kozmazsu blogja

/Levél/

Drága Barátom!

Kísértetet láttál? Futottál utána, rohantál előle, feltűnt és egyszer csak eltűnt? Nem lehetett kellemes érzés. Hányszor hallani efféle történeteket. Sejtelmes és rejtelmes neszek a lakásban, árnyak fák lombjai közt, melyből arckép rajzolódik ki. Igen én is éltem át már ilyen dolgokat. S nem tudtam elmém űz-e velem tréfát, vagy valós a jelenés, a jelenség. Sokat elmélkedtem azóta is erről, mit is jelent a fogalom.

A kérdés számomra az, hogy ki, vagy mi kísért, és miért?

Hallottam már két világ közt rekedt lelkekről, aki bolyongásaik során látogatásokat tettek. Amire magyarázatul az ebben a témában jártasok azt adják: hogy valaki, vagy valami fogva tartja őket. Itt rekedtek, nem tudnak végső nyugovóra térni. Hm! Miért? Elgondolkodtató mindig arra kell ráébrednem: csakis az lehet az oka, hogy rendezetlen dolgaik vannak még e földi létben, ezért látogatnak és bolyongnak. Tudom, misztikus egy kicsit, ami ebből fakad számomra. Mert azt gondolom, hogy bennünk élnek az okok, s míg így-vagy úgy nem rendeződnek, tisztázódnak, itt bolyonganak. Valamiért: vagy nem tudjuk elengedni őket, mert túlságosan szerettük, vagy mert vannak meg nem cselekedett dolgaink, melyek számon kérnek bennünket. Amíg nem vagyunk képesek szembe nézni önmagunkkal, mindig lehetnek kísérteteink.
Ami riasztó a jelenségben, hogy tudom, hogy tetteink köszönnek bennünk vissza. Félünk a megtorlástól, a bosszútól. Kinek-kinek! Egyet biztosan tudok, hogy belőlünk, a mi lelkiismeretünkből valók. Mi vetítjük ki önnön kétségeinket, félelmeinket, és ezek testet öltve kísértenek minket. A jelenség, melyet kísértetnek vélünk, saját energiáink lobbanása, hitünk szerint. Kaptunk ilyen képességet, csak nem igazán tudunk vele élni, vagy jóra fordítani. Jézus példabeszédében elmondta nekünk, hogy milyen kishitűek is vagyunk, mert ha csak akkora hitünk volna is, mint egy mustármag, és azt mondanánk a hegynek, hogy menjen arrébb, arrébb menne. Igen! Képesek vagyunk teremteni, alkotni, megtestesíteni. Ha félelmeinkkel tesszük ezt kísértetté válik! Elménk és lelkünk játszik velünk. Testet filmekben ölt igazán, mert sok zseniális író és rendező használja kifejező eszközként ezt a szüleményt. Bizony nagyon hatásosan. Bensőnk titkos bugyraiból marja ki titkainkat, s szembesít velük. Ez az a tény, mely oly riasztó érzést vált ki az emberből.
Az általunk igazságnak vélt igazság, melyet szép öltönyben beakasztottunk lelkünk szekrényébe, mondván: legyen csend.
Igen, igen! De Isten nem véletlenül adott lelkiismeretet az embernek, s vele magából egy darabot! Igazság mindég csak egy van, s az Istennél van, előtte nem lehetnek titkaink. Ezért a kísértet, melynek jelenlétét olykor érezzük, lelki szemeinkkel látjuk, nem más mint Isten intő szava, mely megzendíti lelkiismeretünk húrjait. Egy kis jövendölés arról, milyen is lesz egykor, mikor szembesülnünk kell Isten előtt saját mivoltunkkal. Mikor majd eljön az ítélet napja, s ez bizony kísérthet is sokunkat.
Ami azonban igazán rémisztő: a gondolat, hogy magunkban hordozzuk saját kísérteteinket. Leginkább azért, mert megszabadulni tőlük egy módon lehet csak, ha szembenézünk önmagunkkal, titok-kendőinket kifedjük, és az igazságot a maga pőreségében, tisztán - még ha fáj is - akasztjuk vissza lelkünk szekrényibe. Ekkor csend és béke lesz, s már nem járnak a kísértetek sem.

Tudod, oly sokat foglalkozunk mások cselekedeteivel, rosszul megfogalmazott gondolataival, tévedéseivel, és oly keveset a saját magunkban zajló „csatákkal” és azok vetüléseivel. Talán azért, mert amaz sokkal könnyebb. Pálcát törni a másik felett, ez emberi tulajdonság? A magunkban is felsejlő „ugyanazt” felfedezni már egyenlő a kényelmetlenséggel? Ami felett hajlamosak vagyunk szemet hunyni? Sőt!?
Igaz a mondás, miszerint „Mások szemében a szálkát, magunkéban a gerendát sem...”
És akkor lehet-e még kérdés?
Egy tanácsom lehet talán. Élj tiszta életet, tedd meg, ami a dolgod, ne hivatkozz másokra, és legfőképp mindig hallgass a belső hangra, ami ösztönöz a jóra, ha meghallod, és aszerint cselekszel. És bizton mondhatom, nem kell többet sem menekülnöd, sem üldöznöd „kísértetedet.”
Persze nyilván ez csak az én egyéni véleményem, és nem győzöm hangsúlyozni, hogy talán téves is. De én igyekszem eszerint tölteni napjaimat. Empátiával élni és érezni másokat, rendezni és megbocsátani, de legfőképpen szeretni. Bár e világban a szeretetet és az adott szót nem jegyzik már a Tőzsdén, - talán nagyképűnek hangzik az idézet: „Oly korban éltünk...”, amikor az adott szó, több is volt, mint valuta, annak betartása pedig evidens volt, mert másképp nem igazán lehetett ember az Ember!

Szeretettel ölel: Öreg Barátnéd

Szivárványhídon
barázdabillegetők
misztikus tánca

Hegyek könnyéből
csippentett fátyolvirág
Isten tenyerén

Repkény ága közt
Gábriel vigyázza nászt
Isten mosolyog....

Mocsári lile,
sehonnan lett árvaság,
nem vagyok sehol.
 
Gyökeret markol
mert lápba tévedt sasom,
kivágták a fát.
 
Kopár hegyek között
botorkáló gondolat
nem költ többet már....

Legyél, aki....

Lélekgyertyák

/Halottak napja elé/


Ismét jön a kínzatás: gyertyák, koszorúk, halál. Szembesülni, térdre rogyni. Sírkert zarándoklat, lelkigyakorlat: bírod-e még, bírod-e mindig? Sírkertekben sétáló lelkiismeret gyújt gyertyákat,

visz remegő lélekkel koszorút, ejt könnyet, s áll meg egy percre. Remélve, hogy a gyertyalángja az égig ér, s bevilágít a mennyek kapuján, jelként, hogy "itt vagyok"! Ez már a lelkek karácsonya, e napon a lélekgyertyák bevilágítják a világot, a temetők fényruhát öltenek, virágillat lengi be a kertet,

halk ima..., ha van:"nyugodj békében". De csak ennyi? Egy nap! S megyünk tovább,mókuskerekünk sodor, s zakatolása befedi lelkünk jaját. Minden nap eszedbe jut, kinek virágot tettél a sírjára e napon?

Pedig tudhatod, hogy szívedben él ő igazán, s talán nem is kér virágokat, hisz a lelkedből felszakadó sóhaj nyitja égi-rózsái szirmait. Lélekgyertyám pislafénye szívemben mindennap hullajtja viaszkönnyeit, mert van fájdalom, mi sohasem múlik. Anyácskám, Apám és a Nagyszüleim, kiknek szöveteiből lettem én, hogy is lehetne nap, mint nap nem érezni őket, szívemben hordozni szót, mozdulatot.

Van, ki ül a sír mellett, s szívből bánja bűneit: hogy nem tette, amit lehetett volna, nem ölelt szívből igazán, van, ki még ma is tenné, s ezt mormolja el, és van, aki szemérmességből már el sem megy... S aztán jönnek hangok: "Isten az élőké", de gyermekeit megjutalmazza életükért, s őket a halálban magához emeli, mindenkit érdemei szerint. Az élőket kell szeretni, ölelni, és mondani, hogy: szeretlek. Mert bár, odafentre is hallatszik szó, csak az már könnyeket rejthet. Miért mondják az emberek, hogy ez Ünnep? A halál ünnep? Az életben maradónak ugyan nem! Nekik, a megboldogultaknak talán igen. De kapott már valaki erre a kérdésre választ?

És elég ez is egy évben egyszer, mint a karácsony, mikor "mindenki, mindenkit szeret"? EMBER! Visszatudod hozni az időt, amit elmulasztottál, visszatudod adni, amit nem simogattál el, amit nem csókoltál el, amikor nem mondtad reggel és este, hogy "szeretlek", és köszönöm, hogy "vagy nekem"? Azt, hogy szemedből nem szerető simítás áradt, mellyel élteted? EMBER! Ez nem Ünnep, hanem a vezeklés napja.

Nekem a temető nem zarándok hely, ott nincs szavam! Nekem a temető inkább a kínpad, mert nincsenek velem... Bár megtettem mindent, mi erőmből tellett - közel sem mindent - de tettem szeretettel. Nem hagytam el őket, és nem tettem a "zaciba", adtam akkori önmagam. Ha kétely mardos, az csak azért van, mert törődöttségemben voltam nyugtalan. Volt hangos szavam, melyet visszaszívnék, volt bennem néha türelmetlenség, de mindig és újra maradtam...S, ha maradt lélegzetvételnyi időm, újra összeraktam önmagam. Nem gyermeki hálából csupán, hanem SZERETETBŐL, melyre ők tanítottak. Nem célzottan, példával. Nem tanult módon, gesztusokból, nézésből, simításból. Néha a szavak nem képesek erre, mert azokban kutakodni kell, de az érzés a testet járva át, gesztusként mindig jelen van. S akkor lehet hangos a szavad, mondhatsz bántót is önkéntelen, ha szívedben, kezedben, szemedben ott a szeretet. Akkor jön az a mondat: "Nem rád haragszom, hanem érted!" Most ezernyi kusza gondolat tépi szét lelkem, s lábam nehéz, szívemben ólomfájdalom. Én nekem a sírkert nem szentély, mert a lelkemben égnek lélekgyertyák, melyek a szívem oltárán égnek, s hullajtják viaszkönnyeik...