Búcsú a tanítványtól...

Amikor először léptél be az ajtón, 

Arcod magán viselte baba vonásaidat,
Bohókás, néha félszeg volt a hangod,
És vártad délutánonként az anyudat.


A következő évben már bátrabban lépdeltél,
Néha már volt olyan amit "nem lehet",
A verseket legtöbbször megtanultad,
De még engedted, hogy megfogjam kezed.


Aztán teltek, múltak az évek,
Több és több embert ismertél már meg,
De ha elestél felfelé a lépcsőn,
Még engedted, hogy letöröljem a könnyedet.


Majd egy-két év, és elhagytad az "alsót",
Vártak rád a felsős tantermek,
Új tanárok, újabb osztálytársak,
És egyre több tantárgyat vettél fel.


Ma már nincs meg régi baba-arcod,
Ífjú ember lettél, egyre eszesebb,
Bár néha fricskát tartasz a zsebedben,
Felnőttet és gyermeket nem kímélsz vele.


Már nem a kőbe vered be a térded,
Sérüléseket azért még szerzel,
Már nem elég egy ragtapasz sebedre,
Tini korod lélekben szenved...


Hisz sokszor úgy érzed a világ ellened van,
Szinte soha senki nem ért meg...
De vigasztaljon az a tudat,
Tinédzser csak tíz évig leszel.


Aztán lassan már nem lesz nyurga a karod,
Szebb lesz lépted, változik hangod,
Lelki sebeidet kincsként hordozod,
...és belátod, fölnőni, mégis jó dolog.


Ma még kábultan állsz, 

És sokmindent nem értesz.
Lázadóznál, de még nem mered.
 - Tizennégy év nem elég mindenre, -
változik életed, - és most menned kell!


Elhagyod az "otthoni fészket", 
Mi nem más, mint az iskola.
Az, ahol első lépéseid tetted,
S most irány mutat, indulj csak tova...


Szeretetem bizton elkísér,
Bár te biztos elfeledsz.
Nekem évekig a szívem része voltál...
... és úgy mondtam rólad: gyermekem.


Nem, ne hidd, hogy nem tudtam végig,
Nem vagyok szüléd, -  csak felelek érted,
Csak az vagyok, aki kíváncsin figyelte - 
Mivé válik egy piciny gyermek...


Szüleiddel karöltve (vagy ellen),
Neveltelek, és féltettelek...
... miközben pontosan tudtam,
Csak lábjegyzet leszek - vagy még az sem - 
életedben - talán, majd 
egyszer....