helszlo blogja

Minket semmi nem kötött össze, mi utálkozhatunk, ha az kell,

lehetünk közömbösek is örökre, egymásra tett két szürke raszter.

Szép idegenek, ismerősök akár barátok is, vagy félszeg

egy húron pendülő zenészek, hívők, istentagadók, vagy vásott

kufárok, zord érdekhajhászok. Mi lehetünk bármik egymásnak,

forró szeretők, ágyba járók, szólíthatjuk egymást már másnap,

úrnak, asszonynak, vagy elvtársnak. Gúnyossá válhatunk felőlem,

vagy tisztelhetjük egymást főleg, ha link bókokat vársz el tőlem,

vagy éppen ellenkezőleg. Lehetünk bármik, és szórhatunk

egymás fejére átkot - vádat, de mi akkor is azok vagyunk,

akik voltunk. Vágyom utánad, de tudom jól s tudod te is,

hogy mikor volt a genezis, nem az én bordámból lettél

mint ahogy hittem, és feledtél s kallódni hagytál hosszidőkre

sutba dobva, és félre lökve. Még néha ezen elmélázok,

de nem fáj már. Zaklatott álmok kísérnek olykor. Múló dolgok,

mert az ébredés újra boldog, hisz ide néz és lát az Isten,

s mert karjaiban vagyok itt lenn, és megtanított boldog lenni

akkor is, ha nincs rá ok semmi.

Fermina szíve meggyötört, hideg, kemény, mint márvány,

vágya már messzi fénysugár, színe-szegény szivárvány.

Mit ajka mondott régen ott, ismételgette: „ég veled!”

Úgy látta nincsen vissza út, s hogy végzetesen tévedett.

 

Azóta lelke kínban ég, haja  már  szinte hófehér,

egyet tudott csak szeretni, s e tudat mindennel felér.

Nincs már esély, nincs több idő, szíve látja az elmenőt,

fáj megértni, hogy a férfi, mindvégig hőn szerette őt.

 

A nap leszáll, a fénysugár már mélyen áll a tengeren.

"Ölelj ma úgy, mint ifjú lányt, szeress úgy kérlek, kedvesem!”

S a megvénült Florentino érezte, vele mennybe száll,

vigasza édes, végtelen.  A szerelemben nincs határ!

Próbáltam én kedvedre lenni.

Nem tudtam neked megfelelni.

Lenyelni, formálni a szókat,

sóhajokat, akadozókat.

Szállni, repülni. Leheletnyi

tavaszokra, teleket sírni.

Hallgatni, szólni, kiabálni,

látni, hogy nem vagy akárki.

Próbáltam érteni jajszód,

veled sírni a panaszlót.

Sötétben látni, napba nézni.

Sóhajod visszhang idézi.

Kerestem múltad, jövőd néztem,

Lenni tiéd, részben, egészen.

Érteni ködös életed.

Sehogy nem voltam jó neked.

Nem lelted kedvedet bennem,

Ezért hát elmentem, csendben.

Biztos így volt ez jó, hiszen

máshoz tartoztál - azt hiszem. 

Már maga sem tudja, hogy történt, de a vállalati ünnepség után, egyszer csak mellette volt, és követve őt, sétálva haladt mellette a hársfák alá. Olyan természetesen, mintha megszokott dolog lenne, hogy egy idegen férfivel, sötétedéskor, a néptelen tér árnyas fái alatt sétál. És mindezt olyan nyugalommal teszi, mint aki egészen bizonyosan tudja, hogy megbízhat benne, sőt kifejezetten biztonságban érzi magát mellette.

Pedig tudta, hogy mi következik. És nem azon csodálkozott, hogy a férfi átkarolja, és megcsókolja, miközben keze járását egyáltalán nem fékezi, hanem azon, hogy ezzel, olyan sokáig várt. Miért nem csókolta meg azonnal, amikor a fák alá értek?

Amikor kibontakozhatott az ölelésből, az jutott eszébe, hogy ennek nem lett volna szabad megtörténnie, hiszen második éve jár már azzal a sráccal, aki magát a vőlegényének nevezi. Aki úgy bele van esve, mint lódarázs a mustba, és el akarja venni, és akit épp most „csal meg”. Elhatározta, hogy a világért sem fogja elmondani neki.

Na jó!- gondolta, nem olyan nagy dolog lehet ez, ami most megesett, hát istenem! Megcsókolta egy férfi. Ettől még senkinek sem lett gyereke.

De aztán egy kicsit elszégyellte magát. Nem azért, ami történt, hanem, hogy egyáltalán nincs lelkiismeret furdalása. Meg, hogy a csókolózást ő is akarta, és alig várta, hogy megtörténjen. Meg, hogy kimondottan jól esett érezni, a férfi kezének érintését a testén.

Aztán arra gondolt, hogy nem is volt igazán jó ezzel a pasival csókolózni. Igaz, hogy nagyon szenvedélyesen, és férfiasan ölelte és az jó volt, de bűzlött a cigarettától, és biztosan ivott is.

Kétségtelenül nagyon mutatós, magas, jó megjelenésű. Hogy kellett pipiskednie, hogy átölelhesse a nyakát.

A vőlegénye sokkal alacsonyabb lehet, hiszen csak néhány centivel magasabb, mint ő. De neki mindig tiszta a lehelete, és illatos, és jó vele csókolózni. És lehet vele beszélgetni, mert ért a tánczenéhez, és mindenben tájékozott. Lehet, hogy nem ilyen szenvedélyes, nem ilyen határozott, de jó barát, és mindent meg lehet beszélni vele.

És milyen szótlan volt - gondolta aztán. Hogy lehet, hogy csak alig váltottak egymással néhány mondatot? Ennyire csak a testiek érdekelték? Vagy talán csak nagyon zavarban volt. Nem, nem látszott zavartnak, viszont nagyon udvarias. Talán modoros is egy kicsit.

Te jó ég! – döbbent rá aztán. Holnap találkozni akar velem. És én milyen könnyen bele mentem. Most mi lesz? Hát ennek nem szabad megtörténnie, hiszen még a tetejében nős is. Ha a szüleim ezt megtudják! Nem. Arról szó sem lehet!

Egyre légiesebb könnyedséggel vette a lépcsőket, amikor hazaért, és a világ legtermészetesebb mosolyával köszöntötte apját, aki ajtót nyitott neki. A „hol voltál kislányom” kérdésre pedig egy kedves fintorral válaszolt: Olyan jó idő van, levegőztem egy kicsit.

Önfeledten, tengerkék ágyon,

ölelnélek úgy, ahogy vágyom.

Azután hosszan néma lennék.

Szelíden bújnék néha melléd.

 

Nyugalom árad rám, ha itt vagy.

Lásd fáradt civódásainkat

játéknak csak, amely feledtet.

Azért veszekszem, mert szeretlek.