Őrület

Szegényvers a szegénységről

Szegény vagyok, szegény lettem,

hisz burokban nem születtem.

Szegény volt már apám, anyám,

csak adósság csüngött nyakán.

Eladnám a szegénységem,

ha okosan forrna vérem...

Tán megvenné azt valaki,

kinek esze időszaki!

Á, de mégsem... Kell az nekem!

Boldogságom abba vetem.

Hisz a rózsám is egy senki,

most is szegényversem zengi!

Holnap megyek én a paphoz,

s házasságban érek parthoz.

Mivel hű volt eddig hozzám,

szegény hajlékomba hoznám.

Akkor aztán szegényen is

gazdag lennék én, igenis!

Ahol egynek van mit enni,

a kettő is meg tud lenni.

Egy nyomorból így lesz kettő,

sőt, idővel tizenkettő!

A szeretet mindent elbír,

fel-feltör majd, mint a gejzír.

2021. március 29.

Nudli

Előttem a gömböc pudli,

előtte a pörkölt nudli.

A nyakán az örve táncol,

ahogy körbe kört viháncol.

Göndör szőrű ez a pudli,

fogán ragadt a friss nudli...

Úgy kell neki, mért imádja?

Nézd, a száját is kitátja!

Forró volt a nudli, lelkem?

Mit tehetek én ez ellen?

Pudli kutya egyen csontot,

ne ily úri katyvasz kosztot.

Nem is eszi meg akárki,

a gazdád is gombócpárti!

Persze ha nincs, csak a nudli,

az is jobb, mint üres dudli!

2019. szeptember 17.

Dani és a spániel

Elment a menhelyre Dániel.

Volt ott egy gazdátlan spániel.

Megtetszett Daninak,

elvitte csalinak...

Jó, ha a szomszédra rávizel.

A szomszéd nadrágja odalett.

Spániel azt hitte, toalett.

Dániel hápogott,

hímezett-hámozott,

s felszedte, amit még odatett.

A szomszéd szukája nem tüzel.

Daninak a „nyolcra“ felüzen:

Spániját hozza le,

nadrágját mossa le...

Szagától bezárt a tejüzem.

Azt mondta valaki: nem vers ez.

Szelíden szóltam az emberhez:

Van aki lángelme,

tűzön is átkelne,

s nem minden úgy lesz, mint eltervez.

2019. április 8.

Jelentősen...

Dühösen mondta egy argentin:
"Ostobán hízeleg Sargentin'."
Hungaron púp lehet,
jelent és eltemet...
Guszta, mint turha egy tarkedlin.

2018. október 22.

Milyen az ember? 5.

              Újabb élménnyel „gazdagodtam“ tegnap. Azt gondolom, jobb lenne, ha ezzel szegényebb maradtam volna...

Az iskola, pedagógus, gyerek viszonylatában úgy tűnik, kibékíthetetlen ellentét feszül. Hogy ne mondjam: elszakíthatatlan köteleket feszítettek ki „valakik“. És bizony, talán a „valakik“ mi magunk vagyunk.

Elmondom az álláspontomat, még ha megköveznek is érte! S majd utána rátérek az ellentétek lefestésére.

           Amikor még általános iskolás voltam, a jelenlegi osztály létszámok 3-4-szerese volt jellemző az iskolánkban. Valami úton-módon mégis volt rend és fegyelem. „Persze! Mert a tanárok verték a gyerekeket!“ – ordíthat mos fel valaki a „túloldalon“. De biztosíthatok mindenkit, hogy ez nem igaz. Kaptam körmöst, pacsit mogyoróvesszővel, kaptam kokszit és pofont nem egyszer, nem is kétszer. Mégis nyugodt lelkiismerettel kijelentem, hogy: nem, nem verték a tanárok a tanulókat!

Neveltek minket! És ez nagy különbség. Minden embernek meg kell(ene) tanulnia még gyermekkorban, hogy mindennek következménye van! És én ezektől a következményektől lettem becsületes, békeszerető, emberséges, – és kitartó az elveim mellett. És a mai napig hálás vagyok azon tanároknak, nevelőknek, akiktől ezeket az – akkor fájdalmas, de mára hasznosnak bizonyult – „eszközöket“ kaptam a nyakamba – vagy inkább ahová járt.

A szüleim kevésszer tudtak róla, mert nem mertem elmondani. Ugyanis ha tudomást szereztek volna róla, akkor otthon a többszöröse várt volna rám atyám keze által. Mert ők tudták, hogy nincsenek véletlen pofonok! Mindennek oka van!

           Történt tehát tegnap, hogy egy baráti társaságba hívtak meg, és ott sok egyéb mellett szóba került ez a dolog is. Az egyik hölgy panaszolta, hogy a „gyereke“ (szándékosan nem írom meg a nemét!) kapott egy pofont a tanárától. Miután otthon elmondta, az anyuka bement az iskolába reklamálni, de a tanár letagadta. A tanári kar pedig a tanárt támogatta, holott – mint később kiderült – nem látták az esetet.

Na már most, ez az anyuka úgy nyilatkozott előttünk, hogy nem azt kifogásolja. hogy a gyereke pofont kapott, hanem hogy nem állt elé a tanár, hogy „nézze, anyuka, a gyermeke úgy viselkedett, ahogy nem kellett volna, és nem bírtam már cérnával. Bocsásson meg...“ Hanem ehelyett tagadott, és azt állította, hogy csak kitalálta.

           Részemről itt véget is érhetett volna a dolog, mert úgy éreztem, hogy nagy vonalakban olyan beállítottságú, mint én, azzal a különbséggel, hogy én ha bementem volna, nem arra lettem volna kíváncsi, hogy a pofon tényleg elcsattant-e, hanem arra, hogy mit követett el a gyerekem... Igen ám, de miközben épp távozásra készültem, hiszen ilyen éles helyzetekben ideológiával előrukkolni nem szerencsés, megszólalt egy másik anyuka:

„Na, ha az én gyerekemmel tettek volna ilyet, (azaz bántalmazták volna bármiért is) én kikapartam volna a szemüket!“ (És még néhány lehetőséget felsorolt...)

           Miután jómagam fentebb már színt vallottam, azt hiszem, nem szükséges kifejtenem a véleményemet erről a kifakadásról. (Mint ahogy a helyszínen is csendben maradtam.) E helyett inkább elmondok egy történetet, ami még a múlt század elején történt meg, és a nagyapám hagyományozta apámra, Ő pedig rám:

           A falujában, a dolgait intézve sétált az utcán, és látta, hogy egy (akkor) közismert bácsi ül az ágon, és a törzs mellett fűrészeli. Tudván, hogy ebből még akár nagy baj is lehet, megállt, és felszólt neki:

           – Le fog esni, kedves bátyám!

           – Tudom, fiam! Úgy is akarom! – hangzott a nem éppen bölcs válasz.

Nagyapám megütközött egy pillanatra, de mivel tisztelte az időseket, nem vitatkozott, csak még lassabban ment tovább, hogy kéznél legyen, ha megesik a baj – ami nem is váratott magára túl soká. A jajkiáltásokra visszaszaladt, és érdeklődött a hogyléte felől. Szerencsére nem esett baja, csak egy kissé megütötte magát.

           – De hát mondtam magának, hogy le fog esni! – dorgálta szelíden a bácsikát, és felsegítette.

           – Tudom, fiam, de én azt hittem, hogy csak a gally fog leesni...

           Drága olvasóm, aki a másik oldalon állsz! Sosem jutott még eszedbe, hogy ha magad alatt vágod a fát, akkor előbb-utóbb leesel, és akár össze is törheted magad?

(Kiegészítésként el kell mondanom, hogy igen, tudok tanári túlkapásokról! Nem az olyan esetekről írtam. Épp ezért szükséges a pontos és igazságos kivizsgálása az ilyen ügyeknek!!! Ami pedig a „...nincs joga hozzányúlni a más gyerekéhez...“ részt illeti, már most elmondom, hogy a rossz törvényeken csak úgy lehet segíteni, hogy kijavítják. Ha meg nem, hát lásd a fenti „ágas“ példát, ami bizony valóban megtörtént.)

2018. szeptember 22.