kozmazsu blogja

Csak egy félperces szösszenet

A Nő

Szines, fényes,és csábít Ő,

minden idegszálával figyelő,

érzékel, érez és teremt,

rendet, rendszert és szeretetet.

Nevel és ölel gyereket,

ölel és nevet a férfivel:

miközben senki nem kérdi:

miből? Teremt ő mindet

a Semmiből!

A Férfi

A férfi, a férfi egy más világ,

ő csak fehéret, feketét lát,

a világ neki oly egyszerű.

Színekkel képpé Nő festi azt,

s mosolyog elnézőn,

ha a kép mást mutat.

A férfi "teper", míg vágyait eléri,

s botor lélekkel azt biz'

nem érti, hogy - bár ő hordja a

kalapot, - de a fej, a nyaktól mozog.

Ám a férfi a nő nélkül mit sem ér,

s nő sem hordhatja a férfi fejét,

mert Isten bölcs volt hogy

kettővé teremt'

hogy együtt legyenek

Egyetlenek!

Csipkeszövő pók

Csipkét szőtt

lelkembe a pók,

tiszta szeretetből,

átcsillanó napfény

erejéből.

A csipkeszál elöregedett,

szakadoznak a szövetek.

Csipkeszövő pókom

foltozza a hálót,

szakadt csipkéjén

igazít ráncot,

emléket idézve.

dacolva idővel,

reménnyel szívében

kíárusítja veretes

szőttesét.

Szelíden szólítom:

csipkémet megszőtted,

 munkád elvégezted.

Tedd kis életem

cifra ládikába,

csácsogó dalaim

fessed tulipánra

piciny lakatként

szívet akassz!

Rokkádat ne feledd!

Keress új otthont

fénylő napsugárral!

S, ha rátalálsz,

míves csipkeboltod

új kis gazdájára,

csak meséld el:

csácsogó dalaim,

s miként szőtted

nékik csipke kalitjaid.

Valami ború, valami szürkeség,
törékeny érintés, mely fájón hajlik

árnyékomba, belevág húsomba:
hol vannak  reménynek, vágynak
fátylába kupacolt rojtjai?

Tündöklő fényéből hiányzik Valami:
fürtöske hajlása, szíve dobbanása,
bubám hangjának hallása,
valami tündérfény lidérces álomban,
Valami, szívemnek bársony-simítója.

Valamit adj innom, 

vágyszomjam oltani:
forrásnak illatos vizét,
szitáló harmat cseppjén
átcsillanó mézízű könnyét!

Valami fellebbent,

valami elreppent,
lelkemben
valami elfeslett.

Valami szürkeség,
Valami érintés,
Valami elveszett,

Valami kell nekem!

Valami hol vagy már?

Valami csillámfény
repked az ég alján,
valami átsuhant
lelkemnek kapuján.

Szitakötő szárnyát
átszövő nap fényét,
mint szivárványt öleli
Valami,

s köti titok-rejtő csokrát
áttetsző létvirágból,
szirmain a napszálakban
megcsillanó reménynek.

Reménynek csokrából
Valami magaslik,
ég felé nézőben
susogja: -itt vagyok-!

Valami!

Tiszavirág létembe harap a fájdalom
csontszöveteimet szú rágja szét  - porol.

 

Szívemben  még ütnek  néma dobok,
míg kérész násztáncával az éj eloson.

Egy utolsó tánc, - egy lampion,
az utolsó dal, mely elsodor,
egy keringő, lelket melegít,
s tovább repít az örök életig.

Levetett ruhám, vásott rongyciha
elkopott az úton, mi haszna van,

 

 

 

rostjaiból k'lárist készítek,

 

haláltáncát járó kérésznek.

Egy utolsó tánc, - egy lampion -,
egy utolsó dal, mely elsodor,
egy csillanás, mely lelket megbékít,
s tovább repít az örök életig.

A tündöklő Tiszán is harap a fájdalom,
csontszövettel szú már réges-rég jóllakott,

 

 

 

szálló porok néma dobokat rezgetnek,
s a por, keringő, a semmibe vesznek.

Egy utolsó tánc, - egy lampion -,
egy utolsó dal, mely elsodor,
egy simítás, mely lelket melegít,
s tovább sodor az örök életig.

 

Ujjaid közt morzsolod

perceit a szépnek

s nem látod

hogy múlik el lényegük

lelkedben  hamu alatt

zsarátnok szikrái felszítják

jajj-kiáltásait

miközben  észrevétlen

tenyeredben porrá zúzod

a ki nem mondott szavakat

ők jelként égetik

agyadba magukat.