helszlo blogja
EgyébElszórt gyöngyeid
Sínylődő lélek, koldus vagy megint,
kinyújtott karod irgalomra vár.
Szegény Gynt, vágysz még elszórt gyöngyeidre,
régvolt, igaznak hitt fénysugár epeszt,
s mint a rénszarvas, úgy szökik hited,
hisz csak csalóka lidérc ámított.
Szemed bemetszett foltjai – titok -
árnyai lesznek nagy aggodalmadnak,
s múlhatatlanul azok maradnak.
A Zöldruhás többé már nem int,
s bizonnyal hiába rikolt ma kint
a mesékből felzúgó madársereg.
Ó, hogy siratják történetedet
Grieg halhatatlan gyémánt-könnyei!
Még hallani nyírfás, havas dűnéken
végtelenbe tért fehér messzeségből,
Solveig dalát, s hozzá a szél zenél:
Ne félj tőlem Peer! Jöjj velem, ne félj!
http://www.youtube.com/watch?v=bR3N1yBEGbw
Szeptember a Drávánál
Ott, hol a vadkan túrja az erdei halmot,
nincs maradása a vadnak, messzire tőle szakadnak
az őzek, a borzok.
Morcos a vén agyaras. Bosszankodva ha röffen,
rebben a barna szalonka, ugrik ijedten a róka.
Vége a nyárnak. Szép tölöserdők virgonc őzgida táncát rejtik.
Éjjeli ködben két szarvasbika küzd életre halálra
Két kapitális rőtvad méri ma össze erőit.
Tompán koppan a ag(g)ancs, hangja messzire hallik.
Megfut az egyik fél, diadallal bődül a másik.
Joggal tarthat igényt szerelemre a nyertes,
nem kételkedik itt most ebben senki a Dráva terében.
Öblös hangja üzen hát minden irányba a réten, a lápon.
Itt a király, aki győztes!
Nincs ellenfele több, ki kiállna ma ellene szemtől, szembe.
Lassan pirkad a hajnal, reggeli csend ül a tájra.
Lombok alatt megnyugszik a vadkan, szunnyad a süldő,
búvik a róka, a borz is.
Pompás reggeli fény, csillog a Dráva vizén
Gondolatok a bátorságról
Hogy van-e kiút a káoszból,
amit magam teremtettem,
nem tudom.
Ezért volt ez egy bátor tettem.
*
Világgá kiáltottam:
szabad vagyok,
aki kimondhatja minden gondolatát!
Ez nagy bátorság,
hátha meghallották!
*
Istent szeretni, és ezt nem titkolni,
sokáig bátor tett volt,
ma sikk!
Ezért nehezemre esik.
*
Isten létét tagadja Kolja,
de mintha hinné, úgy gúnyolja.
Botorság ez, nem bátorság.
Szép városom
Elhagytalak bár, mégis úgy szeretlek,
hogy jobban talán nem lehet.
És nálad töltök olykor még egy estet,
hogy szívem feltöltsem veled.
Járkálok néha, csendben álmodozva,
utcáidon szép városom,
gyönyörű Pécs! Emlékeim, halomba
gyűjtöttem benned egykoron.
Ó annyi minden megmaradt belőle!
S megannyi emlék elveszett.
Mert emlékezni kéne minden kőre,
felidézni szerelmeket,
gyermeki játékot és játszótársat,
és iskolát, és templomot!
Vissza idézni sok-sok édes vágyat,
amit a lelkem ott hagyott!
Gyönyörködöm, és ámulattal nézlek,
ha dél-irányból láthatom,
nyári estéken, messze-nyíló fényed,
csodás Pécs, kedves városom!
Ha nyárutón, tündöklő napsütések
fonják be mesés útjaid,
érzem, hozzád majd végleg visszatérek,
lezárni lelkem álmait.
Késöre jár
Későre jár. Ma nem láttam napot.
Csak vastag esőfelhő ballagott
kicsiny falum felett, és arra várt,
hogy elönthesse végre a határt.
A berket, ligeteket, utakat.
Nem sok kellett neki, s csak úgy szakad.
Egy idős asszony bőrig ázva már,
Talicskát tol, ruhája csupa sár.
Nyögdécselve halad a dombra fel,
bokáig érő vízben vesztegel,
míg megpihen. Küzdelme drámai.
Zihálását messziről hallani.
Nem nézhetem. Melléje pattanok,
s egy perc alatt a dombtetőn vagyok,
talicskástól. Hálálkodik nagyon.
Nedves, zavart mosollyal hárítom:
Ó semmiség – nyögöm –, a mindenit!
Hisz nem is vettem észre, hogy esik.