Őrület

Vélemény
stapi•  2019. április 9. 11:51

Dani és a spániel

Dani és a spániel

 

Elment a menhelyre Dániel.

Volt ott egy gazdátlan spániel.

Megtetszett Daninak,

elvitte csalinak...

Jó, ha a szomszédra rávizel.

 

A szomszéd nadrágja odalett.

Spániel azt hitte, toalett.

Dániel hápogott,

hímezett-hámozott,

s felszedte, amit még odatett.

 

A szomszéd szukája nem tüzel.

Daninak a „nyolcra“ felüzen:

Spániját hozza le,

nadrágját mossa le...

Szagától bezárt a tejüzem.

 

Azt mondta valaki: nem vers ez.

Szelíden szóltam az emberhez:

Van aki lángelme,

tűzön is átkelne,

s nem minden úgy lesz, mint eltervez.

 

2019. április 8.

stapi•  2018. november 2. 12:55

Jelentősen...

Jelentősen...

Dühösen mondta egy argentin:
"Ostobán hízeleg Sargentin'."
Hungaron púp lehet,
jelent és eltemet...
Guszta, mint turha egy tarkedlin.

2018. október 22.

stapi•  2018. szeptember 24. 20:42

Milyen az ember? 5.

Milyen az ember? 5.

 

 

              Újabb élménnyel „gazdagodtam“ tegnap. Azt gondolom, jobb lenne, ha ezzel szegényebb maradtam volna...

 

Az iskola, pedagógus, gyerek viszonylatában úgy tűnik, kibékíthetetlen ellentét feszül. Hogy ne mondjam: elszakíthatatlan köteleket feszítettek ki „valakik“. És bizony, talán a „valakik“ mi magunk vagyunk.

 

Elmondom az álláspontomat, még ha megköveznek is érte! S majd utána rátérek az ellentétek lefestésére.

 

           Amikor még általános iskolás voltam, a jelenlegi osztály létszámok 3-4-szerese volt jellemző az iskolánkban. Valami úton-módon mégis volt rend és fegyelem. „Persze! Mert a tanárok verték a gyerekeket!“ – ordíthat mos fel valaki a „túloldalon“. De biztosíthatok mindenkit, hogy ez nem igaz. Kaptam körmöst, pacsit mogyoróvesszővel, kaptam kokszit és pofont nem egyszer, nem is kétszer. Mégis nyugodt lelkiismerettel kijelentem, hogy: nem, nem verték a tanárok a tanulókat!

 

Neveltek minket! És ez nagy különbség. Minden embernek meg kell(ene) tanulnia még gyermekkorban, hogy mindennek következménye van! És én ezektől a következményektől lettem becsületes, békeszerető, emberséges, – és kitartó az elveim mellett. És a mai napig hálás vagyok azon tanároknak, nevelőknek, akiktől ezeket az – akkor fájdalmas, de mára hasznosnak bizonyult – „eszközöket“ kaptam a nyakamba – vagy inkább ahová járt.

 

A szüleim kevésszer tudtak róla, mert nem mertem elmondani. Ugyanis ha tudomást szereztek volna róla, akkor otthon a többszöröse várt volna rám atyám keze által. Mert ők tudták, hogy nincsenek véletlen pofonok! Mindennek oka van!

 

           Történt tehát tegnap, hogy egy baráti társaságba hívtak meg, és ott sok egyéb mellett szóba került ez a dolog is. Az egyik hölgy panaszolta, hogy a „gyereke“ (szándékosan nem írom meg a nemét!) kapott egy pofont a tanárától. Miután otthon elmondta, az anyuka bement az iskolába reklamálni, de a tanár letagadta. A tanári kar pedig a tanárt támogatta, holott – mint később kiderült – nem látták az esetet.

 

Na már most, ez az anyuka úgy nyilatkozott előttünk, hogy nem azt kifogásolja. hogy a gyereke pofont kapott, hanem hogy nem állt elé a tanár, hogy „nézze, anyuka, a gyermeke úgy viselkedett, ahogy nem kellett volna, és nem bírtam már cérnával. Bocsásson meg...“ Hanem ehelyett tagadott, és azt állította, hogy csak kitalálta.

 

           Részemről itt véget is érhetett volna a dolog, mert úgy éreztem, hogy nagy vonalakban olyan beállítottságú, mint én, azzal a különbséggel, hogy én ha bementem volna, nem arra lettem volna kíváncsi, hogy a pofon tényleg elcsattant-e, hanem arra, hogy mit követett el a gyerekem... Igen ám, de miközben épp távozásra készültem, hiszen ilyen éles helyzetekben ideológiával előrukkolni nem szerencsés, megszólalt egy másik anyuka:

 

„Na, ha az én gyerekemmel tettek volna ilyet, (azaz bántalmazták volna bármiért is) én kikapartam volna a szemüket!“ (És még néhány lehetőséget felsorolt...)

 

           Miután jómagam fentebb már színt vallottam, azt hiszem, nem szükséges kifejtenem a véleményemet erről a kifakadásról. (Mint ahogy a helyszínen is csendben maradtam.) E helyett inkább elmondok egy történetet, ami még a múlt század elején történt meg, és a nagyapám hagyományozta apámra, Ő pedig rám:

 

           A falujában, a dolgait intézve sétált az utcán, és látta, hogy egy (akkor) közismert bácsi ül az ágon, és a törzs mellett fűrészeli. Tudván, hogy ebből még akár nagy baj is lehet, megállt, és felszólt neki:

 

           – Le fog esni, kedves bátyám!

           – Tudom, fiam! Úgy is akarom! – hangzott a nem éppen bölcs válasz.

 

Nagyapám megütközött egy pillanatra, de mivel tisztelte az időseket, nem vitatkozott, csak még lassabban ment tovább, hogy kéznél legyen, ha megesik a baj – ami nem is váratott magára túl soká. A jajkiáltásokra visszaszaladt, és érdeklődött a hogyléte felől. Szerencsére nem esett baja, csak egy kissé megütötte magát.

 

           – De hát mondtam magának, hogy le fog esni! – dorgálta szelíden a bácsikát, és felsegítette.

           – Tudom, fiam, de én azt hittem, hogy csak a gally fog leesni...

 

           Drága olvasóm, aki a másik oldalon állsz! Sosem jutott még eszedbe, hogy ha magad alatt vágod a fát, akkor előbb-utóbb leesel, és akár össze is törheted magad?

 

 

(Kiegészítésként el kell mondanom, hogy igen, tudok tanári túlkapásokról! Nem az olyan esetekről írtam. Épp ezért szükséges a pontos és igazságos kivizsgálása az ilyen ügyeknek!!! Ami pedig a „...nincs joga hozzányúlni a más gyerekéhez...“ részt illeti, már most elmondom, hogy a rossz törvényeken csak úgy lehet segíteni, hogy kijavítják. Ha meg nem, hát lásd a fenti „ágas“ példát, ami bizony valóban megtörtént.)

 

 

2018. szeptember 22.

stapi•  2018. szeptember 19. 10:02

Milyen az ember? 3.

Milyen az ember? 3.

 

 

              Állategészségőri pályafutásom során volt alkalmam megismerni a sertések viselkedését. Véleményem szerint utálatos egy jószág, bármilyen finom kolbász és szalámi készül is belőle. De ezt a véleményemet nem a tisztátalansága érlelte meg bennem, hanem a viselkedése.

 

Ha van köztük egy jószág, amely valami okból nem szimpatikus az egyiknek, az nekiáll harapdálni, üldözni azt. És itt jön az utálat: a többi ezt látva nem hogy megvédené, hanem csatlakoznak az izgága alakhoz, és segítenek neki. Addig üldözik, harapdálják azt az egyet, míg ki nem készítik. Vagy a sebeibe, vagy a túlfáradásba pusztul bele, mert nem bírja a szíve.

 

              Sokat mérgelődtem ezen, és persze a gondozókat is foglalkoztatta, hiszen a fizetésük bánta az ilyen elhullásokat. A sok gondolkodás közepette eszembe jutott a saját gyerekkorom...

 

Talán én is ilyen disznó vagyok? – kérdezhetnék, és talán nem is volna értelme tagadni, hiszen elég sok disznóságot megengedtem magamnak életemben, amit ma már bánok, de nem erről van szó. Inkább arról, hogy sokat szenvedtem jómagam is a kiközösítés átkától. Ha valamelyik gyerek elkezdett bántani – akár szóban, akár tettlegesen – mindig akadt segítő. Na persze nem nekem, hanem a piszkálódónak. Ha mást nem, hát röhögést zúdítottak rám. De persze ettől sokszor kaptam többet is.

 

Később, a kollégiumba bekerülve egy picit csendesedett a dolog, de azért továbbra is fennállt ez a helyzet. Aztán a munkába állás után még kevesebb lett az ellenségem, de annál vadabb támadások értek. Nem panaszképpen mondtam én ezt most itt el, csupán azért, mert foglalkoztat még mindig a dolog:

 

              Ugyan, kérem szépen, mondja már meg valaki, van egyáltalán különbség az ember és a disznó között???!!! S ha van, akkor az micsoda?

 

Unokám lévén, betekintést nyertem az óvoda, és az iskola mai életébe is. Arról győződtem meg, hogy – ha lehet még fokozni – ma még rosszabb a helyzet. Hiszen kivették a pedagógusok kezéből az összes nevelő eszközt. Oda jutottunk, hogy a tanuló megverheti a tanárt, az pedig nem védheti meg magát!* Milyen emberek fognak kikerülni így az iskolapadokból? Milyen katonát lehet egy neveletlen, engedetlen emberből faragni? Vagy épp ez a cél? A nemzetek ne tudják magukat megvédeni, hanem emésszék fel egymást belülről? Mikor ébredünk már fel?

 

Előbb vagy utóbb döntenünk kell:

 

              Emberi társadalom vagy disznócsürhe akarunk lenni?!

 

 

2018. szeptember 13.

 

 

* A pedagógusok egyre gyakrabban előforduló hibáiról - mert bizony olyan is van! - talán majd egy másik írásomban olvashatnak.

stapi•  2018. szeptember 13. 07:01

Milyen az ember? 2.

Milyen az ember? 2.

 

 

            Történt egyszer, – mert bizony, a dolgok megtörténnek! – hogy emberszerető ember született, mégpedig úri körökbe. Ki kell emelnem, hogy itt az „úri körök“ nagy betűkkel szerepelne, ha ennek az úri körnek minden tagja Úr lett volna, a szó nemes értelmében. Sajnos nem így volt... Kizárólag ez az „emberszerető“ Ember volt hajlandó alászállni a fellegekből, hogy meglássa, mi van idelenn.

 

Nagybirtokot örökölt, melynek egy kis része épp a mi határunkban volt. Nem mintha az örökség lenne a lényeg, de ez a kiindulópontja pályafutásának. Ez a „Valaki“ másként gondolkodott, mint elődei. Képes volt atyai birtokát úgy kezelni, hogy az már aztán „igazán felháborító“!

 

            A nélkülöző emberek aránylag nagy csapata „szállta meg“ a kastélya udvarát, és levett kalappal köszöntötte, majd pedig előadta bánatát: „Kifogytunk a búzából, élelemből. Nem tudna az úr egy kis előleget adni, a következő év kontójára?“

 

Hmm... Zöld búzára kártyázni? Elég ostobaság, nem? Ki tudja, mit hoz a jövő? Vajon tényleg olyan ostobának nézi ez a nép az „urát“, hogy az egy bizonytalan jövő évi termésre bízza a saját kincstárát?

 

Vadászkalapját hátratolva, egyszer s mind kíváncsian és „gúnyosan“ megkérdezte:

 

            – Nem volt termés? Nem volt aratás az idén?

 

De a kérésüket teljesítette. Mindenkinek kiszállíttatott annyi gabonát, amivel kihúzhatták az évet.

 

            Aztán jött a következő év, s abban az aratás. Bizony, megemlékeztek a múltban mondottakra, és a csépléskor a zsákok életre keltek, és vándoroltak. Az Intéző úr nem győzte a tekintetét folyton más irányba fordítani. Aztán, amikor már nem volt más irány, kiadta a parancsot a kocsisnak:

 

            – Jóska! Otthon maradt a pipám! Fordulj vissza!

 

Elmúlt az aratás, mindent betakarítottak, sőt, a talaj is elő volt készítve a következő évre, lehetett vetni. De még hátra volt az elszámolás, az év lezárása. Az Intéző úr – hóna alatt valami paksamétával – bebocsátást kért a Nagyságos Úrhoz.

 

            – Naccságos úr, meghoztam a kimutatást...

 

Bejelentését nagy csend követte. De ebben a csendben olyan dolgok történtek, aminek a leírására nem vagyok képes. Azt csak valódi író tudná lefesteni. Ugyanis az égvilágon semmi nem történt, csak a Nagyságos Úr állt fel, és nézett az Intézőre furcsán villogó, éjfekete szemével, és valami eddig ismeretlen fény táncolt benne. Ha ott lettem volna, talán „szeretetfénynek“ írnám le, de nem voltam ott.

 

A hosszú csendben szinte elolvadt a hatalom és az alárendeltség; az Úr és szolga; az Ember és a törékeny test...

 

            – Olvasd fel, kérlek! – hangzott a parancsoló, mégis leereszkedő, emberségből épp most vizsgázó hang.

 

És felolvasásra került minden kiadás és bevétel, munka és intézkedés, tény és szóbeszéd... S némi töprengő csend után az Intéző úr még hozzátette:

 

            – A tiszta haszon: 2 fillér.

 

Újabb csend, újabb kínos várakozás... De végül az is elmúlt.

 

            – Szép. Szép!!! – hangzott a válasz. – Nem is igen vártam többet a kiskertemtől.

 

 

2018. szeptember 13.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom