kozmazsu blogja

Novella
kozmazsu•  2016. augusztus 30. 19:36

A kísértet


/Levél/

Drága Barátom!

Kísértetet láttál? Futottál utána, rohantál előle, feltűnt és egyszer csak eltűnt? Nem lehetett kellemes érzés. Hányszor hallani efféle történeteket. Sejtelmes és rejtelmes neszek a lakásban, árnyak fák lombjai közt, melyből arckép rajzolódik ki. Igen én is éltem át már ilyen dolgokat. S nem tudtam elmém űz-e velem tréfát, vagy valós a jelenés, a jelenség. Sokat elmélkedtem azóta is erről, mit is jelent a fogalom.

A kérdés számomra az, hogy ki, vagy mi kísért, és miért?

Hallottam már két világ közt rekedt lelkekről, aki bolyongásaik során látogatásokat tettek. Amire magyarázatul az ebben a témában jártasok azt adják: hogy valaki, vagy valami fogva tartja őket. Itt rekedtek, nem tudnak végső nyugovóra térni. Hm! Miért? Elgondolkodtató mindig arra kell ráébrednem: csakis az lehet az oka, hogy rendezetlen dolgaik vannak még e földi létben, ezért látogatnak és bolyongnak. Tudom, misztikus egy kicsit, ami ebből fakad számomra. Mert azt gondolom, hogy bennünk élnek az okok, s míg így-vagy úgy nem rendeződnek, tisztázódnak, itt bolyonganak. Valamiért: vagy nem tudjuk elengedni őket, mert túlságosan szerettük, vagy mert vannak meg nem cselekedett dolgaink, melyek számon kérnek bennünket. Amíg nem vagyunk képesek szembe nézni önmagunkkal, mindig lehetnek kísérteteink.
Ami riasztó a jelenségben, hogy tudom, hogy tetteink köszönnek bennünk vissza. Félünk a megtorlástól, a bosszútól. Kinek-kinek! Egyet biztosan tudok, hogy belőlünk, a mi lelkiismeretünkből valók. Mi vetítjük ki önnön kétségeinket, félelmeinket, és ezek testet öltve kísértenek minket. A jelenség, melyet kísértetnek vélünk, saját energiáink lobbanása, hitünk szerint. Kaptunk ilyen képességet, csak nem igazán tudunk vele élni, vagy jóra fordítani. Jézus példabeszédében elmondta nekünk, hogy milyen kishitűek is vagyunk, mert ha csak akkora hitünk volna is, mint egy mustármag, és azt mondanánk a hegynek, hogy menjen arrébb, arrébb menne. Igen! Képesek vagyunk teremteni, alkotni, megtestesíteni. Ha félelmeinkkel tesszük ezt kísértetté válik! Elménk és lelkünk játszik velünk. Testet filmekben ölt igazán, mert sok zseniális író és rendező használja kifejező eszközként ezt a szüleményt. Bizony nagyon hatásosan. Bensőnk titkos bugyraiból marja ki titkainkat, s szembesít velük. Ez az a tény, mely oly riasztó érzést vált ki az emberből.
Az általunk igazságnak vélt igazság, melyet szép öltönyben beakasztottunk lelkünk szekrényébe, mondván: legyen csend.
Igen, igen! De Isten nem véletlenül adott lelkiismeretet az embernek, s vele magából egy darabot! Igazság mindég csak egy van, s az Istennél van, előtte nem lehetnek titkaink. Ezért a kísértet, melynek jelenlétét olykor érezzük, lelki szemeinkkel látjuk, nem más mint Isten intő szava, mely megzendíti lelkiismeretünk húrjait. Egy kis jövendölés arról, milyen is lesz egykor, mikor szembesülnünk kell Isten előtt saját mivoltunkkal. Mikor majd eljön az ítélet napja, s ez bizony kísérthet is sokunkat.
Ami azonban igazán rémisztő: a gondolat, hogy magunkban hordozzuk saját kísérteteinket. Leginkább azért, mert megszabadulni tőlük egy módon lehet csak, ha szembenézünk önmagunkkal, titok-kendőinket kifedjük, és az igazságot a maga pőreségében, tisztán - még ha fáj is - akasztjuk vissza lelkünk szekrényibe. Ekkor csend és béke lesz, s már nem járnak a kísértetek sem.

Tudod, oly sokat foglalkozunk mások cselekedeteivel, rosszul megfogalmazott gondolataival, tévedéseivel, és oly keveset a saját magunkban zajló „csatákkal” és azok vetüléseivel. Talán azért, mert amaz sokkal könnyebb. Pálcát törni a másik felett, ez emberi tulajdonság? A magunkban is felsejlő „ugyanazt” felfedezni már egyenlő a kényelmetlenséggel? Ami felett hajlamosak vagyunk szemet hunyni? Sőt!?
Igaz a mondás, miszerint „Mások szemében a szálkát, magunkéban a gerendát sem...”
És akkor lehet-e még kérdés?
Egy tanácsom lehet talán. Élj tiszta életet, tedd meg, ami a dolgod, ne hivatkozz másokra, és legfőképp mindig hallgass a belső hangra, ami ösztönöz a jóra, ha meghallod, és aszerint cselekszel. És bizton mondhatom, nem kell többet sem menekülnöd, sem üldöznöd „kísértetedet.”
Persze nyilván ez csak az én egyéni véleményem, és nem győzöm hangsúlyozni, hogy talán téves is. De én igyekszem eszerint tölteni napjaimat. Empátiával élni és érezni másokat, rendezni és megbocsátani, de legfőképpen szeretni. Bár e világban a szeretetet és az adott szót nem jegyzik már a Tőzsdén, - talán nagyképűnek hangzik az idézet: „Oly korban éltünk...”, amikor az adott szó, több is volt, mint valuta, annak betartása pedig evidens volt, mert másképp nem igazán lehetett ember az Ember!

Szeretettel ölel: Öreg Barátnéd

kozmazsu•  2015. október 26. 09:47

Lélekgyertyák

Lélekgyertyák

/Halottak napja elé/


Ismét jön a kínzatás: gyertyák, koszorúk, halál. Szembesülni, térdre rogyni. Sírkert zarándoklat, lelkigyakorlat: bírod-e még, bírod-e mindig? Sírkertekben sétáló lelkiismeret gyújt gyertyákat,

visz remegő lélekkel koszorút, ejt könnyet, s áll meg egy percre. Remélve, hogy a gyertyalángja az égig ér, s bevilágít a mennyek kapuján, jelként, hogy "itt vagyok"! Ez már a lelkek karácsonya, e napon a lélekgyertyák bevilágítják a világot, a temetők fényruhát öltenek, virágillat lengi be a kertet,

halk ima..., ha van:"nyugodj békében". De csak ennyi? Egy nap! S megyünk tovább,mókuskerekünk sodor, s zakatolása befedi lelkünk jaját. Minden nap eszedbe jut, kinek virágot tettél a sírjára e napon?

Pedig tudhatod, hogy szívedben él ő igazán, s talán nem is kér virágokat, hisz a lelkedből felszakadó sóhaj nyitja égi-rózsái szirmait. Lélekgyertyám pislafénye szívemben mindennap hullajtja viaszkönnyeit, mert van fájdalom, mi sohasem múlik. Anyácskám, Apám és a Nagyszüleim, kiknek szöveteiből lettem én, hogy is lehetne nap, mint nap nem érezni őket, szívemben hordozni szót, mozdulatot.

Van, ki ül a sír mellett, s szívből bánja bűneit: hogy nem tette, amit lehetett volna, nem ölelt szívből igazán, van, ki még ma is tenné, s ezt mormolja el, és van, aki szemérmességből már el sem megy... S aztán jönnek hangok: "Isten az élőké", de gyermekeit megjutalmazza életükért, s őket a halálban magához emeli, mindenkit érdemei szerint. Az élőket kell szeretni, ölelni, és mondani, hogy: szeretlek. Mert bár, odafentre is hallatszik szó, csak az már könnyeket rejthet. Miért mondják az emberek, hogy ez Ünnep? A halál ünnep? Az életben maradónak ugyan nem! Nekik, a megboldogultaknak talán igen. De kapott már valaki erre a kérdésre választ?

És elég ez is egy évben egyszer, mint a karácsony, mikor "mindenki, mindenkit szeret"? EMBER! Visszatudod hozni az időt, amit elmulasztottál, visszatudod adni, amit nem simogattál el, amit nem csókoltál el, amikor nem mondtad reggel és este, hogy "szeretlek", és köszönöm, hogy "vagy nekem"? Azt, hogy szemedből nem szerető simítás áradt, mellyel élteted? EMBER! Ez nem Ünnep, hanem a vezeklés napja.

Nekem a temető nem zarándok hely, ott nincs szavam! Nekem a temető inkább a kínpad, mert nincsenek velem... Bár megtettem mindent, mi erőmből tellett - közel sem mindent - de tettem szeretettel. Nem hagytam el őket, és nem tettem a "zaciba", adtam akkori önmagam. Ha kétely mardos, az csak azért van, mert törődöttségemben voltam nyugtalan. Volt hangos szavam, melyet visszaszívnék, volt bennem néha türelmetlenség, de mindig és újra maradtam...S, ha maradt lélegzetvételnyi időm, újra összeraktam önmagam. Nem gyermeki hálából csupán, hanem SZERETETBŐL, melyre ők tanítottak. Nem célzottan, példával. Nem tanult módon, gesztusokból, nézésből, simításból. Néha a szavak nem képesek erre, mert azokban kutakodni kell, de az érzés a testet járva át, gesztusként mindig jelen van. S akkor lehet hangos a szavad, mondhatsz bántót is önkéntelen, ha szívedben, kezedben, szemedben ott a szeretet. Akkor jön az a mondat: "Nem rád haragszom, hanem érted!" Most ezernyi kusza gondolat tépi szét lelkem, s lábam nehéz, szívemben ólomfájdalom. Én nekem a sírkert nem szentély, mert a lelkemben égnek lélekgyertyák, melyek a szívem oltárán égnek, s hullajtják viaszkönnyeik...

kozmazsu•  2015. május 31. 15:16

Foszlányok.....5 éves gyermek szívdobbanásai

/1956... / Opálos üveggolyóként gurulnak szét az emlékeim.

Szavak, tekintetek, lámpavason himbálódzó halottak, muszka tankok által széttaposott - általam szeretett - bácsik, Anyácskám kezébe botra kötött fehér rongy, - elszántan megy - krumpli kell a sok éhes szájnak... gyerekszív-dobbanások... jaj kiáltások, hörgés hangja a pincéből, puska ropogása, ágyú csövek az ablakainkba. Apa... hol van Apa?... majd jön, csak maradj csendben és ne sírj... mert nem szabad. Senki se láthatja meg... ne kérdezz, mert a "falnak is füle van"... s jönnek lelkemből kiszakadt mondatok valós háttér-tartalmai: "siratófalaim szövetén könny pereg", az el nem hullajtott könnyek beleégtek lelkembe, a féltés, rettegés, a zűrzavar... az 5 éves gyerek szívdobbanásai...
Anyám artikulátlan kiáltása Apám felé, „hozd vissza a fiaimat, ne engedd!... Ne menj! ”... - de mennem kell, - egy mindenre elszánt kemény arc, egy gyötrődő tekintet, egy puha meleg kéz, mely végigsimít... ”jövök szerelmetes fiam-lányom... ne nyiss ajtót senkinek, bárhogy is veri az ajtót”. Egyedül a szobában, a lakásban, mindenki valahol, valamerre, míg lehet, mert este "Tilos az utcán" kijárási tilalom van...
Anyámat lestem, jön-e már a Berényi út felől, függönyön keresztül, nehogy meglássanak, szinte beleláttam az ágyú csövébe, még nem tudtam... mi ez? Másik szoba... ugyanaz a látvány... konyha ugyanaz... szívdobbanások... amilyen kicsire össze lehet húzódzkodni, a rekamié sarkába kuporodni, rettegve várni, hogy neszezzen a kulcs a zárban... megjött Anya, Apa is hazahozta a fiúkat, leszedte őket a Pestre induló buszról /14; 16 évesek/, Anya zokog örömében... nővérem babát vár, a férje katonatiszt szintén, együtt Apámmal a Tiszti-klubban... megint Apa hangja.... szétlőtték a klubot, az irodát, mindent ízzé-porrá... -Zsuzsám a szobrodat is, amit most kaptál -... nem baj, gondoltam, csak Téged ne.... fegyelmezettnek kell lenni, szájat be, szívet ki... fel is akaszthatják.. - mert a magyar népmese végső tanulsága itt, ezekben az órákban, valahogy nem tündököl -, mindenki menti a bőrét, s hogy ez sikerüljön fut-szalad beárulni azt, ki épp az imént mentette meg az életét....

Csak foszlányok....

Még mindig nem tudom ezt megírni, mert opálos üveggolyóim ezer felé gurulnak s mindegyikben tátongó seb lapul...   Mert itt véget ért egy álom, s valami új vette kezdetét: a nyomorúság... gyötrelem... korgó gyomor... hideg lakás... nyirok, penész... füst... keserűség....
Benne mégis újra született a szeretet, az összetartozás... a küzdeni akarás... egy új jövő, mely átfestette önmagát.

Foszlányok... jelen.

Talán össze tudnám terelni a guruló üveggolyóimat - vad ötletem támadt - ha elmennék Majk-ra a Remete lakok egyikébe. Ahol az ablakon adják be az egy tál ételt, s nincsenek csillogó pompás bútorok, csak egy ágy, egy asztal, gyertyatartó, egy kis oltár, kis kamra. Kőből minden, mégis melegséget, biztonságot áraszt, amolyan emberre szabott. Egy kis kert, melyben levendulából terített szőnyeget az ég... Csend, béke, nyugalom - ha baj van, ablakba gyertya, s máris jön a segítség - kis kertkapu, kint a világ. Sétálni indulnék a tó körül, hol átölelnek a fák, s körbe a történelem muzsikál csak amúgyosan, halkan, hogy csak értő füleim hallják... ahol az ég madarai mutatják a lét valós értelmét, ahová az anyagi világ már nem kéretőzik, mert túl puritán. Csak papír, egy toll, egy zenedoboz, melyből halkan az a zene szól, mely lelket épít, s nem zakatol... s akkor talán a rég berozsdásodott „zárak” engednének, s lassan a darabkák egységgé simulva valóságos képpé formálnák önmagukat, utat engedve a pergő könnyeknek, hogy a lélek új levegőhöz jusson.

S az emberléptékű csendben lassan minden üveggolyó kikristályosodva a helyére kerül... keretet kap... minden szó, érzés mögött lámpásként világít majd a "miért"-re a válasz.

De ez csak vágy, s a valóság: foszlányok...

„Mert az élet csak visszafelé érthető meg, de előrefelé kell élni. ” Sören Kirgegard

kozmazsu•  2015. május 26. 14:44

Amnézia

Furcsa, és sok mindent magába foglaló szó.
Több fajtája van: átmeneti, végleges, töredékes.
Valójában egy tragédia húzódik meg betűi mögött.
Mióta megláttam a szót, azóta lamentálok, nekem mit jelent: – Sokat.
Szenvedtem tőle eleget, sok évnek kellett eltelnie, míg megbirkóztam vele, a töredékessel küzdöm még a mai napig is.
Tudom ez így ködös, és érthetetlen. Próbálom összeszedni a mozaikokat, miként is tudom elmondani.

Huszon-évekkel ezelőtt nagy tragédia ért. Első férjemmel két gyönyörű gyermeket neveltünk. Majd húszévi házasságunk egy pillanat alatt véget ért. Lányom és apja közötti feloldhatatlan ellentét miatt egy húsvét hétfőn összepakoltam lányomat, /aki akkor már 18 éves múlt/ és elköltöztem, hogy védjem őt. Fiam, aki akkor 13 éves volt, - s mert úgy neveltem, hogy szeresse apját, bármilyen is, - apjával szeretett volna maradni. Szívemben tőrként álltak meg könnyeivel áztatott szavai: „Ne akarjatok ketté szakítani”. Tiszteletben tartottam minden kívánságát, nem tehettem mást. Otthagytam őt apjával. Iszonyú gyötrődés közepette tettem ezt, hiszen tudtam: a saját életemet úgy alakítom, ahogy nekem jó, vagy vélhetően jobb, de a lányom élete fontosabb volt. S a fiam? Az övé felett nem rendelkezhetem önös érdekből, csak azért, mert nem tudtam elképzelni az életem nélküle. Azt gondolom, hogy abban a pillanatban, ha nem is tudatosan, de tudat alatt működött bennem ama „Salamoni ítélet.” Nem akkor szeretem őt igazán, ha magammal ragadom, hanem akkor, ha le tudok mondani róla, ha ő úgy érzi boldognak, vagy boldogabbnak magát, hisz fiatal kora ellenére tudta és látta, hogy apja akkor egyedül marad. Én mindennél jobban szerettem őt, zsigereimben éreztem minden porcikáját, szépséges lelkét, mai napig a szeméből áradó szeretetét, és minden bánatomat feledtető mosolyát.

Sokáig gondolkodtam azon, miként leszek képes ezt elviselni. Ekkor, vagy inkább ez idő tájt vettem észre, hogy valami furcsa dolog történik velem. Mintha /a mai szóhasználattal élve/ megnyomtam volna a „delete” gombot, semmire sem emlékeztem. Sem a gyerekkorukra, sem annak részleteire, semmire az akkori életemből. Ettől kezdve kezdtem mondogatni, hogy az „előző életemben.”
De hisz itt vagyok! Ugyanaz a hús-vér ember vagyok, mint akkor!? De mégsem!
Szörnyű érzések kavarogtak bennem. Milyen anya vagyok én? Miért nem emlékszem arra, hogy milyenek is voltak, amikor kicsik voltak, mennyire boldogok voltunk, mi mindent tudtunk hátunk mögött! Uram Isten! Mi történt? Sokszor kerültem velük kapcsolatban olyan helyzetbe, amikor nem tudtam válaszolni kérdéseikre. „Anya, hogy lehet, hogy nem emlékszel?” És bármennyire is erőltettem az agyam, semmi, de semmi nem jött elő. Akkoriban orvos szakértők mellett dolgoztam, és egy napon vettem a bátorságot, hogy feltegyem a kérdést pszichiáter munkatársamnak. Mi ez? Segítsen nekem.

A válasz nagyon egyszerűen hangzott: védekező mechanizmus!
Uram Atyám! Hogy tettem ezt magammal?

Sok év, túl sok év telt el azóta.
Ma már csomagolok – kifelé. - Nyitogatom a nachtkaszli fiókjaiba hevenyészve begyömöszölt, mára már dörömbölő emlékeimet.

Éjszakánként csendben,
nyílnak fiókjai
s sziszegik fülembe:
Mi ez?
Ki ez?
Miért?
Álmomból ocsúdva kérdem tőlük:
Ki vagy? Mi vagy?
Én?
Miért?
Ki kért meg rá, hogy gyere,
felszakítva sok sebet?
Menj! Hagyj!
Élnem kell!
 De a tiéd – szólt a kasztli!
 Nem kell, eredj!
S visszakúszik a sötétben,
ám gyötrő kiáltása árnyékként követ:
 Tudd csak meg!
- Menj előlem, engedj kérlek!
Nem volt még elég?
Lelkem csügged,
fájva fáj,
amit e fiók kínál!
Nincs mást tenni, megfordulni,
Szembenézni és gondolni:
Hajnal is jön talán!

S valóban! Hajnalban az ablakomból kitekintve, a dombok mögött álmosan ásítozó nap csillám szőttesével beragyogva lelkem, takarítja el a sötétet, s mosolyszavával súgja: Már itt vagyok! S szívet melengető fényével tisztítja meg tudatom.

Amnézia!
Évekre bezárta ifjúságomat, elvette tőlem az emlékezés szépséges virágát, melyből táplálkozhattam volna. Építettem egy új világot, de abból mindig hiányzott Valami! Nem egészen tudtam, de tudtam, hogy Valami!


Valami ború, valami szürkeség,
törékeny érintés, mely fájón hajlik
árnyékomba, belevág húsomba: 
hol vannak reménynek, vágynak
fátylába kupacolt rojtjai?

Tündöklő fényéből hiányzik Valami:
fürtöske hajlása, szíve dobbanása,
bubám hangjának hallása,
valami tündérfény lidérces álomban,
Valami, szívemnek bársony-simítója...

Töprengéseim során a „nachtkaszliból” ki-ki kandikáló emlékek, szorongattak. Már nem igazán adtak időt hogy visszagyömöszköljem őket. S bár töredékeit még itt hagyta, ám a sötétség múltával lassan búcsút vett tőlem az Amnézia.

 

Reménynek csokrából
Valami magaslik,
ég felé nézőben
susogja: - itt vagyok -!

Valami!

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom