helszlo blogja

Álmomban eljött ükapám a bátor,

tömör bajuszú vén, szikár paraszt.

Szép Partiumból hozott új vigaszt:

Ne ótzkodj fiam őseid szavától!

Hatalmas markát a vállamra tette:

Hitedet őrizd, el ne kótyagold!

Sok kálomista ősöd jussa volt

e-hit, száz földi hívságnak felette.

A Honért mindig állj ki, hogyha kell,

olyat, ki bántja e-hont, ne viselj,

tudd meg ki az, ki jobbra érdemes!

Ki ínséget lát, ám ha jó, s nemes,

azt eszméddel, s javakkal támogasd!

Hited erőit, vigyázz, ne apaszd!

Mondják, a himnuszt énekelték
úgy indultak a puskatűznek
s a könnygáz meg a tűzzel telt ég
sem riasztotta vissza őket.

Csorgott a könnyük. 
Talán sírtak.
Csorgott a vérük.
Belehaltak.

Diákok voltak.
S ők csinálták
a dicsőséges forradalmat!

Abban a bizonyos kávéházban,

kipirult ifjak asztalához léptem.

Egy verset hallva, gyökeret vert lábam:

Mit szólsz a vershez? Jó lesz mit, ha éppen,

sok polgártársunk előtt, a költő elszaval?

Jó lesz-e – így a kérdező – ha kérem,

mondják az esküt, csakúgy, mint e-dal?

(De én csak álltam, és nem beszéltem.)

Olvastad már, mily buzdító, és lázas?

Érzed a vágyat, ami tettre húz?

Pezsdül-e véred, hallod-e, hogy száz vas

csap össze benne, amint háborúz?

Érted-e népünk ősi akaratját,

emelt főt, látást, s a nemes eszméket?

Oly vágyakat, melyek szívünket hajtják,

döntő küzdésre mindnyájunkat, s téged?

És esküt teszünk, esküszünk az égre:

nem leszünk rabok. A magyar, nem az!

(Szegény barátom! ő már meg nem érte:

de soká voltunk az még – így igaz!)