Gebics blogja

Novella
Gebics•  2021. január 3. 20:42

Az utolsó karácsonyfa

Egyedül él. A férje meghalt régen, a gyerekei más városba költöztek, és csak ritkán látogatják. Pedig elkel a segítség, ahogy öregszik – már túlhaladta a nyolcvanat–, egyre nagyobbnak érzi a kertet. De azért minden évben ragaszkodik hozzá, hogy a kert egész területe föl legyen ásva – ebben a gyerekek és az unokák segítenek. Dohognak, hogy a mamához mindig csak dolgozni mennek, de belenyugodtak, hogy ilyen a világ, a mama legalább elfoglalja magát.

 

Egy vidéki város kertes övezetében él, a háza vagy nyolcvan éves. Az utcával párhuzamosan húzódik, ablakain belátnak a járókelők, ha éppen nincsenek behúzva a sötétítő függönyök. Nagy ház, de rossz beosztású, a régebbi részén két egymásba nyíló szobával, az újabb részen – persze az is már vagy ötven éves – szintén két egymásba nyíló szoba van. A két részt összekötő átjáró területe szobányi, formája folyosószerű, és mindig hideg, télen mintha hidegebb volna itt, mint az udvaron. Ez persze csak érzéki csalódás, a cserepes növények, amelyek szinte eltakarják az ablakát, jól érzik magukat itt.

Ezt az új részt neki és a férjének építették hozzá a régihez, amikor fiatal házasok voltak. Persze a fiatalok szerettek volna inkább külön házba költözni, kérték is, hogy legalább a kert végében kerítsenek le nekik egy területet és arra építsenek egy önálló házat, de a szülei, különösen az apja, hallani sem akartak erről. Az lett a vége, hogy életük a szülők árnyékában zajlott, egy ideig a szülők ellenőrizték őket, majd amikor megöregedtek, életüket kitöltötte a szülőkről való gondoskodás. A férje nem szívesen tette ezt, elvégre nem az ő szüleiről volt szó, rángatta a zablát, de sohasem tört ki. Csak álmaiban. Azután megbetegedett és meghalt, mondhatjuk inkább: elment, még a szüleinek a halála előtt. A szülei hosszú életűek voltak, s mire meghaltak, ő is öregasszony lett. Nem tudott mihez kezdeni. Művelte a kertet, amely egyre nagyobbnak tűnt.

Néha sírdogált, nézte a felhőket, vajon melyiken ülhet a férje, aki olyan korán magára hagyta. Elfogadta a magányt, mert volt lánya és voltak unokái. Tudta, a sorsa akkor eldőlt, amikor a lánya férjhez ment. Az a fiú, elvitte őt más városba. Nem maradt mellette, ahogyan ő annak idején a szülei mellett maradt. Pedig munkája is lett volna a fiúnak és a lányának is ebben a városban. De ők menni akartak. Ezt nehéz volt megszokni. Van a hálószobában egy sötét színű, polírozott szekrény, azon fényképek vannak elhelyezve szépen, üveges fényképtartókban. A férje, a lánya, a szülei, az unokái, a dédunokái, aztán van néhány távolabbi rokon, még a lánya gyermek kori barátnője és annak a lánya is ott mosolyognak. A veje hiányzik ebből a családi panteonból. Pedig idővel megbarátkozott vele, talán meg is szerette, mert nem állítható, hogy a veje ellene hangolja a lányát, és segít is a ház körül, ha úgy adódik. Valahogy mégsem került a fényképek közé.

Amikor az unokák kicsik voltak, gyakran látta őket. Sokat játszottak a kertben, még homokot is hozatott, lovas kocsival, hogy várat építhessenek. Életének a második szép időszaka volt az!

De az idő amit hoz, el is viszi. Az unokák felnőttek, megházasodtak, gyerekeik születtek, a lánya lett a nagymama, ő pedig a „dédimama”, és reménytelenül öregnek érezte magát a dédunokákhoz. Ritkultak a látogatások, nehezedett a magány, egyre kisebb teret lakott be a házban, telente már csak két szobát fűtött, a régi házrészbe, ahol valaha az ő szülei laktak, hetekig be sem ment.

Karácsonykor egy napra azonban összejön a család. Évek óta így van ez. Nem szenteste, nem is karácsony napjain, de közvetlenül karácsony előtt. Elfogadta, hogy neki kicsit korábban van karácsony, hiszen nem az számít, mit mutat a naptár.

Évek óta ugyanúgy zajlik ez a nap. Miután mindannyian megérkeznek, a veje fogja a fűrészt és kivágja az arra az évre kiszemelt fácskát. Nem is tudja mikor, de nem mostanában, vagy tíz fenyőfát ültetett el a kertben, egy olyan részre, ahová krumplit, paradicsomot, paprikát, retket, hagymát és tököt nem lehet ültetni. Szépen felcseperedtek, formás karácsonyfa lehet mindegyikből. Minden évben ő választja ki, hogy melyik fácska kerül sorra.

A fát a veje és a lánya befaragja a talpba, ez aprólékos munka, mert a fenyőt szinte sohasem sikerül a fatalpon levő lyuk pontos méretére szabni, így veje óvatosan forgácsot tuszkol a fenyő törzse mellé, de azt egyenletesen kell, hogy a fácska egyenesen álljon a talpban. Ezután a fa bekerül a szobába, és a család együtt díszíti fel. Először a villanygyertyák kerülnek föl, majd a színes gömbök, a karácsonyi alakok (hóember, krampusz, angyal), tesznek a fára szaloncukrot is és végül körbe tekerik angyalhajjal. Közben a szoba megtelik jó fenyőillattal.

Díszítés után eléneklik közösen a „Kiskarácsonyt”, felszikrázik néhány csillagszóró, ezt már a dédunokák is élvezik, majd jöhet az ajándékozás. Elsőként mindig ő kapja meg az ajándékokat, többnyire praktikus dolgokat, ágymelegítőt, meleg mellényt, infralámpát. Talán azért gyakoriak az ilyesféle melegítő ajándékok, mert a lánya, a veje, sőt az unokái is mindig hidegnek érzik a házat. Takarékoskodik a gázzal, de azért nem gondolja, hogy hideg lenne a szobákban, igaz, ő jól beöltözik. A vendégség idejére meg amúgy is feljebb tekeri a fűtést.

Az ajándékokat „nem kellett volna” szabadkozással fogadja, de azért látszik, hogy örül. Ülnek egy darabig a pompázó fenyőfa körül, nézi a dédunokákat, amint próbálgatják az ajándékba kapott játékokat. Azután asztalhoz ülnek, szép porcelán tányérok fölé. A karácsonyi menü mindig ugyanaz, májgombóc leves (fagyasztott májgombócból) és ízletesre sült pulykacomb, tört krumplival, franciasalátával.

– Az idei volt az utolsó fenyőfa, nincs több a kertben– mondja a veje, már a kávé és a sütemények fölött. Egy percre csend lesz.

– Én ennyit terveztem – szól a mama –, de úgy látszik Isten…

– Jövőre majd venni kell megint – vág közbe a veje, hogy oldja a pillanat végzetszerűségét.

– Vagy ültetni még néhányat tavasszal – mondja az egyik unoka.

Már sötétedik, szellemekként tükröződik vissza alakjuk a kisebbik szoba udvarra néző, függönytelen ablakáról, amíg be nem húzzák a sötétítő függönyt.

Lassan indulni kell, hosszú az út hazáig és csúszhat is. Először az unokák mennek el, a lánya még elmosogatja az edényeket, még leülnek kicsit beszélgetni (a veje inkább csak hallgat), azután ők is nekiindulnak. „Boldog karácsonyt!”-tal köszönnek el, visszhangzik még, ahogy bezárja a kaput és a ház rozoga bejárati ajtaját, azután csönd lesz és sötét, és mintha hidegebb is… Pedig igazából holnap lesz karácsony.

(Megjelent a Napútonline-on 2020. december 26-án)

Gebics•  2016. március 19. 16:21

Magyar bulvár

A hír

Péntek éjszaka Prazsák 2 többszörös válogatott futballista, a Töki-Löki klubcsapat csatára gépkocsijával halálra gázolt egy 35 éves férfit. Prazsák 2 csapatának azt a nemzetközi tétmérkőzésen aratott győzelmét ünnepelte, amely az egész országot felrázta, majd édesanyjához indult. Az elgázolt férfi kerékpárral haladt az úton, láthatósági mellény volt rajta, s az ütközés következtében azonnal meghalt. Prazsák 2 könnyebb sérülést szenvedett, ezért megfigyelésre kórházba szállították. Az első vizsgálatok szerint nem fogyasztott alkoholt, és nem állt drogos befolyás alatt, de a megengedett sebességnél gyorsabban haladt.

 

1 nap múlva

A Prazsák 2 által tegnap éjszaka halálra gázolt férfi az első vizsgálati eredmények szerint ittas volt, és az országút közepén, a felezővonal mellett kerékpározott. Ezen a nyílegyenes útszakaszon egyébként az elmúlt években már több súlyos kerékpáros baleset is történt. Prazsák 2-t még nem hallgatta ki a rendőrség. A futballista az értesülések szerint fizikailag jól van, lelkileg azonban összeomlott.

 

2 nap múlva

Bizonyossá vált, hogy Prazsák 2 nem vesz rész a válogatott hét közepén kezdődő edzésein, amelyeken a kameruni válogatott elleni sorsdöntő mérkőzésre készül föl nemzeti tizenegyünk. „Még nem dolgoztam föl az engem ért tragédiát, tudniillik azt, hogy miattam meghalt egy ember, így a csapatnak csak terhére lennék” – nyilatkozta Prazsák 2. A nemzeti válogatott vezető edzője sajnálja, de megérti Prazsák 2 döntését.

A halálos balesetet szenvedett kerékpáros édesapja és bátyja azt nyilatkozták tudósítónknak, hogy nem éreznek haragot, gyűlöletet Prazsák 2 iránt, de szeretnének beszélgetni a futballistával. Prazsák 2 azonban erre még nem áll készen.

 

3 nap múlva

Teljességgel bebizonyosodott, hogy a Prazsák 2 által sajnálatos körülmények között elütött 35 éves férfi súlyosan ittas állapotban volt. További vizsgálatot igényel, hogy mit keresett az országút közepén, és hogy vajon akkor is bekövetkezett volna a baleset, ha Prazsák 2 nem lépi túl kb. 40 km/órával a megengedett sebességet. Pszichológus szakértőnk szerint elképzelhető, hogy a férfi, akinek munkahelyi problémái voltak a helyi tehenészetben, öngyilkossági szándékkal hajtott Prazsák 2 gépkocsija elé.

 

4 nap múlva

„Tragikus balesetem óta egyre az forog a fejemben, hogy miért kellett ennek megtörténnie” – nyilatkozta testvérlapunknak Prazsák 2. A riportból megtudhatjuk, hogy semmiképpen nem vesz részt a Kamerun elleni mérkőzésen, mert egyelőre képtelen az őt szerető szurkolók elé állni. Jogi szakértőnk úgy véli, Prazsák 2-t a jelentős sebességtúllépés miatt akár letöltendő szabadságvesztésre is ítélheti a bíróság. Lehet, hogy megtörik egy ígéretes sportkarrier?

 

5 nap múlva

Az egyik kereskedelmi rádióban rövid beszélgetést hallhattunk Prazsák 2-vel. Megtudhattuk, hogy édesanyja kedvenc ételével, húsos matutkával és mákos gubával várta azon a tragikus éjszakán, de az ünneplés elhúzódott… Prazsák 2 ezért sietett. A balesetre nem emlékszik, arra sem, hogyan került a kerékpáros férfi a Mercédesze elé, csak a betört szélvédőüveg robaja van a fülében… Édesanyja majdnem rosszul lett a hírre, hogy a fia kórházba került. A futballista végül azt mondta, ha lesz ereje, elmegy a halálra gázolt férfi temetésére.

 

6 nap múlva

Gyászol az ország futballszerető közönsége! Válogatottunk három nullás vereséget szenvedett a kameruniaktól. A mérkőzésen a szurkolók „Prazsák 2 visszavárunk!” feliratú transzparenseket lengettek, a válogatott edzője pedig úgy nyilatkozott, hogy nagyon hiányzott a csapatnak Prazsák rámenős játéka.

 

7 nap múlva

Szülőfalujában eltemették a Prazsák 2 balesetében egy hete elhunyt kerékpáros férfit. Prazsák 2 nem vett részt a temetésen, de klubja, a Töki-Löki SC. szép koszorút küldött az alkalomra. A kerékpáros férfi apja azt mondta, hogy ő is Töki-Löki szurkoló. Nem kívánja, hogy Prazsák 2 börtönbe kerüljön, mert a történteken már úgysem lehet változtatni. Az elhunyt férfi kisfia és felesége szeretnének megnyugodni Isten akaratában – egyebet nem nyilatkoztak.

 

8 nap múlva

Megszólalt Prazsák 2 kedvese, a fotómodell, aki nemrégen a közönség szavazatai alapján második helyezést ért el az Index hírportál fenékszépségversenyén. „Már hat hónapja együtt vagyunk, jó vele az ágyban, és jó nézni őt a lelátóról, de egyszer már színházban is voltunk. Neki most nagyon nehéz, volt olyan nap, hogy egy szót se lehetett belőle kihúzni, kész holdkórossá vált, de én minden percben mellette vagyok.”

 

9 nap múlva

Prazsák 2 szűkebb pátriájában ma délelőtt a szent miséken imát mondtak a sajnálatos balesetben elhunyt kerékpárosért és Prazsák 2-ért, hogy végre lelki nyugalmat találjon, és visszatérjen a futballpályára. Az nem lehet, hogy a vak balsors elvegye őt a szurkolóktól, akinek játékával visszaadta a hitét, hogy van még magyar futball!

Délután a szűkebb pátria megyei jogú városának ügyészsége és bírósága előtt néhány száz fős tömeg demonstrált Prazsák 2 fölmentéséért. A Töki-Löki SC. lobogóit, jelvényeit és Prazsák 2 lepedőből varrt 21-es számú óriási mezét lobogtatták, egy transzparensen pedig a következő felirat volt olvasható: „Ki állítja meg a felelőtlen öngyilkosokat?!” Néhányan gágogó libákkal a hónuk alatt jelentek meg a helyszínen, s kibontottak egy „Talpra magyar!” feliratú transzparenst is, de velük a rendezők udvariasan, ám határozottan közölték, hogy ez most nem „olyan” tüntetés.

 

10 nap múlva

Föllélegezhet az ország futballszerető közönsége! Prazsák 2-t a bíróság hat hónap felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte, és egy évre eltiltotta a gépjárművezetéstől. Prazsáknak meg kell fizetnie 250 ezer forint bírságot is. Az ítéletet a vádlott és az ügyész is tudomásul vette, így az jogerős!

 

11 nap múlva

Prazsák 2 újra a pályán! Egyelőre a Töki-Löki délelőtti edzésén vett részt. Zuhanyozás után áttörte magát a rá várakozó újságírók kordonján, és szó nélkül távozott. Lesz még föltámadás!

 

12 nap múlva

Prazsák 2-t és kedvesét riporterünk egy ausztriai síparadicsom luxusszállójában látta. A szálloda bárjában sikerült őt szóra bírni. „Úgy gondoltuk, jobb, ha friss levegőt szívok!” – mondta, miközben kedvese hajával játszadozott. Megtudtuk, hogy a jövő héten már ott lesz a csapatban, amikor a Töki-Löki nemzetközi kupamérkőzést játszik az angol Bulldog SC. ellen. Szóba került Prazsák 2. balesetet szenvedett Mercédesze is. „Egy hónapja vettem, nagyon jó vezetni. Az eleje alaposan összetört, jelenleg egy műhelyben áll. Az elmúlt napokban gyakran bementem hozzá, és csak néztem a berobbant szélvédőt, a felgyűrt motorháztetőt. Először úgy gondoltam, eladom, de nincs szívem megválni tőle! Igaz, most egy évig csak a barátnőm vezetheti.” – mondta szomorúan, és csókot lehelt a fotómodell nyakára. 

Gebics•  2016. február 13. 18:15

Valentin napi hullámlovaglás

Zeller a teremtés legnagyobb csodájának és jótéteményének tartotta a nőt. Úgy érezte, az teszi érdeklődésére érdemessé a világ teremtményeit és jelenségeit, hogy hasonlíthatóak a női test valamely tájára, vagy a nő egészére. A tulipán és az orchidea öle, a barka bolyha, az árvalányhaj szösze, a nefelejcs kékje, a kettévágott szilvaszem vöröses-barnán duzzadó húsa, a bokrok alján feszülő harmatcseppes pókhálófonál, a hajnal pírja, az esőcseppek csókjai, a tavaszi ég szeszélyesen változó bárányfelhői mind ott vannak a női testben és a női lélekben. Voltaire-rel együtt vallotta, hogy nők nélkül a férfiak még ma is rossz szagú kannibálok lennének, hiszen a férfi szépre való vágyakozása tulajdonképpen a nő utáni vágyakozása, és a férfi minden alkotása a nőnek szól. Igaz, minden háborúsága is.

A Valentin napot nem szerette Zeller. Mesterkélt ünnep az, a szórakoztatóipar Bálint napi csinálmánya, amely hatalmas piros luftballonszívekről, buja-édes marcipánszívekről, bájos plüssfigurákról, kéjesen kényeztető habos fürdőkről és sikamlós masszásokról szól. Meg elandalító „gyerekcsináló” zenékről, hogy a zeneipar és a média is jól járjon. Bosszantotta, hogy ezt a napot nem lehet elkerülni. Valentin nap fröcsög a kereskedelmi rádiók műsoraiból, Valentin nap villózik az áruházak pultjain, Valentin nap vibrál az internetes és a nyomtatott hirdetésekben. Jó előre, hiszen a nagy attrakcióra, a nagy fogyasztásra készülni kell.

Egy délután, amikor hazafelé autózott – hallgatva az egyik zenecsatorna viháncolását arról, hogy mi mindenre lenne használható a Valentin nap alkalmából trimmelt hatalmas mennyiségű fanszőrzet – rajtakapta magát, hogy éppen azon gondolkodik, hogyan köszöntse a Lányt Valentin napon.

A Lány – nevezzük Gy-nek – Zeller munkatársa volt, fiatal, és mindaz, ami a természetben szép, benne volt lényében: a testében mindenképpen, s Zeller hitte, hogy a lelkében is. Az érzelmekből azonban legyen elég ennyi, hiszen Zellernek felesége, családja volt.

Zeller néha beszélgetett Gy-vel, de azt már nem találta ki, hogy ezek az alkalmak a közös munka szükségszerű következményei csupán, vagy más oka is van annak, hogy előfordulnak. Sosem tudott, sosem mert olvasni a testbeszédből, így hol boldogságban, hol keserűségben, hol közönyben vajúdtak a Lánnyal kapcsolatos tervei. De azon a délutánon biztos volt abban, hogy Valentin napon valamit adnia kell Gy-nek: ez az érzés olyan elemi volt, mint az angolnákat a Balatontól a Sargasso-tengerig vezető ösztön. Ajándékra nem gondolt, mert az már tárgyi bizonyíték, s egyértelműségével veszélyes lehet ebben a bizonytalanságban. Az e-mail viszont jó megoldásnak tűnt, hiszen e-maileket amúgy is váltottak néha, a munka miatt.

Valentin nap reggelén, amíg készülődött, és felesége felrakta az asztalra a reggeli kellékeit, megvajazta a kenyeret, megtöltötte teával a bögrét, Zeller agyában pontosan megfogalmazódott, hogy mit írj majd Gy-nek és milyen dalokat küld az e-mailben. Alig várta, hogy beérjen a munkahelyére.

Az irodaházban, ahol Zeller dolgozott az egyik szoba még őrizte az éjszaka árnyait és neszeit, a másikban már akváriumi fényt terítettek szét az energiatakarékos fényforrások, s az emberek olyannak tűntek, mintha egy távoli bolygó felé indulásra kész űrlények lennének. A kávéfőzők jó illatú hörgése, a munkába érkezők topogása, motoszkálása, halk beszéde, a kulcsok míves csörgése mind-mind hozzátartozott a reggel megszokott hangjaihoz. Zeller azonnal bekapcsolta a számítógépet, előhívta a levelezőprogramot, és írni kezdett. Írás közben figyelte a neszeket és az ajtót, nem közeledik-e valaki – úgy viselkedett, mint egy besurranó hekker, aki a vállalat titkait készül ellopni.

 

„Kedves Gy! Valentin napra küldöm Neked ezt a dalt a csodálatos szerelemről. (Kissé csöpögős!) S küldök egy másik dalt is. A meggyűlölt szerelemről szól, vagy ez a legmélyebb szerelem? Nem tudom…

Zeller”

 

Átolvasva a szöveget, a helyzethez illően mértéktartónak, de bugyutának találta. Lefordította angolra, ha már angolul tanult a vállalat apraja nagyja, s ha már az angoloktól kaptuk Valentin napját.

 

„Dear Gy! I send you a song about a marvellous love for Valentinne’s day (it’s a bit sugary). And I send an other song… it’s about a hated love or about a deepest love, I don’t no…”

 

Így veretesebbnek tűnt – Zeller büszke volt magára, s remélte Gy értékeli majd az angol dumát, bár biztosan talál hibákat is benne. A lényeg amúgy is a zene.

Zeller ráklikkelt a dalokra, meghallgatta mindkettőt. Rendben volt. Már küldeni akarta hiperlinkekkel feldúsított műalkotását, amikor elbizonytalanodott. Bármennyire is mértéktartó, mégis szerelmes üzenet ez. Ráadásul a dalok! Végigsimítanák Gy haját, arcát, nyakát, megérintenék a melleit…

Elgondolta, mit tud Gy-ről. Úgy él, mint a legtöbb fiatal lány, dolgozik, tanul, szórakozni jár a barátnőivel, keresi a „nagy Ő-t”. Zeller azt érezte, semmi nyomot nem hagyott Gy eddigi útján. Semmi olyat, ami egy ilyen üzenetre okot adna! A dalok és a bugyuta szöveg (hiába az angol!) pedig durván rátörnének! Zeller nem akarta megsérteni a Lányt, a saját lebőgését pedig végképp nem kívánta. Elmentette a levelet a „Piszkozatok” könyvtárba.

Az emberek Valentin napon is dolgozni járnak be a munkahelyükre. Zeller csinált ezt-azt, de gyakran nézegette e-mailjeit, s elolvasta többször is a Gy-nek szánt, piszkozatban maradt levelet. Néha tétován ráhúzta az egeret a „Send” gombra, de egyszer sem kattintott rá. Így jött el a munkaidő vége. Zeller kilépett a számítógépből. Aznap nem is látta Gy-t.

Hazafelé autózva a zenecsatornán természetesen a Valentin nap volt a téma. A műsorvezetők harsányan mesélték fordulatos szerelmi történeteiket, amelyeket a betelefonáló hallgatók még erotikusabb epizódokkal színeztek, s mindenki jót röhögött a stúdióban. Ezekhez képest Zeller története egyszerűen nem is volt történet… Hirtelen észrevett egy kis boltot. Megállt, vett egy nagy marcipánszívet és egy üveg tokaji aszút.

Hazaérve azonnal a felesége elé állt. „A szerelmesek napjára!” – mondta, s átnyújtotta az ajándékokat. Még ugyanannak a mozdulatnak a bűvkörében átölelte az asszonyt, és megcsókolta. Hosszan csókolta, percekig… Ez meglepte az asszonyt és Zellert is, mert már egyre kevesebb alkalommal csókolóztak – jószerével csak szeretkezéskor. És ahogyan a kialvó tüzet fújni kezdjük, és a fahasábokról először lerepül a szürkés pernye, majd izzani kezd, ezernyi színben pattog-sziszeg, sziporkázik a parázs, úgy érezte meg Zeller a csók ezernyi zamatát és illatát. 

Gebics•  2016. január 29. 23:02

Feleselés

Amint feltűnt a kocsiban, megállapítottam, hogy a nő lóarcú. Úgy hajlott az orra, a homloka, de még az ajakcsontja is. Szőke kóc haja volt egyébként és kicsi, keret nélküli műanyaglencsés szemüvege. A teste viszont sportos volt. Ez lehetett tájfutás, aerobik vagy női súlyemelés eredménye: szóval jó testű, kemény húsú nő volt, olyan, akinek az arcáról mindjárt a fenekére tévednek a férfitekintetek egy metrókocsiban. Volt vele egy négyéves forma kisfiú, sötétbarna szemű, sötétbarna, dús és kissé szögletesre nyírt hajú fiúcska, sihegő-suhogó orkános vattadzsekiben és szürke, kissé törökösen kunkori orrú orkán csizmácskákban. Fölfelé nyújtott karral érte csak el az anyja karját, de fogta, szorította. Úgy állt az anyja mellett mint egy kis robot, szögletesen rántva egyet-egyet a karján, a nyakán, nehezen tűrve a vattadzseki nyűgét.

Nem tudom miért, de úgy éreztem, a nő egyedül neveli a fiúcskát és az élet hősi fokának tartja a lányanyaságot. Nem volt különösebben fáradt, de nem beszélt a fiához. Egykedvűen himbálózott a kocsi közepén, a krómozott rúdba kapaszkodva. Nézte az alagút rohanó filmkockákra szabdalt sötétjét.

– Mikor szállunk ki? – kérdezte tőle a fiú? – Megnézzük azt a lánctalpas markolót?

A nő nem válaszolt. Egy pillanat múlva nagyot rántott a szerelvény, a fiúcska megpenderült, de mint egy fölülről fonálon tartott orsó, nem billent ki végleg az egyensúlyából. A nő, akinek anyai karja volt ezúttal a fonál, most ránézett:

– Rendesen állj!

– Rendesen állok – így a fiúcska.

– Ha összezárod a lábad, elesel. Így állj! – mondta az anya, és bár eredetileg is terpeszben állt, toppantott mindkét lábával, mutatva a terpeszt. Elképzeltem fenekén és combjain izmai finom működését.

– Így miért nem esek el? – kérdezte a fiúcska, miközben az orkános csizmácskák is terpeszt toppantottak. A nő azonban már a sötét filmkockákat nézte. A fiúcska válasz nélkül csüngött az anyai kézen, és értelmes szemeivel feltérképezte az utazóközönséget… Rajtam is megakadt a szeme, amint kissé megroskadva álltam, tőle kb. másfél méterre, télikabátban, prémsapkában, tömött aktatáskával, az ülések és az önműködő ajtó zugában, a menetirány szerinti jobb oldalon, ahol nem kavarogtak a le- és felszállók. Álltam, a nyugalom szigetén, ösztönösen terpeszbe tett lábakkal. Találkozott a tekintetünk, enyhe áramütést éreztem mély, barna nézésétől. Elnéztem fölötte, de láttam, hogy kíváncsi idegenséggel figyeli, ahogy kihúzom magam, följebb tolom a sapkámat, és némi hetykeséggel összezárom a lábaim, szorosan egymás mellé, hogy már-már úgy állok, mint az ék… és nem kapaszkodom, bár a szerelvény éppen nagyokat ránt, mielőtt befutna egy állomásra. A szokásos tolongás és az ajtózáródás tüsszögő zaja után észrevettem, hogy a fiúcska is feladta a terpeszt, és azonmód megbillent, sőt, egy zökkenőnél majdnem elesett.

– Mondtam, hogy tedd szét a lábad! – korholta az anyja, és a nyomaték kedvéért fölfelé húzta a fiúcska kezét.

A törökös csizmácska bal és jobb párja aprózva távolodott egymástól, lassan, ahogyan a hidak szétnyílnak.

– Jó így?

A nő nem szólt, épp egy kopaszodó, vöröses fej vonzáskörétől próbált elszigetelődni. A fiúcska nem erőltette a beszédet. Hamar összetalálkozott a tekintetünk, és azután minduntalan egymásba ütközött, ahogyan két szitakötő körözése is megannyiszor metszi egymást a zsombékos fölött. A bokáim már megint összeértek, úgy egyensúlyoztam a meg-megrázkódó kocsiban, és mintha kacsintottam volna… A fiúcska is összezárta a csizmácskákat, amitől persze kisvártatva megint megbillent.

– Ejnye! – rántott rajta egyet az anyja. Ő azonban továbbra is összezárt lábakkal állt, s engem nézett.

Nem is tudom, valami ördögi biztatásfélét küldtem felé a nézésemmel: „Kisöreg, ne hagyd magad, csak keményen!” Sőt, fél lábra álltam, és – bár ez némi erőfeszítésbe került – így sem kapaszkodtam. Láttam, hogy a kisfiú szeme csillogni kezd…

És akkor kipenderültem a kocsiból, és elhasaltam a peronon. Nem vettem észre, hogy beértünk egy állomásra, és nem hallottam a hangot: „Figyelem, a jobb oldali ajtók nyitódnak!” 

Gebics•  2016. január 23. 12:09

Sikárkefe gazdit talál

Az emberhez hozzánőnek a szokásai, mint a ráncok a homlokán. Naponta, kétnaponta sétálok azon a lakótelepen, ahol lakom. Mindig ugyanazt az útvonalat járom be. Ismerem a házakat, amelyek olyanok, mint a természeti képződmények: születésükhöz, elrendeződésükhöz, kinézetükhöz nincs közük az itt lakó embereknek. Némelyikük tízemeletesre nőtt, mások négy, vagy csupán kettő emelettel szerénykednek. Ismerem a házak földszintjén levő üzleteket: legtöbbjük élelmiszerbolt, de van három fodrászat, egy kisállat-kereskedés, sőt van katonai ruházati bolt és videotéka is. Előfordul, hogy az üzlethelyiségek közül egyik-másik kiürül egy időre, ablakaik matt csöndje ilyenkor emberek, családok fojtogató napjairól üzen, azután új cégtáblák, új fények, új remények jönnek… Ismerem a környéken álló gépkocsik többségét: ha valamelyik szép példányon horpadást, karcolás fedezek fel, magamban korholom őt, mint a rossz gyereket: „ej, ej, nem tudtál vigyázni!”

Séta közben sok kutyával találkozom. Vannak itt jól drillezett német juhászok, dobermannok, katonásan mozgó gazdáikkal, vannak fáradtan vánszorgó, hurkaszerű torzók, el-elmélázó, kutyaszaros zacskót gyűrögető kutyabarátokkal, vannak kozmetikázott utyuli-mutyulik, jó illatú, jó alakú, divatosan öltözött nőkkel, vannak a nagyvilág ezer csodájától minden ízükben remegő, mindent megszimatolni, megtappancsolni akaró kölyök szőrmókok, boldog gyerekekkel. Néha szembe kerülök vérben forgó szemű, maró pofájú, ölni és önmagukat megöletni kész harci ebekkel, akik embergyűlölő embereket húznak-rángatnak pórázukkal, fuldokló-acsarkodó hangokat hallatva. Szerencsére van kutyariasztó sprayem, mindig a zsebemben lapul, ha sétálok, bár nem tudom, mit kezdenék vele szükség esetén.

Egy ázott avarillatú őszi estén vettem észre a magányos kutyát. Erősen használt sikárkefére emlékeztetett durva, hosszú szőre, szögletessége, kis teste, rövid lábai miatt, és az összképet madzagszerű farka sem zavarta. Egykedvűen haladt, sántaságától amolyan zekegő mozgással. Mikor a közelembe ért, nagy ívet került, s aggódva tekintgetett rám fekete pontszemeivel. Mintha azt várná, mikor dobok felé követ, fadarabot, mikor toppantom, hogy „Takarodj!” Úgy nézett rám, hogy eszembe jutott, amit valamelyik költőtől hallottam egyszer a háttérként duruzsoló rádióban: „Ne rúgjatok bele a kóbor kutyába, hátha egy elkárhozott költő lelke!”

Attól fogva gyakran összeakadtam azzal a kutyával. Hol a park bokrai alól jött elő, hol egy kuka mellől, hol valamelyik élelmiszerbolt ajtajában ólálkodott. Egyre nehézkesebben mozgott, szőre egyre fénytelenebb és loncsosabb lett. Nem értettem, hogyan került kóborsorsra és mit eszik, hova húzódik a hideg éjszakákon. Fajtája szerint amolyan dédelgetni, fésülgetni való szeretetgubanc volt, így még szomorúbbnak láttam sorsát. „Kutyuska, nincs gazdád?” – szólítottam meg egyszer részvéttel. Hangom egy pillanatra megállította, mintha fölismert volna valakit, de azután továbbzekegett...

Néha kifli darabot, felvágott maradékot vittem magammal a sétához, és ha feltűnt a kutya, elejtettem. A kutya azonban ilyenkor is továbbiszkolt, így ajándékaimból többnyire utcai szemét lett.

Nem értek az állatokhoz, s nem akartam belemélyedni ebbe a kutyaügybe, hiszen lakótelepi lakásomba, hosszú munkaidővel sújtott életembe semmiképpen nem fért bele egy négylábú társ. Maradt a részvét, amelynek minden találkozással újabb tónusait fedeztem fel, bevonva a körbe más szerencsétlen állatsorsokat, magányos embereket, sőt saját magányra hajló lelkemet is. A hideg erősödésével azt is egyre tisztábban láttam, hogy az értelmiség – akikhez önmagam is sorolom – gyakran megelégszik az események gondolati átélésével, ami később a kielégítetlenség érzéséhez, önértékelési zavarokhoz, megkeseredettséghez vezet.

Ekkortájt tűnt el a kutya. Egy ideig hiányzott, ahogyan szembe jött velem, majd nagy ívben elkerült, szomorú szemeivel méregetve, mit fontolgatok… Találgattam, mi történhetett vele: elütötte egy autó, megölte egy másik kutya, vagy egyszerűen éhen halt, megfagyott… A világ kegyetlen! Bevallom, kicsit megnyugodtam, hogy nem látom, mert a tél akkor fordult havasra, csikorgóra.

Eljött a tavasz. Újabb kutyák jelentek meg az utcán, bohókásak, élettől duzzadók, szeretettől fényes bundájúak. Néha eszembe jutott róluk az én sikárkefe kutyám, és az fájt, mint az elmúlt ősz és tél összes bánata, kudarca.

S egyszer csak megint találkoztam vele. Éppen morfondírozós hangulatban voltam, de már messziről föltűnt, hogy mintha ő lenne, ő, a Sikárkefe! Örömöm egyre nőtt, ahogy közeledett, jellegzetes zekegő járásával. De nicsak, megőrült ez a kutya! Ahelyett, hogy elkerült volna, ugatott felém! Egész testéből ugatott, tisztes távolból és cikk-cakkokat kanyarítva körém, hogy védve legyen dobástól, rúgástól. Megbabonázva álltam, szorongattam zsebemben a kutyasprayt. Nem féltem igazán, mert a kutya kis testű volt, de nem értettem a dolgot.

„Ne féljen, nem bánt, csak játszik!” kiáltotta egy idősebb nő, akiről addig észre sem vettem, hogy Sikárkeféhez tartozik. Pedig hozzá tartozott: máris pórázt kattintott a nyakára, és húzta odébb és korholta: „Elhallgass Morzsa, nem szabad!” Nekem pedig szabadkozott: „Elnézését kérem, nem szokott így viselkedni, nem tudom mi van vele!” „Semmi gond” – mondtam, és elmosolyodtam. Én tudtam, mi történt.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom