Őrület

Ismertető
stapi•  2019. január 9. 11:34

Árokparti köpködők

Árokparti köpködők

 

 

              Árokparti köpködők. Így foglalta össze a nagyapám azon személyek összességét, akik kerülték a munkát. Ha egy pengő volt a napszám, ők kettőt akartak keresni. Ha két pengőt fizettek, ők négyet akartak kapni. Sose mentek dolgozni, inkább az árokparton csoportosulva bagóztak és köpködtek. Na meg persze fröcsögve szidták az urakat.

 

Ebből a díszes társaságból verődött össze a mára hitelét vesztett párt, ők csinálták a tanácsköztársaságot, majd a fiaik – a nagy testvér segítségével – a 2. világháború után kinevezték magukat a demokrácia megalkotóinak – és persze az ország új, Igazságos Mátyásainak.

 

Amilyen hamar felépíttették apáinkkal a szétbombázott hazát, olyan hamar tették földönfutókká a lakosság nagy részét, és adósították el az országot – felzabáltatva a megtermelt javakat a nagy tesóval... És akkor még nem beszéltem az őrült mészárlásról, amit elkövettek évtizedeken keresztül – a mai napig is büntetlenül!

 

Folytathatnám a sort, de inkább ugorjunk az időben, hiszen „egyenesági leszármazottaik“ ma épp feldúlják a fővárost és az országot attól az irigységtől hajtva, hogy most nem rabolhatnak a bársonyszékekben ülve. S hogy nyomatékot adjanak nemes szándékuknak, felgyújtják a gyerekek karácsonyfáját, és összetörik a kicsik szánkóit. Emellett a közvagyont, és civilek lakásait meg más vagyontárgyait rongálják meg, hiszen valahogyan mégiscsak le kell vezetni fékezhetetlen dühüket...

 

Már-már arra a megállapításra jutok, hogy talán érdemes lenne rájuk bízni az országot, hátha valamely biztosító kifizetné az okozott kárt, és ily módon felvirágoztatnák jobb sorsot érdemelt kis hazánkat – melyet ugyebár a mostani vezetők szétlopnak. Ők ezt biztosan tudják, ezért hangoztatják is, hiszen nemrég még ők voltak a helyükön, tehát megbízható tapasztalatokra tettek szert...

 

Kíváncsi vagyok a holnapra. Ma még csak rongálnak, korláton mászkálnak meg a földön fetrengenek – de mi lesz holnap? Tanulunk tőlük, vagy mi tanítjuk meg nekik az illemet? Netán a demokráciát, amit annyira hiányolnak...

 

              Kádár a kolbászával jól belénk plántálta, verte az övékét! Nekem is megbízható tanúim vannak erre. Ők átélték... mások meg sajnos „áthalták“ azt a hihetetlenül magas szintű oktatást. Van egy olyan gyanúm, hogy ha valóban nem volna demokrácia, mint ahogy állítják, akkor már ők is tanulnának...

 

 

2019. január 8.

stapi•  2018. október 30. 07:59

Isiász

Isiász

Isiászos Európa,
jaj, de nagyon várlak!
Frász került a neuronba,
tántorogva járhat.

Föl kerékkel a parlament,
didereg a csóró;
hamis hírt hoz a pergament,
kapaszkodónk kóró.

Olasz szőke bálványával
lefeküdt a törvény!
Gyönge matek szakvizsgával
kizöldült az önkény.

Isiászos a világ is,
globalizmust óhajt!
Meg is kapja, 'mi brutális -
S leheli a sóhajt.

2018. október 30.

stapi•  2018. október 4. 08:54

Milyen az ember? 7.

Milyen az ember? 7.

Az ember, aki segítségre szorult – az idézőjelek világában

 

 

              Volt egy ember, aki igazából embernek sem tartotta magát. Annyi bajt, értetlenséget, rengeteg negatívumot tapasztalt a saját életében, hogy jobban szerette volna, ha meg sem születik.

