kozmazsu blogja

Csicsíja-buba
miért jöttél világra
nem kellettél már

kemény törvényen
kinzatott magzatvízből
itt vagyok mégis

Illatos réten
búzatorzs sűrűjében
sétáló madár

Ha én madár volnék

/1956... / Opálos üveggolyóként gurulnak szét az emlékeim.

Szavak, tekintetek, lámpavason himbálódzó halottak, muszka tankok által széttaposott - általam szeretett - bácsik, Anyácskám kezébe botra kötött fehér rongy, - elszántan megy - krumpli kell a sok éhes szájnak... gyerekszív-dobbanások... jaj kiáltások, hörgés hangja a pincéből, puska ropogása, ágyú csövek az ablakainkba. Apa... hol van Apa?... majd jön, csak maradj csendben és ne sírj... mert nem szabad. Senki se láthatja meg... ne kérdezz, mert a "falnak is füle van"... s jönnek lelkemből kiszakadt mondatok valós háttér-tartalmai: "siratófalaim szövetén könny pereg", az el nem hullajtott könnyek beleégtek lelkembe, a féltés, rettegés, a zűrzavar... az 5 éves gyerek szívdobbanásai...
Anyám artikulátlan kiáltása Apám felé, „hozd vissza a fiaimat, ne engedd!... Ne menj! ”... - de mennem kell, - egy mindenre elszánt kemény arc, egy gyötrődő tekintet, egy puha meleg kéz, mely végigsimít... ”jövök szerelmetes fiam-lányom... ne nyiss ajtót senkinek, bárhogy is veri az ajtót”. Egyedül a szobában, a lakásban, mindenki valahol, valamerre, míg lehet, mert este "Tilos az utcán" kijárási tilalom van...
Anyámat lestem, jön-e már a Berényi út felől, függönyön keresztül, nehogy meglássanak, szinte beleláttam az ágyú csövébe, még nem tudtam... mi ez? Másik szoba... ugyanaz a látvány... konyha ugyanaz... szívdobbanások... amilyen kicsire össze lehet húzódzkodni, a rekamié sarkába kuporodni, rettegve várni, hogy neszezzen a kulcs a zárban... megjött Anya, Apa is hazahozta a fiúkat, leszedte őket a Pestre induló buszról /14; 16 évesek/, Anya zokog örömében... nővérem babát vár, a férje katonatiszt szintén, együtt Apámmal a Tiszti-klubban... megint Apa hangja.... szétlőtték a klubot, az irodát, mindent ízzé-porrá... -Zsuzsám a szobrodat is, amit most kaptál -... nem baj, gondoltam, csak Téged ne.... fegyelmezettnek kell lenni, szájat be, szívet ki... fel is akaszthatják.. - mert a magyar népmese végső tanulsága itt, ezekben az órákban, valahogy nem tündököl -, mindenki menti a bőrét, s hogy ez sikerüljön fut-szalad beárulni azt, ki épp az imént mentette meg az életét....

Csak foszlányok....

Még mindig nem tudom ezt megírni, mert opálos üveggolyóim ezer felé gurulnak s mindegyikben tátongó seb lapul...   Mert itt véget ért egy álom, s valami új vette kezdetét: a nyomorúság... gyötrelem... korgó gyomor... hideg lakás... nyirok, penész... füst... keserűség....
Benne mégis újra született a szeretet, az összetartozás... a küzdeni akarás... egy új jövő, mely átfestette önmagát.

Foszlányok... jelen.

Talán össze tudnám terelni a guruló üveggolyóimat - vad ötletem támadt - ha elmennék Majk-ra a Remete lakok egyikébe. Ahol az ablakon adják be az egy tál ételt, s nincsenek csillogó pompás bútorok, csak egy ágy, egy asztal, gyertyatartó, egy kis oltár, kis kamra. Kőből minden, mégis melegséget, biztonságot áraszt, amolyan emberre szabott. Egy kis kert, melyben levendulából terített szőnyeget az ég... Csend, béke, nyugalom - ha baj van, ablakba gyertya, s máris jön a segítség - kis kertkapu, kint a világ. Sétálni indulnék a tó körül, hol átölelnek a fák, s körbe a történelem muzsikál csak amúgyosan, halkan, hogy csak értő füleim hallják... ahol az ég madarai mutatják a lét valós értelmét, ahová az anyagi világ már nem kéretőzik, mert túl puritán. Csak papír, egy toll, egy zenedoboz, melyből halkan az a zene szól, mely lelket épít, s nem zakatol... s akkor talán a rég berozsdásodott „zárak” engednének, s lassan a darabkák egységgé simulva valóságos képpé formálnák önmagukat, utat engedve a pergő könnyeknek, hogy a lélek új levegőhöz jusson.

S az emberléptékű csendben lassan minden üveggolyó kikristályosodva a helyére kerül... keretet kap... minden szó, érzés mögött lámpásként világít majd a "miért"-re a válasz.

De ez csak vágy, s a valóság: foszlányok...

„Mert az élet csak visszafelé érthető meg, de előrefelé kell élni. ” Sören Kirgegard

Furcsa, és sok mindent magába foglaló szó.
Több fajtája van: átmeneti, végleges, töredékes.
Valójában egy tragédia húzódik meg betűi mögött.
Mióta megláttam a szót, azóta lamentálok, nekem mit jelent: – Sokat.
Szenvedtem tőle eleget, sok évnek kellett eltelnie, míg megbirkóztam vele, a töredékessel küzdöm még a mai napig is.
Tudom ez így ködös, és érthetetlen. Próbálom összeszedni a mozaikokat, miként is tudom elmondani.

Huszon-évekkel ezelőtt nagy tragédia ért. Első férjemmel két gyönyörű gyermeket neveltünk. Majd húszévi házasságunk egy pillanat alatt véget ért. Lányom és apja közötti feloldhatatlan ellentét miatt egy húsvét hétfőn összepakoltam lányomat, /aki akkor már 18 éves múlt/ és elköltöztem, hogy védjem őt. Fiam, aki akkor 13 éves volt, - s mert úgy neveltem, hogy szeresse apját, bármilyen is, - apjával szeretett volna maradni. Szívemben tőrként álltak meg könnyeivel áztatott szavai: „Ne akarjatok ketté szakítani”. Tiszteletben tartottam minden kívánságát, nem tehettem mást. Otthagytam őt apjával. Iszonyú gyötrődés közepette tettem ezt, hiszen tudtam: a saját életemet úgy alakítom, ahogy nekem jó, vagy vélhetően jobb, de a lányom élete fontosabb volt. S a fiam? Az övé felett nem rendelkezhetem önös érdekből, csak azért, mert nem tudtam elképzelni az életem nélküle. Azt gondolom, hogy abban a pillanatban, ha nem is tudatosan, de tudat alatt működött bennem ama „Salamoni ítélet.” Nem akkor szeretem őt igazán, ha magammal ragadom, hanem akkor, ha le tudok mondani róla, ha ő úgy érzi boldognak, vagy boldogabbnak magát, hisz fiatal kora ellenére tudta és látta, hogy apja akkor egyedül marad. Én mindennél jobban szerettem őt, zsigereimben éreztem minden porcikáját, szépséges lelkét, mai napig a szeméből áradó szeretetét, és minden bánatomat feledtető mosolyát.

Sokáig gondolkodtam azon, miként leszek képes ezt elviselni. Ekkor, vagy inkább ez idő tájt vettem észre, hogy valami furcsa dolog történik velem. Mintha /a mai szóhasználattal élve/ megnyomtam volna a „delete” gombot, semmire sem emlékeztem. Sem a gyerekkorukra, sem annak részleteire, semmire az akkori életemből. Ettől kezdve kezdtem mondogatni, hogy az „előző életemben.”
De hisz itt vagyok! Ugyanaz a hús-vér ember vagyok, mint akkor!? De mégsem!
Szörnyű érzések kavarogtak bennem. Milyen anya vagyok én? Miért nem emlékszem arra, hogy milyenek is voltak, amikor kicsik voltak, mennyire boldogok voltunk, mi mindent tudtunk hátunk mögött! Uram Isten! Mi történt? Sokszor kerültem velük kapcsolatban olyan helyzetbe, amikor nem tudtam válaszolni kérdéseikre. „Anya, hogy lehet, hogy nem emlékszel?” És bármennyire is erőltettem az agyam, semmi, de semmi nem jött elő. Akkoriban orvos szakértők mellett dolgoztam, és egy napon vettem a bátorságot, hogy feltegyem a kérdést pszichiáter munkatársamnak. Mi ez? Segítsen nekem.

A válasz nagyon egyszerűen hangzott: védekező mechanizmus!
Uram Atyám! Hogy tettem ezt magammal?

Sok év, túl sok év telt el azóta.
Ma már csomagolok – kifelé. - Nyitogatom a nachtkaszli fiókjaiba hevenyészve begyömöszölt, mára már dörömbölő emlékeimet.

Éjszakánként csendben,
nyílnak fiókjai
s sziszegik fülembe:
Mi ez?
Ki ez?
Miért?
Álmomból ocsúdva kérdem tőlük:
Ki vagy? Mi vagy?
Én?
Miért?
Ki kért meg rá, hogy gyere,
felszakítva sok sebet?
Menj! Hagyj!
Élnem kell!
 De a tiéd – szólt a kasztli!
 Nem kell, eredj!
S visszakúszik a sötétben,
ám gyötrő kiáltása árnyékként követ:
 Tudd csak meg!
- Menj előlem, engedj kérlek!
Nem volt még elég?
Lelkem csügged,
fájva fáj,
amit e fiók kínál!
Nincs mást tenni, megfordulni,
Szembenézni és gondolni:
Hajnal is jön talán!

S valóban! Hajnalban az ablakomból kitekintve, a dombok mögött álmosan ásítozó nap csillám szőttesével beragyogva lelkem, takarítja el a sötétet, s mosolyszavával súgja: Már itt vagyok! S szívet melengető fényével tisztítja meg tudatom.

Amnézia!
Évekre bezárta ifjúságomat, elvette tőlem az emlékezés szépséges virágát, melyből táplálkozhattam volna. Építettem egy új világot, de abból mindig hiányzott Valami! Nem egészen tudtam, de tudtam, hogy Valami!

Tündöklő fényéből hiányzik Valami:
fürtöske hajlása, szíve dobbanása,
bubám hangjának hallása,
valami tündérfény lidérces álomban,
Valami, szívemnek bársony-simítója...

Töprengéseim során a „nachtkaszliból” ki-ki kandikáló emlékek, szorongattak. Már nem igazán adtak időt hogy visszagyömöszköljem őket. S bár töredékeit még itt hagyta, ám a sötétség múltával lassan búcsút vett tőlem az Amnézia.

Valami!

Válasz Mássággal élő költő Barátomnak!

/Fogyatékkal élők Napjára/

Leszek kezed, leszek lábad,

leszek zsámoly, s leszek párna,

leszek csillag, hold, ha kell,

leszek szemed, füled, hogyha kell!

Vagyok Neked, leszek Veled,

 -  mások vagyunk-

de mégis Egy!

Nekem szívemben ragyogsz fel,

legyek ugyanez  én Neked!

Leszek, ha akarod különös lény,

lelkedben vibráló új remény,

melynek fényében tündökölsz,

lelkedben csillanó tündefény!

Mássággal élsz, - biz' én is úgy,

bár testem egész, de lelkem dúl,

szeretetre vágyik éppen úgy,

mint, ahogy Te kérnéd, - mert én is úgy!

Isten előtt  nincs Ő, meg Én,

Emberek vagyunk a Földtekén,

Szívemben dalol az éneked,

Kívánom, ezt soha  ne feledd!

Kérem az Istent, tegye meg,

ne nézzen Rátok senki sem,

másként, roncsként sohasem,

nézzen, mint "tenyerén született"!