kifordultam

Felidéztél. Honnan kijönni átok,
hol tűztelen csendek és elmúlások
ölében visszajaj a romlás.
- Letörni mindegyik karon más.
 
Az ágak húrján olvadni jégcsapok,
hóport simulni - merni - kész vagyok.
Dalolva fogy a szemek merő árka,
úgy vagyok hozzád, mint ki tudta, várta.
 
Szavak dőlt gyökerei még lógnak,
s virágkezemben csatakos a holnap.
A szegesőt kopogni elhiszem;
a nemek valahánya mégis egy. Igen.
 

Térdemen átlobog ifjúságom,
amikor összekulcsolod kezed,
s várom hogy gesztenye-szemed estéink
dacosra fázott perceit melegítse...
Szelíd a csend, s hogy visszanézek rád,
mert szépnek látsz, így, ahogy, elégnek,
s a szív - ez a buta harangvirág -
össze-vissza verdesi hogy tavasz van.
És egy igaz percig zöld álmot ír az ősz.
 

Csaláncsípésekkel jön a kora ősz,
felhólyagzik a galagonya bőre
és sajgó lángot mintáz szét a szélbe
a csipkefák kibomlott szemfedője.
Futóbogáncs-szél tapad a lyukakra,
bojtorjánt ökörnyál pórázon vezet,
száraztorkú perclázak szaporodnak,
kidagadnak nyakszirteken az erek.
Bölcső az ég, pókhálós estet ringat.
nem hallszik dala a forró falon át -
csillagok délibábját a szú kikezdte.
Tán lesz eső, tán egyszer újra pirkad,
s megtalálja fenyőágas otthonát
a hajótörést szenvedett naplemente...

Árnyékok íve nagy, akárki megbotlik-
vad csendem körbefagy, s szeretve felbomlik.
 
Miléptünk ütemnyi, s belőlünk nyár fakad.
Benézhetsz pihenni: szememben mohapad.
 
Elhajtok sárfelhőt, szívedről koszorút...
Fényekké összenőtt benned a szirom-út.
 
Látod, a csend masszív tömbjei szakadnak,
ringató angyalszív fényébe takarlak.
 
Perceim pitypangok, rád fújom csókolni,
tenyérbe úgy hajlok, gyökérig - tisztulni.
 
Lélekház - patyolat - mohaágy a jelen,
őrizze az arcod - ha hagyod - a szemem.
 
Hosszában kigombolt vágyakon ring a kék.
Vigyázzon három hold. Hozzon el mind a hét.

Mikor töröljük le
az egymás arcába fröcskölt
akarat lidérceit?
Dunányi csenden
mi fordít vissza forrásainkba?
Miféle kékszemű fény segít
szivárványt hátainkra,
ha leégett válaszok hámlanak szemeinkben,
hol a szív könyékig hajt gyomot,
s a büszkeség nádszála
hasadt és ellopott?
 
Leesni ép volt.
Felállni törés,
és mennyi, mennyi, mennyi...
Csak annyira kapaszkodj belém,
amennyire nem fáj-
elengedni.

(Nagymaros, Duna-part, 2012. július 20.)