 

Az persze igaz, hogy a hibáira mások mutattak rá, de valahogy nem tudta korrigálni. Hogy némi kompenzációt teremtsen, hát igyekezett olyan „önkritikát“ gyakorolni, amit már mindenki unt. Úgy gondolták, hogy „csak“ dicséretet akar kicsikarni.

 

Mikor aztán valaki „segített rajta“, akkor olyan „vállalkozásba“ kezdett, ami még inkább kihozta negatívumait. Kihez fordulhatott volna segítségért, mint a „jótevőjéhez“?

 

Meg is történt a „nagy beszélgetés“. Nem egyszer, nem is kétszer. Olyannyira sokszor, hogy főhősünk már függővé vált. El sem tudta képzelni mástól a „segítséget“, mint a „jótevőjétől“.

 

              Aztán egyszer „felébredt“. Elhatározta, hogy megváltozik, mert „felismerte“ jótevőjében „önmagát“. Már rég észrevette, de magának sem igen merte bevallani, hogy így „vak vezet világtalant“. Ettől kezdve kerülte a közvetlen kapcsolatot vele, bár néha meglátogatta, nehogy az „véletlenül“ észrevegye az „ébredését“. Igaz, hogy ettől még nem gyógyult meg, de legalább a lelkiismerete „megtisztult“: „Nem ránt magával senkit, ha a mélybe zuhan“.

 

Néhány hónap múlva aztán azt tapasztalta, hogy igazából nem is hiányzik a „jótevőjének“. Nem keresi, hogy további „jó tanáccsal“ lássa el. El van magában, „mint a befőtt“. Valahogy mindig talál magának újabb „kuncsaftot“, akit „pátyolgathat“.

 

              Magabiztosan mozog a bolygón, „megtalálta élőhelyét“. Semmi hibája nincs – meg barátja se. A „tartósító“ szentbeszédek, amit másoknak tartott, úgy kikupálták, hogy a betegség látszata sem ér el hozzá.

 

Csak "mások rosszindulatú pletykái" rombolják a „kerítését“.

 

 

2018. október 4.

stapi•  2018. szeptember 26. 10:56

Milyen az ember? 6.

Milyen az ember? 6.

 

 

              A sorozat 5. részében jeleztem, hogy tudok tanári túlkapásokról, jogtalan tettlegességről, igazságtalanságról. Engem is felháborítanak az ilyen dolgok, de vajon megvizsgálta-e valaki a hátterét ennek? Két dolgot említenék meg, amiből az egyiket már érintettem az előző részek valamelyikében.

 

              1., Vajon az alacsony ponthatárok következtében bekerült hallgatókból milyen tudású pedagógus kerül ki az egyetemről?

 

              2., Akár kezdő, akár már évek óta a pályán mozgó tanárról van szó, vajon milyen idegrendszerre van szüksége egy pedagógusnak, hogy a már otthon sem nevelt gyerekek elfogadhatatlan viselkedését mosolyogva, vidáman eltűrje, és jó hangulatban, legjobb tudása szerint tanítson, neveljen?

 

Nem válaszolom meg, inkább kiegészítem a kérdést: ha még ehhez az áldatlan állapothoz hozzágondoljuk a rossz törvényből adódó tehetetlenség érzését, és az előző pontban említett képzetlenséget, ugyan mit várhatunk?

 

Még teszek hozzá! A helyzet már évtizedek óta sújtja az országot, – sőt, a világot! – tehát a mostani pedagógusok már a „neveletlen“ generációból kerültek ki, így nekik maguknak sincs (nem is lehet) fogalmuk a gyereknevelésről. – TISZTELET A KIVÉTELEKNEK!

 

              Felteszem a – talán megválaszolhatatlan – kérdést: Mit várhatunk? És mit vár a tisztelt bíróság, amikor ítélkezni kell? Milyen alapon, milyen lelkiismerettel és mit fog ítélni? És bárhogy is nézzük, mi magunk is bírók vagyunk, amikor ítélkezünk felettük, pedig nincs jogalapunk. Mert számon kérhetünk-e valamit, amit soha nem is volt tanítottunk?

 

Természetesen lehet – egy bizonyos szinten. Mert minden emberben meg kell(ene) lennie már születésnél fogva is egy alap intelligenciának. Ha csak ki nem nevelődik belőle az évek során... De akkor most ki hibáztathat kit?

 

Félreértések elkerülése végett közlöm, hogy nem a vétkes tanárok mellett kampányolok! Kizárólag a gondolkodásunkat szeretném mélyebb barázdába terelni. Ennek bizonyítására egy egészen szolid példát hozok fel, – mert nem az idegeket akarom borzolni, (arra ott vannak a hírek,) hanem a figyelmet felhívni arra az elfelejtett tényre, hogy egy pedagógus csak akkor várhat el tiszteletet a tanulóitól, ha maga is tiszteli őket. Íme:

 

           X tanár a lányom osztályába rendszeresen a következő szavak kíséretében lépett be: „Na, mi van, ti büdöslábúak?“ És minő véletlen, más osztály tanulóinak szülei szintén így emlékeznek vissza... Nem tudom, végül sikerült-e „megnevelni“, nem is érdekes. Ez csak egy példa arra, hogy milyen pedagógusokat állít pályára egy olyan apparátus, amely „bárkit beenged“ a padjaiba.

 

Ettől persze még lehetne rend és békesség, ha az ember képes volna EMBER maradni akkor is, ha az iskolákban nem tanítják erre. De úgy látszik, nem képes. Éppen ezért teszem fel újra a kérdést:

 

Milyen az ember? És milyen lesz, ha ez így folytatódik?

 

 

2018. szeptember 24.

stapi•  2018. szeptember 24. 20:42

Milyen az ember? 5.

Milyen az ember? 5.

 

 

              Újabb élménnyel „gazdagodtam“ tegnap. Azt gondolom, jobb lenne, ha ezzel szegényebb maradtam volna...

 

Az iskola, pedagógus, gyerek viszonylatában úgy tűnik, kibékíthetetlen ellentét feszül. Hogy ne mondjam: elszakíthatatlan köteleket feszítettek ki „valakik“. És bizony, talán a „valakik“ mi magunk vagyunk.

 

Elmondom az álláspontomat, még ha megköveznek is érte! S majd utána rátérek az ellentétek lefestésére.

 

           Amikor még általános iskolás voltam, a jelenlegi osztály létszámok 3-4-szerese volt jellemző az iskolánkban. Valami úton-módon mégis volt rend és fegyelem. „Persze! Mert a tanárok verték a gyerekeket!“ – ordíthat mos fel valaki a „túloldalon“. De biztosíthatok mindenkit, hogy ez nem igaz. Kaptam körmöst, pacsit mogyoróvesszővel, kaptam kokszit és pofont nem egyszer, nem is kétszer. Mégis nyugodt lelkiismerettel kijelentem, hogy: nem, nem verték a tanárok a tanulókat!

 

Neveltek minket! És ez nagy különbség. Minden embernek meg kell(ene) tanulnia még gyermekkorban, hogy mindennek következménye van! És én ezektől a következményektől lettem becsületes, békeszerető, emberséges, – és kitartó az elveim mellett. És a mai napig hálás vagyok azon tanároknak, nevelőknek, akiktől ezeket az – akkor fájdalmas, de mára hasznosnak bizonyult – „eszközöket“ kaptam a nyakamba – vagy inkább ahová járt.

 

A szüleim kevésszer tudtak róla, mert nem mertem elmondani. Ugyanis ha tudomást szereztek volna róla, akkor otthon a többszöröse várt volna rám atyám keze által. Mert ők tudták, hogy nincsenek véletlen pofonok! Mindennek oka van!

 

           Történt tehát tegnap, hogy egy baráti társaságba hívtak meg, és ott sok egyéb mellett szóba került ez a dolog is. Az egyik hölgy panaszolta, hogy a „gyereke“ (szándékosan nem írom meg a nemét!) kapott egy pofont a tanárától. Miután otthon elmondta, az anyuka bement az iskolába reklamálni, de a tanár letagadta. A tanári kar pedig a tanárt támogatta, holott – mint később kiderült – nem látták az esetet.

 

Na már most, ez az anyuka úgy nyilatkozott előttünk, hogy nem azt kifogásolja. hogy a gyereke pofont kapott, hanem hogy nem állt elé a tanár, hogy „nézze, anyuka, a gyermeke úgy viselkedett, ahogy nem kellett volna, és nem bírtam már cérnával. Bocsásson meg...“ Hanem ehelyett tagadott, és azt állította, hogy csak kitalálta.

 

           Részemről itt véget is érhetett volna a dolog, mert úgy éreztem, hogy nagy vonalakban olyan beállítottságú, mint én, azzal a különbséggel, hogy én ha bementem volna, nem arra lettem volna kíváncsi, hogy a pofon tényleg elcsattant-e, hanem arra, hogy mit követett el a gyerekem... Igen ám, de miközben épp távozásra készültem, hiszen ilyen éles helyzetekben ideológiával előrukkolni nem szerencsés, megszólalt egy másik anyuka:

 

„Na, ha az én gyerekemmel tettek volna ilyet, (azaz bántalmazták volna bármiért is) én kikapartam volna a szemüket!“ (És még néhány lehetőséget felsorolt...)

 

           Miután jómagam fentebb már színt vallottam, azt hiszem, nem szükséges kifejtenem a véleményemet erről a kifakadásról. (Mint ahogy a helyszínen is csendben maradtam.) E helyett inkább elmondok egy történetet, ami még a múlt század elején történt meg, és a nagyapám hagyományozta apámra, Ő pedig rám:

 

           A falujában, a dolgait intézve sétált az utcán, és látta, hogy egy (akkor) közismert bácsi ül az ágon, és a törzs mellett fűrészeli. Tudván, hogy ebből még akár nagy baj is lehet, megállt, és felszólt neki:

 

           – Le fog esni, kedves bátyám!

           – Tudom, fiam! Úgy is akarom! – hangzott a nem éppen bölcs válasz.

 

Nagyapám megütközött egy pillanatra, de mivel tisztelte az időseket, nem vitatkozott, csak még lassabban ment tovább, hogy kéznél legyen, ha megesik a baj – ami nem is váratott magára túl soká. A jajkiáltásokra visszaszaladt, és érdeklődött a hogyléte felől. Szerencsére nem esett baja, csak egy kissé megütötte magát.

 

           – De hát mondtam magának, hogy le fog esni! – dorgálta szelíden a bácsikát, és felsegítette.

           – Tudom, fiam, de én azt hittem, hogy csak a gally fog leesni...

 

           Drága olvasóm, aki a másik oldalon állsz! Sosem jutott még eszedbe, hogy ha magad alatt vágod a fát, akkor előbb-utóbb leesel, és akár össze is törheted magad?

 

 

(Kiegészítésként el kell mondanom, hogy igen, tudok tanári túlkapásokról! Nem az olyan esetekről írtam. Épp ezért szükséges a pontos és igazságos kivizsgálása az ilyen ügyeknek!!! Ami pedig a „...nincs joga hozzányúlni a más gyerekéhez...“ részt illeti, már most elmondom, hogy a rossz törvényeken csak úgy lehet segíteni, hogy kijavítják. Ha meg nem, hát lásd a fenti „ágas“ példát, ami bizony valóban megtörtént.)

 

 

2018. szeptember 22.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom