Őrület

Pálpusztai

 

 

A főkóstoló

 

 

              Volt nekem egy kedves sógorom, sajnos évekkel ezelőtt elvitte a rettegett – és talán a legjobban arató – kór, a rák. Isten nyugosztalja szegényt! De mielőtt elment, hagyományozott ránk néhány történetet. Ezek közül próbálok itt megörökíteni két epizódot.

 

Kőműves volt. Egy alkalommal a munkahelyen reggeliztek. Mivel nagyon szerette a címben szereplő sajtot, ezen a napon éppen azt vitt reggelire. Amint falatozott, a többiek dühösen szidták, mert felfordult a gyomruk.

 

           (Közbeszúrom, hogy egyetlen alkalommal lett volna részem megismerni eme szörnyűség ízét, bukéját, de nem tudtam rászánni magam. A feleségem hozta a munkahelyéről, ahol az egyik ágazatban ilyen terméket is készítettek. 6 réteg nejlon zacskóba csomagolta, a külsejét meg papírba, de a buszon a közelében ülők még így is nagyon szimatoltak, fintorogtak. Nem bírtuk megkóstolni, a gyomrunk liftezett az aromájától, hát odaadtuk a kutyának. Az örömmel odaszaladt, de az első szimat után visszahőkölt, és csak sokára békült meg vele. Végül hősiesen befalta. Az illatát leginkább a – legalább egy hétig – napon érlelt disznóhulla szagához hasonlítanám. Bár némi köze az elöregedett lábszagnak is van hozzá. Tudom, mit beszélek, mert állatorvosi szaksegéd minőségemben sajnos gyakran kellett ilyen tetemet felboncolnom...)

 

Szóval a munkatársai nem voltak vidámak az ő vitézségétől, amivel rendre gyűrte lefelé a falatokat. Egyikük azonban késve érkezett, és már kint megértette, miről folyik a harsogó duma. Belépve csak annyit mondott:

 

           – Mert finnyásak vagytok, az a ti bajotok! Adj egy falatot! – folytatta a sógorhoz fordulva.

 

Az egy gyönyörű katonát kent neki, és átnyújtotta. Egyszerre kapta be a hatalmas szeletet, de néhány rágás után mindkét kezével a szájában kotorászva próbált megszabadulni a bűzlő valamitől. Szaladt a kancsóhoz, hogy leöblíti – üres. A kanna úgyszintén. Rohan ki a kerti csaphoz – vízkorlátozás miatt csak csepeg. Előző nap jókora eső volt, hát lehajolt egy tócsához, és abból a tenyerével lapátolt a szájába, hogy valamiképpen kimossa. A munkatársak meg ide-oda düledeztek a röhögéstől...

 

           – Na, ki a finnyás? – harsogták kórusban.

 

Lassacskán beszédképessé téve magát, ő is megszólalt:

 

– Mit adtál te nekem? Szart?

 

 

 

Megéri a pénzét

 

 

           Egy más alkalommal irodaházat újítottak fel. Épp a lépcsőháznál tartottak. Lezárásra nem volt szükség, közben az ott dolgozók simán közlekedhettek.

 

Itt is elérkezett a reggeli ideje. Talán nem kell mondanom, hogy megint a híres-nevezetes Pálpusztai sajtot tűzte terítékre, s jóízűen falatozott – immár egyedül. A többiek, mikor értesültek, mi a reggelije, valahova máshova telepedtek. Ő a lépcső alatt vidáman küldte bendőtölteléknek a falatokat, s mikor végzett, ivott egy jókorát. Miután rájött, hogy „idő előtt“ fejezte be a reggelit – azaz van még bőven idő, mielőtt folytatni kell a munkát – valami turpisságon törte a fejét. Hiszen valamivel csak ki kell tölteni a szabadidőt, mert a „legjobb pihenés az aktív pihenés“...

 

Elcsomagolt, és a sajt csomagolópapírját megfogva, a belső – sajtos – felével gyönyörűen lekezelte a korlátot. Hátha tartósabb lesz... Aztán fogta a cókmókját, és megkereste a társakat.

 

           – Figyeljétek a csajokat, ha mennek ebédelni! – súgta nekik, s lassacskán nekifogtak a munkának.

 

Dél következett, mindenki úgy telepedett le enni, hogy szemmel tarthassák a lépcsőházat – helyesebben a lépcsőkön közlekedő irodista – hogy ne mondjam: úri hölgyeket. Egyik kényesebben jött, mint a másik, egészen a bekent szakaszig. Ott aztán felborult a rend, mert egymás után mindegyik az orrához emelte a kezét, aztán egy hirtelen mozdulattal a háta mögé rejtette.

 

           Az összeszokott csapat tagjai meg azt se tudták, mivel tömjék be a szájukat, hogy hangosan ne röhögjenek. Miután kimulatták magukat, csak ennyit mondtak:

 

           – Te Jani, te aztán megéred a pénzed!

 

 

2019. június 14.

 

 

https://hu.wikipedia.org/wiki/P%C3%A1lpusztai_sajt

https://hu.wikipedia.org/wiki/R%C3%BAzsfl%C3%B3ra

 

Kisnyugdíjas költő

 

Költő vagyok, most is költök,

verseimben talányt öltök:

Elején van még a hónap,

s végét költöm nyugdíjomnak.

 

Vajon hogyan van-e csoda,

hogy jutottam innen oda?

Végén csattan majd az ostor,

megvizsgál egy költődoktor...

 

Talán vár rám egy kis szoba,

'hol pihen az ily ostoba,

s nyugdíjat is végén kapok,

ha szíjat is átharapok.

 

Lesz ott akkor sok-sok hónap,

s visszatér a régi lóbab...

Ettől aztán nyugdíjam is

végig kitart, s nem lesz hamis.

 

Tán még verset is költhetek,

s újra leszek itt, köztetek!

Hisz nemcsak bent lehet bolond...

Üdvözlök kint sok-sok rokont!

 

2019. március 14.

Jelmez nélkül

Majdnem vers

 

Korán jött e farsang.

Megelőzte karácsony szent napját...

Buta fejben barlang,

kong a mélye, felejti a maszkját.

Így lesz teljes a kép,

mikor a jégre lép,

s elterpeszti meztelen alakját.

 

Messze minden eszme mögött,

tutit rág a szája...

Nem csoda, hisz esze döglött,

s vissza' jár órája.

Őseinek véres szája révén

kitanult ő harcolni a békén.

Szerte fröcsög nyála.

 

Jön a nagy karnevál...

E hős falka vajon meddig rajzik?

'Szerdáig itt szekál,

csesztet, avagy szép lassan elalszik?

Nem vette észre még:

Mára már épp elég!

Csulájától a Duna is habzik.

 

2019. január 12.

Milyen az ember? 6.

 

 

              A sorozat 5. részében jeleztem, hogy tudok tanári túlkapásokról, jogtalan tettlegességről, igazságtalanságról. Engem is felháborítanak az ilyen dolgok, de vajon megvizsgálta-e valaki a hátterét ennek? Két dolgot említenék meg, amiből az egyiket már érintettem az előző részek valamelyikében.

 

              1., Vajon az alacsony ponthatárok következtében bekerült hallgatókból milyen tudású pedagógus kerül ki az egyetemről?

 

              2., Akár kezdő, akár már évek óta a pályán mozgó tanárról van szó, vajon milyen idegrendszerre van szüksége egy pedagógusnak, hogy a már otthon sem nevelt gyerekek elfogadhatatlan viselkedését mosolyogva, vidáman eltűrje, és jó hangulatban, legjobb tudása szerint tanítson, neveljen?

 

Nem válaszolom meg, inkább kiegészítem a kérdést: ha még ehhez az áldatlan állapothoz hozzágondoljuk a rossz törvényből adódó tehetetlenség érzését, és az előző pontban említett képzetlenséget, ugyan mit várhatunk?

 

Még teszek hozzá! A helyzet már évtizedek óta sújtja az országot, – sőt, a világot! – tehát a mostani pedagógusok már a „neveletlen“ generációból kerültek ki, így nekik maguknak sincs (nem is lehet) fogalmuk a gyereknevelésről. – TISZTELET A KIVÉTELEKNEK!

 

              Felteszem a – talán megválaszolhatatlan – kérdést: Mit várhatunk? És mit vár a tisztelt bíróság, amikor ítélkezni kell? Milyen alapon, milyen lelkiismerettel és mit fog ítélni? És bárhogy is nézzük, mi magunk is bírók vagyunk, amikor ítélkezünk felettük, pedig nincs jogalapunk. Mert számon kérhetünk-e valamit, amit soha nem is volt tanítottunk?

 

Természetesen lehet – egy bizonyos szinten. Mert minden emberben meg kell(ene) lennie már születésnél fogva is egy alap intelligenciának. Ha csak ki nem nevelődik belőle az évek során... De akkor most ki hibáztathat kit?

 

Félreértések elkerülése végett közlöm, hogy nem a vétkes tanárok mellett kampányolok! Kizárólag a gondolkodásunkat szeretném mélyebb barázdába terelni. Ennek bizonyítására egy egészen szolid példát hozok fel, – mert nem az idegeket akarom borzolni, (arra ott vannak a hírek,) hanem a figyelmet felhívni arra az elfelejtett tényre, hogy egy pedagógus csak akkor várhat el tiszteletet a tanulóitól, ha maga is tiszteli őket. Íme:

 

           X tanár a lányom osztályába rendszeresen a következő szavak kíséretében lépett be: „Na, mi van, ti büdöslábúak?“ És minő véletlen, más osztály tanulóinak szülei szintén így emlékeznek vissza... Nem tudom, végül sikerült-e „megnevelni“, nem is érdekes. Ez csak egy példa arra, hogy milyen pedagógusokat állít pályára egy olyan apparátus, amely „bárkit beenged“ a padjaiba.

 

Ettől persze még lehetne rend és békesség, ha az ember képes volna EMBER maradni akkor is, ha az iskolákban nem tanítják erre. De úgy látszik, nem képes. Éppen ezért teszem fel újra a kérdést:

 

Milyen az ember? És milyen lesz, ha ez így folytatódik?

 

 

2018. szeptember 24.

Milyen az ember? 4.

 

 

              Van egy bizonyos alap intelligencia, némi kis tartás az emberi viselkedésben, amit minden normális, jó érzésű ember betart. Persze lehet, hogy ez csak amolyan rémálom a részemről, mert mostanában még a „művelt“ embereknél is ritkán tapasztalom.

 

Eme sorozat 3. részében szót ejtettem a „gyerekek“ viselkedéséről, és akkor megemlítettem, hogy a pedagógusokra is visszatérek. Hát most eljött az ideje, mert olyan dolgokat tapasztaltam meg, amiknek nem szabad véka alatt maradniuk. Bár többes számot alkalmaztam, most mégis csak egy példát ragadok ki, a legfrissebbet.

 

              Az unokám az első osztályt kitűnő eredménnyel, osztályelsőként fejezte be. Nem tagadom, hogy büszke vagyok rá, de nem erről szól a történet. Inkább arról, hogy most, a második osztályban más tanítónő vette át a matematika oktatását, és a gyermekek panaszkodnak, hogy nem értik úgy, mint az előző pedagógus magyarázatát.

 

Az unokám sem. Sőt, arról számolt be, hogy a fent említett hölgy az egyik gyerek „nem értem“ panaszára a következőképpen reagált. Félig elfordulva, mérgesen, majdnem csak magában motyogva, mégis jól érthetően ezt mondta: „Mi a f.szt nem lehet ezen érteni?“ Az unokámon kívül még legalább hárman jelezték, hogy hallották, értették, amit mondott. Szegénykém itthon először nem merte kimondani az ominózus szót, amiről már ő is tudja, hogy illetlenség – különösen társaságban, pláne gyerekek előtt! Végül a lányom rábeszélte, mert pontosan akarta tudni, miről is van szó.

 

Mivel nem ez az egyetlen panasz a nevezett(len) hölgy ellen, természetesen a lányom nem hagyta annyiban a dolgot, hanem bement az osztályfőnökhöz és elmondta az esetet. Az is szörnyülködött, és ígéretet tett az orvoslásra. Majd meglátjuk, milyen eredmény születik. (Eddig még semmi.)

 

              Nos, kérem szépen, elgondolkodtam, hogy hogyan is van ez... Egyetem, tanárképző... Felvételi és felvételi ponthatárok... Mivel friss még a dolog, és más teendőm is van, nem néztem utána ezeknek, de kb. 10 évvel ezelőtt a nejemmel már mérgelődtünk rajta, hogy miért olyan alacsony pontszámmal lehet bejutni épp ezekbe az iskolákba? Szándékos? Aki másra nem jó, az menjen tanárnak, tanítónak?! Valóban igaz az „összeesküvés elmélet“, miszerint teljesen el kell butítani a magyart? És ezzel összhangban már gyerekkorban tönkre kell tenni, meg kell semmisíteni az idegrendszert a magas óraszámokkal és követelményekkel, miközben az oktatás színvonala lassan a nulla alá csökken? Elgondolkodtató...

 

Tisztelem a pedagógus pályát, tisztelem a pedagógusokat, akik méltók rá! Nem veszek mindenkit egy kalap alá. Mégis fel kell tennem a nagyon aktuális kérdést:

 

              Milyen országban, milyen világban élünk? Summa summárum:

 

Milyen az ember???!!!

 

 

2018. szeptember 19.