kozmazsu blogja

kozmazsu•  2017. szeptember 5. 12:57

Ősz.....

Nekem az ősz nem  a fák halálát,
nem a szikrázó napfény hiányát,
hanem a békét, és megnyugvást,
- a megújulás, az újjá születés
titkos varázsát - hozzák lelkembe.
Pihenni vágyik  a természet,
hogy új erőre kapjon, és egy
teremni képes új világot szülhessen,
tetszhalál mivoltából tavaszra!

kozmazsu•  2017. augusztus 8. 08:53

Fájdalom

 

Mikor a fájdalom

némaságra késztet
megrekedt szavaim
egymásnak feszülnek.

 

Sebek, könnyek,
gyöngyök, vermek,

Szavak sírban,
lelkem kínban...

_

Mikor a sírás könnyekké

nem jajdul, mikor már

hasad, törik, s szóvá sem

sajdul, mikor már nincs,

 

mert elég a sokból

néma szavaim sikoltva,

kifeszítettként, íjukra hajolnak,

s tétlen némasággá torzulnak..

kozmazsu•  2017. április 3. 08:04

Virágvasárnapi gondolatok

Virágvasárnapi gondolatok
 
A keresztfához megyek,
mert máshol nem lehetek.
A Golgota hegyén hallgatom:
az össze-vissza dallamot.


Fáj nagyon!


Virágvasárnap Jeruzsálemben
Pálmaággal borított az út,
Hozsanna zeng mindenünnen
Jézusnak, Dávid Fiának,
kit szeretett népe várt nagyon!


De jaj!


A hold feketén feszült fel az égre
azon a csütörtöki napon,
melyen Jézus elárultatott.
Péntekre virradóra, kakas szóra
már a hű is tagadott.


Hiába…

Templom padlón
30 ezüst  csengett,
cselvetők arcán gyúnymosoly.
Hiába minden, mert észrevétlen
a Hozsanna „Feszítsd meg”-re változott!

„Isten ama Báránya,
Hogy' jut a keresztfára?”


"Kifosztva, véresen áldó szavunkra várt,
Neki már nem maradt semmi más
s mi mégis, száraz torkkal harsogtuk:
Barabás! Barabás! Barabás!"


Keresztfáján kifeszítve,
szelíd szemét ránk emelte,
ennyit mondott: szomjazom…!


Minden évben, húsvét-tájban,
miközben keresztutam járom,
Barabás mivoltomon gondolkodva,
csak egy zsoltárt dúdolok:


„A keresztfához megyek,
mert máshol nem lelhetek,
nyugodalmat lelkemnek.
Ott könnyárban leborulok,
bűnterhemtől szabadulok,
hol a bűntelen szenved…”

kozmazsu•  2017. április 2. 17:53

Örömtánc /Vázlat/

 


Hegyek felett angyalsereg,
szárnyaikon remény lebeg,
susogják, hogy: jer, csak jer!
Itt a ritmus, kapd csak el!

 

Tam-tam - dobog már a ritmus

Pöm-pöm - máris peng a húr

Szellő fújja egybe őket,

öröm táncot jár az ujj!

 

Tavaszi zsongás,

bimbós tánc,

szerelmes dalban

örömtánc!

 

Dallam a régi,

de új széllel jár

ritmus és dallam

szívdobbanás!

 

Köszönöm a valcert

Örömtánc!

 

Szárnyat adtál

szívemnek,

szabadságot

lelkemnek!

 

 


kozmazsu•  2016. augusztus 30. 19:36

A kísértet


/Levél/

Drága Barátom!

Kísértetet láttál? Futottál utána, rohantál előle, feltűnt és egyszer csak eltűnt? Nem lehetett kellemes érzés. Hányszor hallani efféle történeteket. Sejtelmes és rejtelmes neszek a lakásban, árnyak fák lombjai közt, melyből arckép rajzolódik ki. Igen én is éltem át már ilyen dolgokat. S nem tudtam elmém űz-e velem tréfát, vagy valós a jelenés, a jelenség. Sokat elmélkedtem azóta is erről, mit is jelent a fogalom.

A kérdés számomra az, hogy ki, vagy mi kísért, és miért?

Hallottam már két világ közt rekedt lelkekről, aki bolyongásaik során látogatásokat tettek. Amire magyarázatul az ebben a témában jártasok azt adják: hogy valaki, vagy valami fogva tartja őket. Itt rekedtek, nem tudnak végső nyugovóra térni. Hm! Miért? Elgondolkodtató mindig arra kell ráébrednem: csakis az lehet az oka, hogy rendezetlen dolgaik vannak még e földi létben, ezért látogatnak és bolyongnak. Tudom, misztikus egy kicsit, ami ebből fakad számomra. Mert azt gondolom, hogy bennünk élnek az okok, s míg így-vagy úgy nem rendeződnek, tisztázódnak, itt bolyonganak. Valamiért: vagy nem tudjuk elengedni őket, mert túlságosan szerettük, vagy mert vannak meg nem cselekedett dolgaink, melyek számon kérnek bennünket. Amíg nem vagyunk képesek szembe nézni önmagunkkal, mindig lehetnek kísérteteink.
Ami riasztó a jelenségben, hogy tudom, hogy tetteink köszönnek bennünk vissza. Félünk a megtorlástól, a bosszútól. Kinek-kinek! Egyet biztosan tudok, hogy belőlünk, a mi lelkiismeretünkből valók. Mi vetítjük ki önnön kétségeinket, félelmeinket, és ezek testet öltve kísértenek minket. A jelenség, melyet kísértetnek vélünk, saját energiáink lobbanása, hitünk szerint. Kaptunk ilyen képességet, csak nem igazán tudunk vele élni, vagy jóra fordítani. Jézus példabeszédében elmondta nekünk, hogy milyen kishitűek is vagyunk, mert ha csak akkora hitünk volna is, mint egy mustármag, és azt mondanánk a hegynek, hogy menjen arrébb, arrébb menne. Igen! Képesek vagyunk teremteni, alkotni, megtestesíteni. Ha félelmeinkkel tesszük ezt kísértetté válik! Elménk és lelkünk játszik velünk. Testet filmekben ölt igazán, mert sok zseniális író és rendező használja kifejező eszközként ezt a szüleményt. Bizony nagyon hatásosan. Bensőnk titkos bugyraiból marja ki titkainkat, s szembesít velük. Ez az a tény, mely oly riasztó érzést vált ki az emberből.
Az általunk igazságnak vélt igazság, melyet szép öltönyben beakasztottunk lelkünk szekrényébe, mondván: legyen csend.
Igen, igen! De Isten nem véletlenül adott lelkiismeretet az embernek, s vele magából egy darabot! Igazság mindég csak egy van, s az Istennél van, előtte nem lehetnek titkaink. Ezért a kísértet, melynek jelenlétét olykor érezzük, lelki szemeinkkel látjuk, nem más mint Isten intő szava, mely megzendíti lelkiismeretünk húrjait. Egy kis jövendölés arról, milyen is lesz egykor, mikor szembesülnünk kell Isten előtt saját mivoltunkkal. Mikor majd eljön az ítélet napja, s ez bizony kísérthet is sokunkat.
Ami azonban igazán rémisztő: a gondolat, hogy magunkban hordozzuk saját kísérteteinket. Leginkább azért, mert megszabadulni tőlük egy módon lehet csak, ha szembenézünk önmagunkkal, titok-kendőinket kifedjük, és az igazságot a maga pőreségében, tisztán - még ha fáj is - akasztjuk vissza lelkünk szekrényibe. Ekkor csend és béke lesz, s már nem járnak a kísértetek sem.

Tudod, oly sokat foglalkozunk mások cselekedeteivel, rosszul megfogalmazott gondolataival, tévedéseivel, és oly keveset a saját magunkban zajló „csatákkal” és azok vetüléseivel. Talán azért, mert amaz sokkal könnyebb. Pálcát törni a másik felett, ez emberi tulajdonság? A magunkban is felsejlő „ugyanazt” felfedezni már egyenlő a kényelmetlenséggel? Ami felett hajlamosak vagyunk szemet hunyni? Sőt!?
Igaz a mondás, miszerint „Mások szemében a szálkát, magunkéban a gerendát sem...”
És akkor lehet-e még kérdés?
Egy tanácsom lehet talán. Élj tiszta életet, tedd meg, ami a dolgod, ne hivatkozz másokra, és legfőképp mindig hallgass a belső hangra, ami ösztönöz a jóra, ha meghallod, és aszerint cselekszel. És bizton mondhatom, nem kell többet sem menekülnöd, sem üldöznöd „kísértetedet.”
Persze nyilván ez csak az én egyéni véleményem, és nem győzöm hangsúlyozni, hogy talán téves is. De én igyekszem eszerint tölteni napjaimat. Empátiával élni és érezni másokat, rendezni és megbocsátani, de legfőképpen szeretni. Bár e világban a szeretetet és az adott szót nem jegyzik már a Tőzsdén, - talán nagyképűnek hangzik az idézet: „Oly korban éltünk...”, amikor az adott szó, több is volt, mint valuta, annak betartása pedig evidens volt, mert másképp nem igazán lehetett ember az Ember!

Szeretettel ölel: Öreg Barátnéd

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom