kifordultam

amikor megszeretünk valakit,

az örökidő - éppen annyi,

amíg kiszeretünk belőle.

ha a születés nehézség,

fájdalom, könny:

a halál is születés.

a csend a kötődés 

és elsimulás 

közötti üresség.

az élet vendégei vagyunk.

ha jól viselkedünk,

szeretettel visszavárnak.

itt alkonyodik, ott épp 

a hajnal szirmai bomlanak, 

 - vagy fordítva.

mondj köszönetet 

a levegőért, ha még van 

időd egy szuszra. 

amint megszületünk,

gyökeret ver bennünk 

a halál is.

a születés egy mag, 

az élet átalakulás,

a halál egy virág.

az emberi lét

kezdet és vég között csak

egyetlen könnycsepp.

az emberi lét

értelmét keressük - az

csak egy hópihe.

annyik vagyunk, mint

harmatos fűszálon egy

puha napsugár.

az élet lábnyom

alatt fűszál: lehajlik

- újra egyenes.

mint a falevél

kizöldül a lélek, és

azután lehull.

felnevelni a körülmények káoszát, 

árnyékokba tömöríteni a csöndet,

kapaszkodni abba, ki úgyis elbocsát -

egy szinten túl mindegy és könnyebb.

szennyé dagasztjuk jó szavak kovászát,

a hiányt diplomákkal takargatjuk, 

és mindig csakis mi vagyunk az árvább.

be nem vallott álmainkon számtalan lyuk,

de ez a sors, és ezért mindenki hibás,

azt már nem, hogy önmagunkba nézzünk -

beburkolt tükrökről nem pattog a máz,

s  nehogy még igazi lelkünk megigézzük...

mi anomália, az minden:  por s az ég.

ami fontos, jól nézd meg, ember - semmiség.

(Megadott szavak: ördöggarádics, anyósülés, térfogat, alázatosság)

papolják folyton: alázatosság, béke.
húzd be a farkad, drámátlaníts.
s ha engesztelhetetlen a béke kéke,
ököl, és veri a szél húrjait?

háborúk dugványa a hétköznapok
egymásba villanó reménytelensége,
külváros a szem, rongyos ráncút a gond,
s elvéve a gondolat szüzessége.

a szív egy kuvva ördöggarádics.
a mosoly anyósülés baleset előtt.
mi: egy térfogat istenben, s ha ránk nyit
az élet, egyre megy. az lesz a temetőnk.

ha megszeretnél, ne szeress meg.

nem tudlak megvédeni 

a napfénytelen emlékeimtől,

az eltemetett szavakon 

kinövő gazok befonnak.

már nem ablak az arc,

és a lélek gyökerei 

mindhiába kapaszkodnak;

pillanatokra önt el a béke és kiszáraszt. 

mégis mivé válhatnál

e pusztaság részvéttelen

ablakkereténél, 

s hogy nálam a boldogság vendég - 

bekopog és már akkor a háta 

közepét mutatja.