kifordultam

most nem kertelek, és nem rejtem véka alá el,

mondani kell: jellemtelenül ha te bárhol is így csalsz,

álszent istennő, talpadra, te képmutató, s fals,

hagyd hogy rögvest kössek, uram, pár útilaput fel.

mily nagy az isten
emberkertje tetőtől
talpig négykézláb
 
sosem éred meg
ember hogy állattalan
legyél észileg

az vagy nekem, mint bohócnak porond.
fröcsög fésztufész reám a kiscsaj.
ki verset ír, nem alkalmi bolond,
s szoborszívekre ráfázni is szar.
 
mondtam, miközben galambok szálltak
az Altáj dicső domborulatán.
inkább felcsapok farkatonának
vagy oda@aszok, s leszek a madám,
 
csak úgy. poénból. na húzz el, Letti,
a büdös francba. lököm a... dumám,
s poharam alján börszdéj, a heppi
totál károsan nézi a burám.
 
jó szelet kaptam. nincs sziszikeccsem,
s ebből nem lesz egy közös makett sem.

Sokadik halálom
rázom le - ennyi púpot
teve sem gyűjtene.
 
Gyakorlat teszi az éhezést,
s mert hagytál éppen annyi rést
-látod, mégsem esz meg a fene-
 
sivataghegyek között,
hogy fel(l)ássak hozzád:
hát meresztem szemeim.
 
S amíg a vissza integet,
magamra próbálom
az általad kinőtt eget,
 
és éppen passzol rám.

Gyűjtöm a szennyes napokat;
mosnám kézzel, verejtékkel:
túl sötét.
 
Foltként tapad az alkonyat,
félelem fázza hozzá az
üstökét.
 
Lebbenésem szél vasalja,
ölelnélek - kiterítesz -
száradok.
 
Nagyszemű csend bámul hátra,
tűnődések vasrácsain
újabb ok.
 
Térdelni hagynánk az időt,
de minket az már rég kinőtt.