Ametist blogja

Párban ringó csónakok,
úsznak, összeütődnek,
a bordázat reped, törik,
- szilánkok kergetőznek -
és nap, mint nap megvívják
csöndben a maguk harcát,
temetve hullámsírba gondjaik,
s az Élet nagy kudarcát...
Céltalan sodródó hajó,
 a szél vitorlát csapkod,
korallzátonynak ütközik
vagy eléri a partot,
hány nap még, mennyi
szenvedés, amíg magányos
útját rója, s a végső percben
feltűnik a sors mentőhajója?
Fényes yacht: fedélzetén
üvegcsörömpölés és lárma,
de Hamupipőke soha nem
jut el a bálba, üvegcipőjét
egy hullám kisodorta
a partra, helyette
gyémánt-tűt kapott,
pedig nem ezt akarta...
Viharvert halászcsónak
- egy legény -
füttyösre áll a szája,
hálót vet, vödröket cipel,
nem gondol semmi másra,
kétség vagy gyötrő fájdalom
nem marcangolja lelkét,
ő nyugodt, mint az óceán,
és szabad, mint a fecskék...

Sorsok... hajók... és tengerek...
hullámzó hegyek lánca,
ringatja őket csendesen
az Élet lassú tánca...

Az egyik szorgalmasan körmöl a sarokban,
a másik gyufaskatulyát pöckölget unottan,
s a harmadik feszülten bámul valamit:
az utcára nyíló széles ablakot
- a járdán föl-alá sétáló alakok -
előtte csészealj, félig üres pohár,
a kávé lassacskán kihűl,
ő vár csak, egyre vár...
az óra halkan üt, monoton ketyeg,
s rajta kifakulnak lassan a színek,
aztán fizet, de még nem indul el:
"Tudom, hogy jön... jönnie KELL!"
az asztal közepén hervadoz egy virág,
a másik zsebrevágja a gyufaskatulyát,
arcán vigyorral, lassan közeleg...

A történet vége vajon mi lehet?

Hatost akarsz,
de ötöt dob az Élet,
esetleg hármat,
kettőt vagy négyet

- te csak játszol -

a Sors akárhogy
verhet, pedig
tudod: itt csak
az Osztó nyerhet.

Átállás... modern... digitális...
átkapcsolok, nyomom a gombot
máris - vagy fáziskésésben vagyok,
s valamiről lemaradok?

Netán egy új palack is kellene,
hogy kiszabaduljon a kor szelleme:
új adó... új műsor... vagy a régi?
attól függ, ki hogyan nézi!

- Szomorú vagy...
Ez nem kérdés volt, megállapítás. Csak egy pillanatra léptem oda az ablakhoz, és bámultam ki az égen rohanó felhőkre... észre sem vettem, hogy Roni mellém sündörgött. Már csak ketten voltunk a teremben - mindig ő az utolsó, minden nap. Visszafordulok, és mosolyt erőltetek az arcomra:
- Dehogy... nincs semmi baj!
- Én is szomorú voltam ma - modja együttérzően, mintha meg sem hallotta volna a válaszomat.
- Miért?
- Mert Csenge hiányzott...
- Nem is vettem észre... jól eljátszottál a gyerekekkel.
- Igen, de Csenge akkor is legyen itt!
(Elmosolyodom picit: hát igen... az a bizonyos láthatatlan csillag!)
- Nem örülsz a holnapi kirándulásnak? - próbálom meg elterelni a figyelmét (elvégre mégsem tárgyalhatom meg lelki problémáimat egy hat és fél éves gyerekkel).
- Nem - borul el az arca.
- Akadály-verseny is lesz...
- Utálom!
- A gyerekek szeretik, te miért nem?
- Csak!
- Futunk, mászunk, kerékpározunk...
Ez utóbbi hallatán ökölbe szorul a keze, és hirtelen összegyűri a markában tartott papírlapot.
Nekem hirtelen leesik a tantusz:
- Nem tudsz kerékpározni, Roni?
- Nem, és nem is érdekel az egész.
- Választhatod a rollert is...
- Hogy mindenki rajtam nevessen?
Már mindent értek... gondolkodom kicsit, aztán intek neki:
- Gyere, menjünk ki!
- Hová?
-Megtanítalak kerékpározni.
- De mindjárt jönnek értem!
- Van még fél óránk, annyi éppen elég lesz.
- Ákos azt mondja, olyan esetlenül ülök a nyeregben, mint egy majom.
- Ki az az Ákos?
- A bátyám... kosaras, és nagyon jó!
- De Roni, a majmok nagyon ügyesek ám... te nem tudtad?
Ezen elmosolyodik:
- Na jó, nem bánom!
Kihozom a raktárból a legjobb bringát, és ráültetem. Inog alatta az egész alkotmány, izzadt kézzel fogja a kormányt:
- Nehogy elengedj!
- Nem engedlek el, tartalak, csak tekerj...
Vagy tízszer körbekarikázzuk az udvart - Roni arcán feszült figyelem - de egyre bizosabban ül a nyeregben. Az utolsó körnél már alig kell fognom a biciklit. Jól elfáradunk mindketten, mire érte jönnek. Mielőtt elbúcsúzna, még aggódva megkérdezi:
- De mi lesz holnap? Ott nem foghatod a kormányt helyettem!
- Nem kell már neked segítség, egyedül is menni fog.
- És ha mégsem?
- Sikerül... majd meglátod.
- Honnan tudod olyan biztosan?
- Majd erősen nézlek, és elmondom a varázsigét...
- Milyen varázsigét?
- Titok... csak akkor használ, ha nem árulom el.
- Na jó... akkor most megyek, szia! - és elszalad... látom, hogy hazafelé menet lelkesen magyaráz az édesanyjának.

Éjszaka alig alszom... izgulok... soha nem féltem annak idején, mikor én magam versenyeztem - bátran vettem az akadályokat, nem jelentett problémát sem kerékpár, sem meredek domboldal, sem lengő kötél - most mégis aggódom... Roni miatt.

Aztán eljön a másnap. Kipirult, vidám gyerekarcok, csípős reggel, nevetés... és a sok-sok akadály legyőzése után a bicikli-pálya... Minden gyerek teljesítette valamennyi feladatot. Roni az utolsó. Behunyom a szemem, amikor felül a kerékpárra - kicsit bizonytalan a nyeregben, de nem esik le róla. Én hangtalanul fohászkodom magamban: "Istenem, Istenem, segíts, csak most az egyszer, kérlek!" - ez az én varázsigém - és sikerül... Üggyel-bajjal, nem olyan sikkesen, mint a  többi gyerek, de Roni végigküzdi magát a pályán... homlokán izzadságcseppek fénylenek. A srácok odarohannak hozzá, ölelik, vállát veregetik - tudják, hogy nélküle nem győzhettünk volna. Aztán megkapjuk a jutalmat: érem, oklevél, csoki - ezek csak tárgyak - de valamennyien érezzük, hogy ez egy különleges nap, és ma sokkal-sokkal többet kaptunk, mint eddig bármikor...