kozmazsu blogja

Lélekgyertyák

/Halottak napja elé/


Ismét jön a kínzatás: gyertyák, koszorúk, halál. Szembesülni, térdre rogyni. Sírkert zarándoklat, lelkigyakorlat: bírod-e még, bírod-e mindig? Sírkertekben sétáló lelkiismeret gyújt gyertyákat,

visz remegő lélekkel koszorút, ejt könnyet, s áll meg egy percre. Remélve, hogy a gyertyalángja az égig ér, s bevilágít a mennyek kapuján, jelként, hogy "itt vagyok"! Ez már a lelkek karácsonya, e napon a lélekgyertyák bevilágítják a világot, a temetők fényruhát öltenek, virágillat lengi be a kertet,

halk ima..., ha van:"nyugodj békében". De csak ennyi? Egy nap! S megyünk tovább,mókuskerekünk sodor, s zakatolása befedi lelkünk jaját. Minden nap eszedbe jut, kinek virágot tettél a sírjára e napon?

Pedig tudhatod, hogy szívedben él ő igazán, s talán nem is kér virágokat, hisz a lelkedből felszakadó sóhaj nyitja égi-rózsái szirmait. Lélekgyertyám pislafénye szívemben mindennap hullajtja viaszkönnyeit, mert van fájdalom, mi sohasem múlik. Anyácskám, Apám és a Nagyszüleim, kiknek szöveteiből lettem én, hogy is lehetne nap, mint nap nem érezni őket, szívemben hordozni szót, mozdulatot.

Van, ki ül a sír mellett, s szívből bánja bűneit: hogy nem tette, amit lehetett volna, nem ölelt szívből igazán, van, ki még ma is tenné, s ezt mormolja el, és van, aki szemérmességből már el sem megy... S aztán jönnek hangok: "Isten az élőké", de gyermekeit megjutalmazza életükért, s őket a halálban magához emeli, mindenkit érdemei szerint. Az élőket kell szeretni, ölelni, és mondani, hogy: szeretlek. Mert bár, odafentre is hallatszik szó, csak az már könnyeket rejthet. Miért mondják az emberek, hogy ez Ünnep? A halál ünnep? Az életben maradónak ugyan nem! Nekik, a megboldogultaknak talán igen. De kapott már valaki erre a kérdésre választ?

És elég ez is egy évben egyszer, mint a karácsony, mikor "mindenki, mindenkit szeret"? EMBER! Visszatudod hozni az időt, amit elmulasztottál, visszatudod adni, amit nem simogattál el, amit nem csókoltál el, amikor nem mondtad reggel és este, hogy "szeretlek", és köszönöm, hogy "vagy nekem"? Azt, hogy szemedből nem szerető simítás áradt, mellyel élteted? EMBER! Ez nem Ünnep, hanem a vezeklés napja.

Nekem a temető nem zarándok hely, ott nincs szavam! Nekem a temető inkább a kínpad, mert nincsenek velem... Bár megtettem mindent, mi erőmből tellett - közel sem mindent - de tettem szeretettel. Nem hagytam el őket, és nem tettem a "zaciba", adtam akkori önmagam. Ha kétely mardos, az csak azért van, mert törődöttségemben voltam nyugtalan. Volt hangos szavam, melyet visszaszívnék, volt bennem néha türelmetlenség, de mindig és újra maradtam...S, ha maradt lélegzetvételnyi időm, újra összeraktam önmagam. Nem gyermeki hálából csupán, hanem SZERETETBŐL, melyre ők tanítottak. Nem célzottan, példával. Nem tanult módon, gesztusokból, nézésből, simításból. Néha a szavak nem képesek erre, mert azokban kutakodni kell, de az érzés a testet járva át, gesztusként mindig jelen van. S akkor lehet hangos a szavad, mondhatsz bántót is önkéntelen, ha szívedben, kezedben, szemedben ott a szeretet. Akkor jön az a mondat: "Nem rád haragszom, hanem érted!" Most ezernyi kusza gondolat tépi szét lelkem, s lábam nehéz, szívemben ólomfájdalom. Én nekem a sírkert nem szentély, mert a lelkemben égnek lélekgyertyák, melyek a szívem oltárán égnek, s hullajtják viaszkönnyeik...

Azon az éjjelen
szeme, szemembe égett
Azon az éjjelen
csillag-bölcsőt szőttem
Azon az éjjelen
keresztre feszültem
Azon az éjjelen
lelkét átöleltem
Azon az éjjelen
Istennel beszéltem
Azon az éjjelen
ketté törött szívem
Azon a hajnalon
harmatkönnyek hulltak
Azon a hajnalon
madarak csitultak
Azon a hajnalon
a lét-horizonton
jelkő izzott: Apám

/Gondolatok Kosztolányi Dezső: Azon az éjjel c. verse nyomán/

Csak egy szóra még,
várj, ne menj!
Kell, hogy elmondhassam,
mert nagy utra mész,
s elviszed gyerekkorom
és életem egy szeletét,
s csak morzsát hagysz nekem.
Az öröm, barátság,a testvér, kire felnéztem,
voltál nekem.
A teljes-eszü, a bátor, ki merte
tenni ami jó, amit kell,
aki biztos lábbal földet ért
most szárnyakélt.
Szépséges lélekvirágának
szirmain,
beteljesült.
Már nincs velünk.
  Napszőtte felhőkendőnek
ezernyi fényéből,
integetsz,
gyors-röptü madárral
üzened,
- elmegyek -!
Lélekhasitó fájdalom,
mely belémköltözött,
mert a madárhirnök,
továbbsuhanva
szavamat itt hagyta
vállamon,
fáj nagyon.
Menj hát,
mert menned kell!
Égi akarat igy rendelte el!
Ezer szirmával pompázó örök-virággal
diszitett mennyek-kapujában
Isten vár,
szeretett gyermekeként ölébe emel,
mert földi léteddel kiérdemelted
szeretetét.
Repülj szabad sasként
s nézz le ránk,
még egyszer!
Ints bucsut,
s térj
uj hazádban
nyugovóra!
Hát szállj, csak szállj,
szépséges sasmadár!
Csodaországod vár,
- engedlek már -!

Csak egy szó,
csak egy sóhaj,
egy gördülő
könnycsepp,
főhajtás,
és bucsudal.
Csak egy szó...

Fájdalmad könnyét törlöm,
ölelve reszkető szíved,
te árváknak árvája,
ki megint csak temetsz!
Három koporsónál álltál,
könny nélkül sírtál, láttam én.
Három, meg most egy!
Sorakoznak a keresztek
anyai szíved roncsai felett,
görnyedve jajong a lét,
mely még tiéd!
Elgyötört testedet hurcolod
édes fiad sírja mellé,
s kérdezed Uram,
meddig még?
Te árváknak árvája,
hangtalan zokogva,
a fájdalom szíved tépi szét.

Adj Uram békét neki
szívét gyolcsba takard,
itasd fel könnyeit,
hisz ő Anya!
Temetni fiút? Anyának?
Árváknak árvája,
már csüggedni sincs erő,
könny sincs már elég.
Miatyánk legyen meg a te akaratod!
 - bevégeztetett -!