha ezt kimondanánk. Kimentünk hát mindhárman a konyhába, majd apám és a húgom visszamentek hozzá. Nem tudom, melyikünk mondta először, hogy meghalt. A szemét apám fogta le, s ő kötötte föl az állát is, azzal a kendővel, amely addig a fején volt. Hajnali fél öt múlt öt perccel, a madarak már próbálgatták hangjukat, a macskák gazdasszonyuk lába köré dörgölődve murrogtak a reggeliért, a tyúkok káricáltak, a szomszédos ház előtt dörrenve indult be egy teherautó. 2005. április 18-a volt. Árvák lettünk.

Hosszas ügyintézés következett: ügyeletes orvos, temetkezési vállalat, körzeti orvos, önkormányzat, a parókia. A lelkész megkért, hogy írjunk le néhány dolgot édesanyánkról, amit majd elmondhat a temetésen, amitől személyesebb lesz a szertartás. Hosszasan ültem a hirtelen kitépett vonalas papírlap fölött, néztem a húgomra, néztem apámra. Nem tudtunk mit írni. Anyám meghatározó személyiség volt a családban, szorgalmának, apró szemfülességeinek köszönhettük az anyagi gyarapodást is. Apámra nem bízott pénzt, mindent ő intézett. Apám csak zsebpénzt kapott. És anyám mennyi kacatot összegyűjtött azokból a házakból, ahová takarítani járt. Ötven-hetven kilométert is vonatozott-buszozott, hogy olcsóbban vásárolhassa a cukrot, a krumplit, a paprikát, a paradicsomot, az innivalót, a csokoládét, a ruhaneműt és egyebeket. Végül csak annyit írtam: „Nagyon szeretett minket”. De már ennyitől is sírásba csuklott a hangom, ahogy mondtam mit írok. A temetés azért nagyon szép volt, sok énekkel, malomkeréknyi friss koszorúkkal. Egyszerű koporsója volt, fehér, hímzett selyem szemfödővel, hiába mondta anyám halála előtt, hogy jó lesz neki a papír szemfödő is. Egyedül a rögvédő párnát nem kértük: ez újabb módi a temetéseken, tulajdonképpen nagy díszpárna, amelyet a koporsó után hajítanak a sírgödörbe, hogy a rögök ne dübögjenek a koporsón. Ezt már mi is soknak tartottuk…

A temetés után kezdődött az igazi gyász. Akkor jöttem rá, hogy semmit sem értek anyám halálából. Három hónapja még dolgozni járt, takarítani Budapestre, egy hónapja üdülni volt Harkányfürdőn, valami mozgásszervi betegségeket kezelő szanatóriumban, ahonnan két képeslapot is küldött. És én az utolsó percig nem beszéltem vele komoly dolgokról. Már középiskolás koromban kialakult közöttünk egyfajta viccelődő, komolytalankodó stílus: részben ezzel lepleztem a magánéletemet, nem is az eseményeket, inkább a lelkem rezdüléseit. Végképp nem akartam, hogy abba belelásson. Nem beszéltünk komolyan a betegségéről sem. Azt sem tudtam, mikor fogadta el, hogy meg fog halni. Tíz nappal a halála előtt, amikor végeztünk a kecskeméti kórház onkológiai ambulanciáján, kifelé jövet még odaszólt az ismerős sofőrnek, aki többször szállította őt a kemoterápiára: „Most egy hónapig ne jöjjön értem, mert meg kell erősödnöm, de májusban találkozunk”. S mikor haza értünk, megivott egy fél deci vörös bort, mert az orvos azt mondta, az jót tesz.

Ez is félelmetes volt a betegségében: az állandó önáltatás, amellyel a hosszú vizsgálatok mindegyikétől, sőt már attól, hogy az orvos elé kerültünk, a megváltó gyógyulást vártuk, és ezen nem változtatott az orvosok közönye, az a tapasztalat, hogy milyen tékozlóan bánnak az idővel: egyszerre mindig csak egy vizsgálatot rendeltek el, hetekig vártunk az eredményre, majd újabb vizsgálat következett. Nem lehet halálos beteg, akit így kezelnek! Így gondolhatta anyám, és így gondoltuk mi is. Csak a körzeti orvos döbbentett rá a valóságra, amikor pár nappal a halála előtt a karjában vitte anyámat a rendelőből az autóig. Akkor határozta el anyám, hogy bemegy a bankba és átíratja a számláját a húgom nevére, hogy legalább a pénz után ne kelljen örökösödési illetéket fizetnünk. De csak a hó végére tervezte az átíratást, hogy a ne vesszen el a lekötött pénz kamata. A hó végét azonban nem élte meg.

Nem tudom, várta-e tőlünk a vigasztalást, a biztatást. Mi sokáig úgy viselkedtünk, ahogy mindig, amióta felnőttként elszakadtunk tőle, mintha betegsége átmeneti kellemetlenség volna. Húgom, aki egy faluban lakott vele, továbbra is berzenkedett, hogy túl gyakran beleszól az életébe, sokat pörlekedik kamaszodó lányával a ruhák és a hétvégi bulik miatt, a kisebbel meg a tanulás és a finnyáskodás miatt. Az én családomnak továbbra is a távoli nagymama volt, akit havonta kétszer meglátogattunk, és olyankor sütött-főzött, forgolódott, soha nem került le róla a zsírfoltos konyhai köpeny, és soha nem tudtunk nyugodtan beszélgetni. Időnként ő is felutazott hozzánk, legtöbbször váratlanul, és én élcelődtem vele, például azon, hogy mennyi kávét kér a cukorba, hogy honnan szakasztotta azt a madárfészket, amit sapkaként hord a fején, ő pedig nevetett, hagyjam békén, mert öreg, de nem hülye. Nem tudom, vajon nem arról volt-e szó, hogy tényleg szerettem volna őt szép ruhákban látni, és szerettem volna, ha egészséges ételeket eszik, s utólag azt se tudom, viccnek tekintette-e élcelődéseimet, vagy megbántódott miattuk. A konyhaasztalnál ülve kavargatta kávéját, belecsipkedett a süteménybe, ebbe-abba, ami éppen az asztalon volt, de ha kínáltam, vegyen egy egészet, nem kért. Elsorolta, hogy melyik áruházban olcsó most a halkonzerv és a savanyított almapaprika, hogy a húgom lánya nem jó irányba halad, hogy a húgom férje keveset keres és keveset van otthon. A gyerekeknek mindig hozott csokit – olyat, amilyet ő szeretett, és amelyet olcsón vett valahol – és gyümölcsöt a kertből, mikor mi volt. Egyszer, még a halála előtti őszön, amikor fölcipelt hozzánk egy csomó szőlőt és almát, megéreztem, hogy nagyon összetört. Elhatároztam, hogy leutazom hozzá, egy hétvégét a szülői házban töltök, hagyom, hogy reggelit adjon nekem, és sokat beszélgetünk majd. Mert Isten észreveszi a magára hagyott anyákat, és kegyetlenül elveszi őket a tékozló fiúktól. E bibliai ihletettségű gondolat annyira kielégített, hogy az utazást halogattam, munkára, egyebekre hivatkozva magamban. Amikor komolyra fordult a betegsége, s egyre többször került kórházba, e tervről végleg le kellett mondanom. Minden nap fölhívtam telefonon, de akkor már többnyire csak arról volt szó, hogy milyen vizsgálatokat végeztek rajta, s hogy mennyit evett aznap. Mert egyre kevesebbet evett, s emiatt először biztattam, majd korholtam türelmetlenül. Végül az is előfordult, hogy nem vette föl a telefont, vagy ha apám ott volt mellette, vele üzente, hogy alszik.

Hány és hány pillanat volt, csak élete utolsó, legnehezebb időszakában, amikor jobb fia lehettem volna! Például, akkoriban jelent meg egy szép kiállítású képes könyvem, és büszkén vittem bemutatni neki a kórházba. Nagyon örült, lapozgatta, a szobatársainak is megmutogatta. De zavart, hogy minden lapozásnál megnyálazta az ujját, akkurátusan, ahogyan az úri világban a jegyzők a „nagy könyv” lapjait… Sokáig bírtam, de azután csak szóltam neki, hogy miért nyalogatja, nem fagylalt az. Mosolygott, legyintett, de azután hamar abbahagyta a könyv nézegetését. Vagy amikor Kecskeméten a vizsgálatra várva mellé guggoltam, és ő a vállamon pihentette a fejét, de én kis idő múlva szelíden fölegyenesedtem, sőt kimentem sétálni az udvarra, mert nem bírtam soká úgy guggolni, nem bírtam mellette ácsorogni. Vagy amikor itthon, élete utolsó napjaiban nem ettem abból a barackbefőttből, amit többször is kínált, egyre szemrehányóbban, hogy talán undorodom tőle… A betegségtől valóban viszolyogtam, finnyáskodva-kényeskedve akartam magamtól minél távolabb tartani, és viszolygásomat akkor se tudtam legyőzni, erős elhatározásom ellenére sem, amikor anyám eggyé vált a betegséggel. Az idő kereke átfordult ezeken a pillanatokon, most már csak álmomban fordíthatom vissza. De álmomban sem jön anyám, nem mondja, hogy tudja, mennyire szerettem.

Abban sem vagyok biztos, örült-e annak, hogy mellette voltam az utolsó éjszakán. Nem illett ez a kettőnk kapcsolatához. Úgy érzem, áll a magas kékségben, szűzi-szép fiatalon, és pironkodik amiatt, hogy végignéztem kegyetlen szenvedését, vergődését és halálát.

A gyásznak keresztútja van: cselekedetek, érzések, gondolatok szegélyezik. Először mindaz szent volt, amihez anyámnak köze volt. Apám hónapokig nem öntötte ki a bögréből azt a gyógyteát, amelyből anyám ivott egy kortyot az utolsó estén. Egy ideig a szobaasztalon állt a bögre, majd valaki föltette a szekrény tetejére, ekkorra feketés, lepedékes szutyokká vált benne a tea, de apám nem hagyta kiönteni. A húgom szépen kimosta azokat a ruhákat, amelyekben anyám meghalt: a kinyúlt, hosszú trikó, a bolyhait veszített vékony pulóver és a pöttyös kendő, amellyel kopaszságát takarta, és amellyel végül az állát is fölkötötte apám, máig ott vannak összehajtogatva egy párnán az egyik használaton kívüli szobában. A halálos ágy is megbontatlan: ha hazalátogatok, mindig odamegyek a párnához és megsimogatom, mintha anyámat üdvözölném. A temetőből elhoztuk a sírra rakott koszorúk szalagjait, s egy csokorba kötve ezek is a használaton kívüli szobába kerültek, lehet olvasgatni üzeneteiket. Nagy lett a ház, apám egyedül él benne, megfér ezekkel a dolgokkal.

Előkerült vagy nyolc női retikül, mindegyikben különböző kacatok: anyám életének más-más időpontjaiból megmaradt apró múzeumok ezek a táskák, fényképekkel, ismeretlen helyre szolgáló kulcsokkal, régi pénzekkel, számlákkal, teleírt papírcetlikkel, reklámcédulákkal, rúzsokkal és illatos kendőkkel. Csodálkoztam, hogy rólam és a húgomról is mi mindent összegyűjtött: vékony füzeteket, amelyekben gyerekírásunk kígyózott girbe-gurbán, általunk írt képeslapokat, leveleket, azután fényképeket rólunk és tanári dicséreteket, sőt, az egyik régi versemet is megtaláltam egy hajtásainál már foszlani kezdő lapon.

A legizgalmasabb mégis a fényképek nézegetése volt. Az egyik fekete-fehér képen anyám fodros-virágos menyecskeruhában, menyecskekoszorúval mosolyog: elnézegettem nyúlánk, lányos alakját, fekete hullámos haját, elképzeltem a feléje irányuló férfivágyakat. Egy másik képen már terhes asszony, derűvel várja, hogy bolyhos fejem méhéből a karjaiba simuljon, mosolyog duzzadó emlőin, és izgul, mit szól majd hozzám apám.

Amikor a kutakodás értelmetlenné vált, a sírhant idézte fel a leganyagszerűbben anyámat. Beültettük szép virágokkal, apám naponta, én hetente eljártam oda, s vágott virágot is mindig vittünk. Itt is voltak szertartások. Megérkezéskor, majd búcsúzáskor megérintettük a fejfát, mintha azon át kapcsolatba léphetnénk anyámmal. Távozás előtt körbegereblyéztük a sírhantot, ki tudja miért, de már anyám is körbegereblyézte a nagymamám sírját, amely mellé ilyen hamar odakerült. Ezt kizárólag apám végezte azóta, hogy egyszer türelmetlenül kikapta kezemből a gereblyét: „Rosszul csinálod, nem visszafele kell!”

A sírnál többnyire hallgattunk, vagy falubeli és családi dolgokról beszélgettünk. Pedig igazából nagyon kívánkoztam elmondani ott egy imát, hangosan és szabályosan kulcsolt kézzel, nem előre megírt imát, csak amolyan lelkemből jövő vádat, könyörgést, csodálkozást azok miatt a fölfoghatatlan dolgok miatt, amik az utóbbi egy évben anyámmal és velünk történtek. De csak néztem a felhők közti rést az égen, a sír fölé nyúló nagy akácfa lombját, amelyben néha vadgalambok veszekedtek tompa szárnycsapásokkal, füleltem a föld mélyében áramló sókat. Néha imára kulcsoltam a kezem, félszegen, felemás módon, hogy akár véletlen pihenő mozdulatnak is láthassa aki rám néz. Apám és a húgom se imádkozott soha.

Én a temetés óta nem is sírtam, pedig sokszor sajogtak, görcsöltek azok az izmaim, amelyek a sírást intézik az emberben.

Anyák napján végiggondoltam közös életünket. Amikor téli reggeleken anyám tekerte a kerékpárt a betonúton, hátul én ültem, a kormány mögötti nyeregülésen bebugyolált kishúgom, mentünk iskolába, bölcsődébe, dolgozni. Vagy azt a mesét a hazudós juhászlegényről, aki háromszor kiáltott farkast, míg végül nem segítettek neki, és megette a farkas. A nyári viharokat, amikor a dunna alá bújtam a mennydörgés elől, és anyám mellém bújva ismételgette ezerszer is, „Ne félj, a templomtornyon van villámhárító, az megvéd”. Kisgyerekként, amikor kéthetes táborokba mentem, és anyám listát írt a becsomagolt ruháimról, kezembe adta az előre elkészített levelezőlapokat (a képeslap drága volt), amelyeket meg is címzett, hogy tudjam, melyiket kinek küldjem el, megmutatta hol őrizzem a pénzt, s megmondta, hogyan költsem el, és mindettől még inkább úgy éreztem, hogy kibírhatatlanul hiányzik majd. De akkor mindig sírtam is.

Eljött a születésnapom, másfél hónappal anyám halála után. Kimentem a sírjához, mintha azt várnám, fölülről majd megsimogatja a fejemet. Gondolatban elsoroltam, mi mindenről nem tud már: új íróasztalt vettünk, voltunk az állatkertben a gyerekekkel, lenyírattam a hajam… És úgy éreztem, senki sem tudja ezen a világon, hogy most lettem negyvenhét éves.

Apám persze próbált helytállni e jeles napokon. Korábban ő sohasem vett ajándékot, ezt anyám intézte. Most néhány borostás köszöntő szó kíséretében adta át az ajándékot: pénzt, csak úgy mezítlábasan, boríték és csomagolás nélkül, éppen annyit, amennyit egykor anyám is adott ezeken az alkalmakon. Nem maradt el az unokák, sőt a feleségem köszöntése sem.

Apámnak volt a legnehezebb. Mi dolgoztunk, vásárolni jártunk, nyaralásra utaztunk, ezerféle tervünk volt. Neki anyám halálával valóban megállt az idő. És ő ezt el is fogadta. A teendőket persze elvégezte. Emlékszem arra a hajnalra, amikor anyám meghalt. „Na, meggyógyult már a mama hasa” – monda, és egész testét rázta a sírás, hiszen ő virrasztott mellette már hetek óta, minden gyötrelmes éjszakán. Aztán ültünk a konyhában, mert az ügyeletes orvos már elment, a temetkezési vállalkozót pedig még nem lehetett fölhívni, és abban a kriptai csendben apám egyszer csak fölállt, alágyújtott a gáztűzhelyen a tegnap estéről ott maradt töltött káposztának, kavargatta, ízlelgette, míg kellően meleg nem lett, lekanyarintott egy szelet kenyeret és enni kezdett. Akkor sem szólt, amikor a káposzta elfogyott, elővette a gyógyszereit, nagy zizegéssel kiválasztotta közülük a reggelre valókat. „A gyógyszerrel muszáj ennem” – mondta az utolsó korty vízzel, és a húgom meg én egyetértettünk. Már két infarktuson esett át.

Később jött a szőlő metszése, majd a krumpli és más konyhakerti növények ültetése, azután a permetezés, a locsolás, a gyomirtás. Mindig volt mit tenni. De ha megkérdeztem tőle, hogy van, azt válaszolta: „Hogy lennék…?”

Segítettünk neki, amit tudtunk. A húgom, amellett, hogy főzött és mosott rá, naponta elüldögélt vele egy-másfél órát. Én hetente meglátogattam, mindig vittem neki sört és meglocsoltam a kertet, bár apám aggódott amiatt, hogy megég a palánták levele, vagy kimosódnak a gyönge gyökerek a talajból. Együtt mentünk ki a temetőbe, anyám sírjához. Nézegettük a síremlékeket, melyik lenne jó, mert apám minél előbb kő síremléket akart állíttatni anyámnak. A temetőgondnokság szűknek ítélte a család által megváltott sírhelyet, és nem engedélyezte a kétszemélyes síremléket. „Elférek én a mama mellett, kipróbáltam” – dohogott.

Nem emlegette anyámat, csak ha mi szóba hoztuk. Inkább onnan tudtuk, mennyire hiányzik neki, hogy nem voltak tervei. „Hova mennék én már?” „Minek nekem az már?” – mondogatta. Másfél éve, az ötvenedik házassági évfordulójukon készítettem róluk egy jó fényképet. Apám éppen a gyűrűt húzza rá anyám kezére, és hamiskásan vidámak mindketten. A képet még tavasszal nyomtattam ki, egyszerű A/4-es írógéppapírra anyámnak, hogy vele legyen a kórházban. Kék virágkoszorús ovális keretet is varázsoltam köré a számítógéppel. Amikor anyám meghalt, apám a konyhaszekrény ajtajára ragasztotta a képet, és az azóta is ott van. Címe is van: A jegyespár.

Én úgy emlékszem a házasságukra, hogy anyám szinte elnyomta apámat. Parancsolgatott neki, társaságban, beszélgetés közben sűrűn letorkolta. Ha mulatság volt, és apám énekelt, kijavította az ének szövegét. Egyszer pityókásan egy barát került szóba, és apám sírós hangon mondta: „Fél évet se élt a nyugdíj után”, anyám pedig mókásan utánozta ezt a sírós hangot: „I-hi-gyu-hunk a Tatára”. Infarktusai után apám csak titokban cigarettázott az udvari vécén, és anyám úgy tett, mintha nem tudná, nehogy apám a szobában is rágyújtson. Névnapra, születésnapra, karácsonyra apám soha nem vett semmit anyámnak, hiszen nem volt pénze. És mégis, milyen boldogok azon a fényképen! És mégis, anyám apám nyakába kapaszkodott élete utolsó öntudatban átélt percében, apám segítségével ült föl az ágyon.

„Nem lehet ezt megszokni” – dünnyögte apám, amikor azt kérdeztem, mit csinál egész nap. Biztattam, menjen el a Patkóba sörözni, vagy látogassa meg a testvéreit (a szomszéd faluban laktak), de csak dünnyögött. Naponta várta a húgomat és hetente engem.

Ősz lett, és közeledett a tél. A kertben nem volt már munka, azt a kis szüretet, amit a kerti szőlőtőkék igényeltek, apám komótosan, egyedül végezte. Én már csak kéthetente-háromhetente kerítettem sort arra, hogy meglátogassam, mert gyakran hétvégeken is dolgoztam, és a gyerekek is követelték már a hétvégi kirándulást, nem beszélve arról, hogy az anyósom is özvegyasszony volt, ott is elkelt a segítség, fizikailag és lelkileg is. A húgom sem ért rá mindig apámmal üldögélni, volt, hogy csak benézett, és ment tovább. „Veszünk neked egy aranyos kutyát” – mondogattuk neki. „Ide ne hozzatok semmi állatot, örülök, hogy az a finnyás macska is eltűnt” – mondta apám. Máskor így mormogott: „Nekem nem kell több kutya.” Tudtuk, mire gondol. Az egyik kutyáját, egy tacskófélét nagyon szerette, télen megtűrte még a házban is. Negrót lelőtte valamelyik szomszéd, amikor bekóborolt a kertjébe. Légpuskával lődözte össze, így sokat kínlódott, mire kimúlt.

Naponta, kétnaponta felhívtam telefonon. Rövid beszélgetések voltak ezek: „Hogy vagy?” „Hogy lennék?” (Esetleg: „Megvagyok”) „Milyen ott az idő?” Erre szabatos válasz jött, és én is elmondtam, hogy Pesten milyen az idő. „Voltál a temetőben?” „Minden rendben van?” Mindig megkérdeztem azt is, evett-e már, járt-e ma nála a húgom, és benézett-e hozzá valaki a rokonságból. Anyámnak három testvére volt, ők gyakran vittek virágot anyám sírjára, a temető pedig a mi utcánk végében volt, így apámat egyszerű lett volna útba ejteni. De soha, egyikük sem látogatta meg. Eleinte ezt is elégedetlenkedve, mérgelődve mondta apám, később pedig olyan hangsúllyal, hogy jobb, ha nem is jönnek. „Puszilom a családot!” – mindig ezzel váltunk el. Rendszerint apám fejezte be a beszélgetést.

Egyre hosszabbak lettek az esték, az éjszakák. Azt gondoltam, apám egyre többet lesz a húgoméknál, játszik a kisebbik lánnyal, sörözik a húgom férjével. De otthon ült, legtöbbször a tévé előtt. Volt, hogy tévé se szólt, s a villanyt se kapcsolta fel. Kezdtem úgy érezni, neheztel ránk, hogy már nem törődünk vele. Előfordult, hogy amikor valamilyen vizsgálatról beszélt – az infarktusai miatt időnként járt vérvételre, miegyébre –, egyszer csak azzal zárta: „Téged ez úgyse érdekel”.

A húgom is panaszkodott, hogy egyre búskomorabb. Egyszer már megijesztette őt apám, még májusban, amikor fölhívta telefonon: „Gyere, mert jött a mentő a mamáért, vinnék a kórházba”. A húgom akkor azt hitte, apám meghibbant, pedig valóban a betegszállító autó akarta vinni anyámat kemoterápiára. Kecskemétet senki sem értesítette a haláláról. Most azonban mintha tényleg árnyak gyötörték volna magányában. Hallgatott róluk, de szenvedett tőlük.

Elérkezett a halottak napja. Nekem sokáig nem voltak fájdalmas halottaim, rég elhalt rokonok, távoli alakok feküdtek a temetőben, így ez a nap inkább szép látványosság volt, a temetőkapuban még keleti édességeket is árult egy sátorozó. Apósom, majd nagymamám halálával vált súlyos ünneppé a halottak napja. És akkor most anyám… Szinte a kábulatig szorongatott annak felfoghatatlansága, hogy egyszerre csak eltűnt. Nincs, nem is lesz többé. Mindent, amit neki mondtam és ahogyan vele viselkedtem, magával vitt, úgy, ahogyan volt, javítani és rontani sem lehet többé azon. Különös határ van élet és halál között. Anyámnak néhány órával a halála előtt még teljesen rendben volt a vérnyomása és a pulzusa, ezt azon a papíron olvastam, amit az ügyletes orvos állított ki, amikor kihívták hozzá, mert vért hányt. A papíron ott van anyám kusza aláírása is, amellyel megerősíti, hogy tájékoztatva lett betegsége esetleges szövődményéről, és nem akar kórházi kezelést. Szövődmény – furcsa szó a halálra.

Szép koszorút vettünk, fehér élő virágokkal és hatalmas, vörös üvegmécseseket. Délután három óra körül érkeztünk a szülőfalumba. Apám már nagyon ideges volt, ahogy kelletlenül puszira tartotta arcát, hideg verítéket éreztem rajta. „Te mindig elkésel. Jó hogy nem éjszaka jössz!” – morgolódott. Hiába magyarázkodtam, hogy aznap délelőtt még volt egy kis munkám, hiába mondtam, hogy a gyertyafények sötétben szépek. „Ki se vigyük most már a virágokat! Úgyse látja senki.” Tudtam, az bántja, hogy anyám sírja egész nap dísztelenül volt, pedig ez nem igaz, hiszen a rokonok már telehordták virágokkal, mécsesekkel. „Miért nem vittétek ki nélkülünk a virágokat?” – akartam kérdezni apámtól, de elharaptam a szót, nehogy még mérgesebb legyen. A húgom mondta, hogy már délelőtt tizenegykor felöltözött ünneplőbe, s azóta ott ücsörgött-toporgott náluk.

Közeledett a karácsony. Megint többször ajánlgattuk apámnak a kiskutyát. Volt Erzsébet-napi ünneplés (a húgom és anyám is Erzsébet), és egyszer apám is eljött hozzánk vendégségbe a húgomékkal. Elücsörgött, elsörözgetett közöttünk, néha nevetgélt is, de egy idő után erőt vett rajta az idegesség: nem nézheti kedvére a tévésorozatait, nekünk így mondta, ezért.

Egyre többet gondoltam arra, milyen lesz a karácsony. Apámnak mindig olyan ajándékot tudtunk venni, amely az ajándékozót és a megajándékozottat egyaránt lelombozza: meleg papucsot, sálat, kesztyűt, flanelinget, pulóvert, egy üveg italt, mikor mire volt szükség. A fölösleges dolgokat apám nem értékelte, nem használta, de az ilyenféle hasznosaknak se örült. Ha tudta, hogy meglátogatjuk, kötelességszerűen fölvette azt az inget, pulóver, amit legutóbb hoztunk neki, majd visszabújt régi, agyonmosott ruháiba. Az idén hosszas válogatás után egy mackóruha került sorra, jó anyagból volt, jó szabású, mégis elmosolyodtam, hogy totyog majd benne. Apámmal kapcsolatban tehát nem sokat vártam a karácsonytól. Az elsőtől, ami anyám nélkül köszönt ránk.

Ahogy közeledett az ünnep, úgy váltak egyre szomorúbbá a telefonbeszélgetések apámmal. „Szenteste menj el Erzsiékhez, díszítsd velük a fenyőfát!” – biztattam. „Ilyenkor mindenkinek otthon van a helye” – mondta apám, és hozzátette: „Én az idén fát se állítok, minek ide az.” Éreztem, hogy fél a szentestétől, amikor kicsit talán összekeveredik földi és égi világ, amikor sok mindenre érzékenyebbek vagyunk, mert belénk rögződött, hogy a karácsony a szeretet ünnepe, és mert valóban vágyunk kifejezni a szeretetet úgy, ahogyan egész évben nem sikerült. De kit szeressen karácsonykor az, aki egyedül van?

Ekkor történt, hogy a munkahelyemen az ebédhez héjában sült krumpli volt a köret. Találgattuk kollégáimmal, ehető-e a krumpli ropogósra sült haja. „Az igazi héjában sült krumpli nem ilyen” – meséltem. „Nálunk ezt gyerekkoromban a masina sütőjében készítették, és csakis apám süthette. Amikor már jó volt, apám megfújkálta a tenyerét, kikapdosta a krumplikat a sütőből, bebugyolálta őket egy kockás konyharuhába, és a kezével vizet fröcskölt a ruhára. A krumplik héja meglazult ebben a borogatásban, s még gőzölgött az egész, amikor kibontotta. Azután kikattintotta a bicskáját, egyenként villára szúrta krumplikat, és lehúzta a héjukat.” Azt nem mondtam, hogy az első megpucolt krumplit mindig az én tányéromba tette, és azt sem, hogy amíg meséltem, szinte éreztem a kissé megpörkölődött krumplihéjnak, az átgőzölődő konyharuhának és apám olajos tenyerének az illatát. Láttam a régi cementlapos konyhát, ahol a masina duruzsolt, alatta hasábfák száradtak, és a vezetéken lógó villanykörte fényét egy svájcisapkaszerű fémellenző szórta az asztalra. A munkahelyi ebédlőben döntöttem el, hogy meglátogatom apámat szentestén.

A döntés nélkülözte a logikát. Hiszen karácsony első ünnepét amúgy is a szülőfalumban töltjük majd, ilyenkor adjuk át az ajándékokat. Másrészt szentségtörő is volt a szűkebb család szemszögéből nézve. Feleségem először igencsak héjatekintettel fogadta a tervet, de megígértem, hogy ajándékosztásra már ismét velük leszek. Végül megértette, hogy apám mennyire magányos lenne szentestén. „Jó, de mielőtt elmégy, faragd be a talpába a fenyőfát.”

Megbeszéltem a húgommal, hogy szenteste napján három óra körül ott leszek, csak mi ketten elmegyünk apánkhoz, és együtt díszítjük fel a fát. Megegyeztünk, hogy apámnak nem szól előre, hadd legyen nagyobb a meglepetés.

December 24-én takarítással, készülődéssel telt el a délelőtt. Apámnak a karácsonyi ajándék mellé sört is vettem, s azon izgultam hogy ne legyen nagy hóesés, ami járhatatlanná teszi az utakat. Igazi férfimunka volt a fenyőfa befaragása a talpba. Ezeket a fákat rendszerint úgy vágják ki, hogy a törzs alsó részén marad egy görbület. A mi fánk is ilyen volt, és két kemény csomó is nehezítette a dolgot: ezeken szinte szikrázott a kés. A nagyszoba közepén fogtam neki a műveletnek, miután, mint az orvos a műtét előtt, előkészítettem az eszközöket: kis kést, nagy kést, késélezőt, lombvágó fűrészt, kalapácsot. A feladat egyszerű: a fatörzs körméretét kell a talpon levő lyuk körméretéhez igazítani. Csakhogy egy-egy vágásra mindig abból az oldalból forgácsolódik le a kelleténél több, amelyikből nem kéne. Így előbb-utóbb szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy a fa már lötyög a talpában. Ha meg netán rászorul a talp a fenyőtörzsre, s a fát fölállítod, látod, hogy milyen ferde az egész. Ha elfaragtad, még bízhatsz a forgácsokban, amelyeket a törzs és a talpnyílás közé ügyesen betömködve mégiscsak a gyerekdalokban megénekelt pompás, „nincs árnyéka, csak játéka” fenyőfát varázsolhatsz egyórai munkád torzójából. Különösen, ha a faragás közbeni forgatással viszonylag kevés ágat törtél el a fán.

Farigcsálás közben egyre idegesebben néztem az órát. Már régen el kellett volna indulnom apámhoz, a feleségem és a gyerekek pedig már azért bozsékoltak, hogy mikor érek vissza, ha még el se indultam.

Négy óra körül érkeztem meg a szülőfalumba. Úgy nézett ki, apám föl se fogja, hogy ott vagyunk, amikor rákopogtunk. A ház sötét volt, csak a tévé világított. „Boldog karácsonyt papa, jöttünk, hogy földíszítsük a fát, mint régen” Apámon nem látszott különösebb öröm, toporgott, nem tudta, mit fogjon meg, hova tegye. A könyves szekrény tetejéről nagy nehezen előkotortuk a műfenyőt, amelyet egy idő óta anyámmal használtak, hiszen szentestéken már régóta csak kettesben voltak, nekik jó volt a mű is, legalább nem hullajtja a tűleveleit. Egy méter körüli fenyő volt, poros, és ágai rettenetesen elkámpicsorodtak: sokáig egyengettük, hajlítgattuk, hogy fenyőfa formája legyen. Apám új szigetelőszalagot csavart az aljára, hogy szorosan álljon a műanyag talpban. Még akkor se mondta, milyen jó hogy jöttünk, vagy ilyesmit – talán tudta mégis, hogy jönni fogunk? Mialatt mi apámmal a fát fazoníroztuk, húgom a padlásról előkerítette a díszeket. Két hatalmas keménypapír bőröndben voltak: olyan izgalommal nyitottuk ki ezeket a poros, kopott bőröndöket, mintha a kalózok kincse lett volna bennük. Ott sorakoztak a különböző színű üveggömbök, gyöngyház csillogású műanyaggömbök és orsók, angyal- és hóemberfigurák, csengettyűk külön-külön újságpapírba csavarva. Ezeket tavaly még anyám csomagolta el. „Nahát, milyen rég láttam ezt!” – emelt föl húgom egy aranyozott fejű piros szódásüveget, én pedig örömmel fedeztem fel a pingponglabdaszerű anyagból készült hóembert: fekete cilinderét, kajánra húzott szénfekete száját, piros orrát, nagy kabátgombjait, suhintós söprűjét gyerekként már akkor csodálattal nézegettem, amikor a húgom talán még meg se született. Elérzékenyülten aggattuk fel a fára e szedett-vedett díszeket, apám is dolgozott szorgalmasan, éppúgy, mintha anyám még a halászlé gőzében sürgölődne a konyhában.

Külön dobozkában találtunk hat csillogó gömböt. „Ezeket anyu tavaly szerezte” – mondtam. Nem szerezte, miért szerezte volna! Vette!” – mordult fel apám, mintha védeni akarná anyám emlékét a vádtól, hogy mindent hazahurcol, holott életében ő szapulta a legtöbbet ezért. Én is hoztam egy új díszt, egy kristályt formázott, a vázát hálószerű tüll borította, amelyen fehér hímzés futott és színes üvegcseppek csillogtak. Gonddal raktam fel, jól látható helyre, hogy bizonyítsa, ezután is lesznek karácsonyok.

Lassan kiürültek a bőröndök, mert néhány rózsaszín körfüzérben hintázó színes angyalkát azért nem raktunk föl a fára, ahogyan a gyerekkorunkban kivágott, kiszínezett papírdíszek is a bőröndben maradtak. A szaloncukorról is megfeledkeztünk, de ezt a fát úgysem akarja senki megdézsmálni. Az elektromos gyertyafüzér okozott némi gabalyodást. Apám akarta föltenni, én tartottam a még föl nem csatolt részeket, de sehogy sem tudta a vezetékkel és a gyertyaégőkkel körülkarolni a fácskát, egyszer majdnem elbillent az egész, apám egyre idegesebb lett, „ne úgy tartsd”, mondta nekem, majd a húgomat hívta, mert én ügyetlen vagyok, aztán ismét rám mordult, hogy álljak már odébb… Amikor az égők a helyükön voltak, akkor meg a vezeték nem ért el a konnektorig. Végül mégis felgyúltak a fények apám karácsonyfáján, s mi álltunk körülötte, ki-ki magában dúdolgatta a Mennyből az angyalt.

Gyalog mentünk ki a temetőbe. A magasból éppen akkor törhetett ránk valami hideg légáram, percről percre keményedett a sár, élesedett a szél. A sötétben anyám sírján ridegen vergődtek a koszorúk és az elfagyott nagy, fehér virágfejek, de amikor meggyújtottuk a mécseseket, barátságosabb lett minden. Álltunk a sír körül hármasban, mintha csak beteglátogatóba jöttünk volna, magában talán mindenki meg is szólította őt. Azért furcsa volt, hogy fölötte tapodunk, és furcsa volt a csend is. Összekulcsoltam a kezem, el akartam mondani azt az imát, amire régóta készülök, de most se mondtam el.

Apámnál még elüldögéltünk egy darabig. „Látod, mégis lett karácsonyfád!” – mondtam, de nem szólt semmit. Mivel apámnál nem voltak karácsonyi sütemények, nem volt semmi, amivel megkínálhatott volna, csak úgy beszélgettünk, a viaszosvászon abroszt bámulva. „Egy éve ilyenkor kezdett kihullani anyu haja” – mondta a húgom. Az ünnepi sütéshez-főzéshez készülődött, amikor kezében maradt egyik tincs a másik után. Úgy nézett körül, mintha undorító férgek lepték volna el a konyhát. Bekötötte kendővel a fejét, s azontúl csak gubbasztott, nézte a húgom sürgölődését, esetleg tanácsokat adott a sütéshez, főzéshez. Nekem karácsony első ünnepén panaszolta el, hogyan járt, de akkor már úgy, hogy várta a kemoterápia befejeződését, hogy újra kinőjön a haja. Nem csak ezt emlegettük, hanem azt is, milyen gondatlanul kezelték anyámat az orvosok. Hiszen ő eljárt minden rákszűrésre. „Azt mondják, időben menjünk orvoshoz, hát ha a mama nem ment időben, akkor ki az, aki időben megy?” – dohogott apám, megemelte az asztalon ökölbe szorult kezét, és kipattintotta az egyik dobozos sört. Az órára néztem: „Már otthon kéne lennem!” A húgomnak is mennie kellett. Apám a kapuig kísért bennünket. Nagyon hideg volt. Végignéztem az utcánkon, az utcai lámpák fényei a sötét temetőig vezették a tekintetem. „Aztán világítson a karácsonyfa!” – köszöntem el apámtól.

Az autó gyorsan bemelegedett, örültem, hogy még elindulás előtt levetettem a kabátom. Nem szeretek kabátban vezetni. A motor duruzsolt, jó tempóban haladtam hazafelé. Az útba eső falvakban szinte senki sem járt az utcákon, a kémények mesebelien füstöltek, az ablakokból színes fények szűrődtek ki. Néha egy-egy szembejövő autó hozta a következő falu fényeit, de a határban sötét volt, ezernyi árnyalattal. Megcsillantak a jegesedő pocsolyák, az ösvények szürkesége szinte világított a szántóföldek matt feketeségében, a rétek fölött pára derengett, komor erődként magasodtak az erdőfoltok. Elképzeltem, hogy állatok osonnak fondorlatos útjaikon, és szenteste lévén talán más teremtmények is… Elégedettség töltött el, hogy meglátogattam apámat, de megmagyarázhatatlan nyugtalanság is feszített. Anyám sírjára gondoltam, hogy még biztosan égnek rajta a mécsesek. „Úgy besüppedt, olyan kicsi lett, olyan mohás és elhagyatott” – szipogtam befelé, de megint csak nem sírtam.

Hirtelen éreztem, hogy csúszós az úttest. Lassítani akartam, de a kelleténél erősebben tapostam a fékre, az autó szánkázni kezdett. Egy pillanat volt az egész, s nem tudom, hogyan lettem úrrá a helyzeten. A szembejövő sávban álltam meg, félig az útpadkán. A motor egykedvűen járt, a fülemben még kísértett a felbőgő motorhang, a váltó reccsenése és az útpadka kavicsainak kopogása. Az úton senki se jött éppen. Remegő lábbal szálltam ki az autóból. Az úgy állt a sötétben, mint egy végtelenből idepottyant űrhajó. Körbejártam, láttam, nincs baj. Visszaültem a kormány mögé. Egy darabig még nem indultam el. Jólesett nézni a műszerfal zöldes fényeit. 

 
1...456
 

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom