kifordultam

felnevelni a körülmények káoszát, 

árnyékokba tömöríteni a csöndet,

kapaszkodni abba, ki úgyis elbocsát -

egy szinten túl mindegy és könnyebb.

szennyé dagasztjuk jó szavak kovászát,

a hiányt diplomákkal takargatjuk, 

és mindig csakis mi vagyunk az árvább.

be nem vallott álmainkon számtalan lyuk,

de ez a sors, és ezért mindenki hibás,

azt már nem, hogy önmagunkba nézzünk -

beburkolt tükrökről nem pattog a máz,

s  nehogy még igazi lelkünk megigézzük...

mi anomália, az minden:  por s az ég.

ami fontos, jól nézd meg, ember - semmiség.

(Megadott szavak: ördöggarádics, anyósülés, térfogat, alázatosság)

papolják folyton: alázatosság, béke.
húzd be a farkad, drámátlaníts.
s ha engesztelhetetlen a béke kéke,
ököl, és veri a szél húrjait?

háborúk dugványa a hétköznapok
egymásba villanó reménytelensége,
külváros a szem, rongyos ráncút a gond,
s elvéve a gondolat szüzessége.

a szív egy kuvva ördöggarádics.
a mosoly anyósülés baleset előtt.
mi: egy térfogat istenben, s ha ránk nyit
az élet, egyre megy. az lesz a temetőnk.

ha megszeretnél, ne szeress meg.

nem tudlak megvédeni 

a napfénytelen emlékeimtől,

az eltemetett szavakon 

kinövő gazok befonnak.

már nem ablak az arc,

és a lélek gyökerei 

mindhiába kapaszkodnak;

pillanatokra önt el a béke és kiszáraszt. 

mégis mivé válhatnál

e pusztaság részvéttelen

ablakkereténél, 

s hogy nálam a boldogság vendég - 

bekopog és már akkor a háta 

közepét mutatja.

[a nappalok]

a nappalok felfordultak,

botladozik a sok baj bennük.

születhet-e egy jobb, újabb,

hibáinkat ki miért nem kerülhetjük?

hogy teregessük, hová a sorsunk?

megfakult, foszlott. s nincs is a helyén.

a magunkba zuhanás vélt-valós lyuk?

vagyok a cserepek éjjele én,

fogyó elektromosság. pont. ki tudja.

ösztönös folyamatok rendeznek,

szabadesésű lélek jelene, múltja.

így írja jövőjét a vers meg.

(fórum, megadott szavak: elektromosság, foszlott, megfakult, folyamatok)

[összekucorodik]

összekucorodik bennem az állat.

még hozzám se szólsz, az is fáraszt -

magánszférámban is ott él az én,

tudná a hazáját: elküldeném.

süllyedek. bennem is alkonyárok,

valószerűtlen pozíciót váltok, 

lebegek, vagyok emberistenek.

mint ki keresi magát - úgy teszek.

[védekezek]

védekezek, ha nem is bántnak, 

visszabújok az alapjaimba,

ami ösztön, zsigeri. állat.

a komfortzóna adja a minta

ismerős bármilyenjét, azt tudom.

hogy túlléphessem a fájdalmakat,

hullámain mint a hab: átbukom.

nem tudok partot és hogy van virradat,

csak azt: a szemhéj alatt a tó

üres mélyében álmok verdesnek,

és hogy a nappal nem vállalható,

kit vérből vertek embernek.

[felcímkéztem]

felcímkézem magamat csenddé.

metamorfózis - tévedhetetlenné.

az ne olvassza, ki nem tanít

a gondolatok jégcsapjait.

a szilaj álmok, a trágár, a perverz,

nem folyik belőlem, mint a menzesz.

érzelemkanyarok itt nincsenek.

áldozok. de melyik istennek.

[mintha]

mintha kettősséget vagy pontosabban

tucatnyi sokaságot gyurmáztak volna

egy zűrzavaros, elmondhatatlan 

egyveleggé. valaminek éhe, szomja

átfázik rajtam, rám tapad,

rántja a lelket görcsbe. ez örök.

feszültség, csend a zajban, áradat,

hold vagyok. apadok, feltörök. 

ma selyem a lég,

fehér-ezüst ködlebbenés

minden szilvafa,

pitypangnapszirom nyílik.

patakhoz simulnak a kövek,

fű ring puha kacagással.

szívembe öltözöm, 

ingem dobban,

vajszínű álmokat

kóstolok.