helszlo blogja

Milán meghalt. Autó ütötte el, nagy sebességgel. Át akart szaladni, a szüleihez, az álló busz előtt, az úttesten. Nem látta a buszt kerülő másik járművet. A kis test felemelkedett a levegőbe, aztán a személyautó szélvédőjére csapódott, végül a kocsi mellett az aszfaltra. Ekkora ütést nem lehet túlélni. Ennek ellenére a kisfiú még sokáig élt.

Sokan látták az eseményt, közvetlen közelről, akik éppen a buszra vártak, a szemben lévő megállóban. A falubeliek nem törődve az ilyenkor követendő előírásokkal, segíteni akarva, elhúzták az úttestről, és a füves árokszélen igyekeztek életre rimánkodni. Köztük az édesanya, csinos, fiatal asszony, szívtépő kétségbeesésben.

Húsz, huszonöt perc is eltelt, míg a mentőautó megérkezett. Néhány perccel előbb, a test ijesztően felpuffadt, és a hörgő légzés megszűnt. Az életnek már nem mutatkoztak jelei. A mentők, csak a halál beálltát tudták megállapítani.

A nevelő apa, aki sajátjaként nevelte ezt a kisfiút, hangosan zokogott a holttest fölött. Mondott valamit, kiáltozott, de nem lehetett érteni. Úgy tűnt, mintha neki, a kis halottnak mondana valamit. Hosszú mondatot ismételgetett, el-elcsukló hangon. Feltérdelt fölötte, és a kezeivel gesztikulált közben. Az arcát az ég felé fordította, és hullottak a könnyei.

A bámészkodók és segíteni akarók, csak álltak, tehetetlenül. Mindenki sírt. Hosszú percek teltek így el. Fehér lepedő került elő, és valaki gondosan letakarta a kis testet.

A mentősök a lehető legnagyobb csendben szálltak be a kocsiba, és arra hajtottak el, amerről jöttek. Egy rendőr az úttestre rajzolgatott, egy másik jegyzeteket készített, majd fényképezőgépet vett elő, és több oldalról fényképezte a helyszínt.

Az emberek, a szemüket törölgették. Az anya és a nevelő apa hangos zokogása még sokáig nem csillapodott.

 

Milánt, a faluban mindenki ismerte. Hét éves, kedves, szőke, kékszemű, kreolbőrű, szép arcú, élénk cigányfiú volt. Éppen elvégezte az első osztályt, nagyon jó eredménnyel.

Házuk udvarában ravatalozták, kis fehér koporsóban. Hatalmas virágtenger vette körül. Nagy csendben, igazi gyászban kísérték utolsó útjára, fel a temetődombra.

Már maga sem tudja, hogy történt, de a vállalati ünnepség után, egyszer csak mellette volt, és követve őt, sétálva haladt mellette a hársfák alá. Olyan természetesen, mintha megszokott dolog lenne, hogy egy idegen férfivel, sötétedéskor, a néptelen tér árnyas fái alatt sétál. És mindezt olyan nyugalommal teszi, mint aki egészen bizonyosan tudja, hogy megbízhat benne, sőt kifejezetten biztonságban érzi magát mellette.

Pedig tudta, hogy mi következik. És nem azon csodálkozott, hogy a férfi átkarolja, és megcsókolja, miközben keze járását egyáltalán nem fékezi, hanem azon, hogy ezzel, olyan sokáig várt. Miért nem csókolta meg azonnal, amikor a fák alá értek?

Amikor kibontakozhatott az ölelésből, az jutott eszébe, hogy ennek nem lett volna szabad megtörténnie, hiszen második éve jár már azzal a sráccal, aki magát a vőlegényének nevezi. Aki úgy bele van esve, mint lódarázs a mustba, és el akarja venni, és akit épp most „csal meg”. Elhatározta, hogy a világért sem fogja elmondani neki.

Na jó!- gondolta, nem olyan nagy dolog lehet ez, ami most megesett, hát istenem! Megcsókolta egy férfi. Ettől még senkinek sem lett gyereke.

De aztán egy kicsit elszégyellte magát. Nem azért, ami történt, hanem, hogy egyáltalán nincs lelkiismeret furdalása. Meg, hogy a csókolózást ő is akarta, és alig várta, hogy megtörténjen. Meg, hogy kimondottan jól esett érezni, a férfi kezének érintését a testén.

Aztán arra gondolt, hogy nem is volt igazán jó ezzel a pasival csókolózni. Igaz, hogy nagyon szenvedélyesen, és férfiasan ölelte és az jó volt, de bűzlött a cigarettától, és biztosan ivott is.

Kétségtelenül nagyon mutatós, magas, jó megjelenésű. Hogy kellett pipiskednie, hogy átölelhesse a nyakát.

A vőlegénye sokkal alacsonyabb lehet, hiszen csak néhány centivel magasabb, mint ő. De neki mindig tiszta a lehelete, és illatos, és jó vele csókolózni. És lehet vele beszélgetni, mert ért a tánczenéhez, és mindenben tájékozott. Lehet, hogy nem ilyen szenvedélyes, nem ilyen határozott, de jó barát, és mindent meg lehet beszélni vele.

És milyen szótlan volt - gondolta aztán. Hogy lehet, hogy csak alig váltottak egymással néhány mondatot? Ennyire csak a testiek érdekelték? Vagy talán csak nagyon zavarban volt. Nem, nem látszott zavartnak, viszont nagyon udvarias. Talán modoros is egy kicsit.

Te jó ég! – döbbent rá aztán. Holnap találkozni akar velem. És én milyen könnyen bele mentem. Most mi lesz? Hát ennek nem szabad megtörténnie, hiszen még a tetejében nős is. Ha a szüleim ezt megtudják! Nem. Arról szó sem lehet!

Egyre légiesebb könnyedséggel vette a lépcsőket, amikor hazaért, és a világ legtermészetesebb mosolyával köszöntötte apját, aki ajtót nyitott neki. A „hol voltál kislányom” kérdésre pedig egy kedves fintorral válaszolt: Olyan jó idő van, levegőztem egy kicsit.

A majom tudott legszebben makogni. Hozzáértő ábrázattal magyarázta a többieknek, milyen fontos ő a vadonban. – Lám, - mondta, - ha én nem lennék köztetek, kitől hallanátok annyi okos dolgot, mint tőlem. Ez persze nem véletlen, hiszen én voltam a legjobb a legfelső faágon, ahol az okosságokat tanították.

A többiek tátott szájjal hallgatták a majmot, mert olyan szépen tudott makogni, és mert olyan okos volt. Elmondta nekik, hogy vitája van az erdei fülesbagollyal, aki azt állítja, hogy a darazsak azért vannak mindig pizsamában, mert nincs idejük öltözködni, hiszen állandóan dolgoznak. Így aztán társasági ruhájuk sincs.

-Nekem pedig az a véleményem – folytatta -, hogy a darazsaknak igenis van társasági ruhájuk, de azt csak akkor húzzák fel, amikor más darazsak társaságába készülnek.

- Nem értem az erdei fülesbagoly álláspontját, hiszen magától értetődő, hogy igenis van ruhájuk, sőt egész ruhatáruk van, szmokinggal és estélyivel.

- Az is felmerült az erdei fülesbagoly barátommal való vitánk során, hogy tisztázni kellene, miért éppen reggel jön fel a nap és este megy le, holott ez fordítva is lehetne. A csacska fülesbagoly erre elárulta tudatlanságát, mert azt állította, hogy ez csak szavakon való lovagolás, mert azért reggel jön fel a nap és este nyugszik, mert a reggelt reggelnek, az estét pedig estének nevezték el. De egészen biztos, hogy ez ostobaság!

 

- Hát ezért vagyok én fontos, mert szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy nagyon fontos vagyok, és az ilyenek, mint én a legnagyobb értékei a vadonnak. Mert be kell látnotok, hogy amíg ti a földet túrtátok, kaparásztatok, kullogtatok, sündörögtetek, én a legfelső faágon hallgattam az okosságokat, olyanokat, mint amikről ma is beszéltem nektek. És azért ez nem semmi.

 

A vadon egyszerű lakói ámultak, bámultak és belátták, hogy a majom nagyon fontos. Meg is szavazták neki az erdei nagy ösztöndíj legfelső fokozatát, hogy doktori disszertációját elkészíthesse, ami természetes is volt, hiszen amit a majom csinál, az nagyon fontos.

 

Telt múlt az idő, az állatok végezték megszokott tevékenységüket. Túrták a földet, hogy téli vackuk legyen, kaparásztak magokat és gyökereket keresve, kilométereket kullogtak és órákig sündörögtek, hogy eleséghez juttassák gyermekeiket.

Közben vigyázniuk kellett az erdő rendjére. A fák gondosan ügyeltek a talaj és a kicsiny növények állapotára, hol árnyékot vetve, hol lábaikkal visszatartva a csörgedező vizeket, hol susogó lombjukkal szabályozva az erdő hőmérsékletét.

A giliszták és talajbaktériumok finom földet készítettek a kicsi növénykéknek. Azoknak a növendékeknek, akik épp csak kidugták fejüket az avar alól, hogy rácsodálkozzanak a világra. A madarak egész nap szorgalmasan gyűjtögették a káros rovarokat. A harkály nagy buzgalommal gyógyítgatta a fákat, megszabadítva őket a kéreg alatt élősködő férgektől. Az őzek, nyulak, szarvasok reggeltől estig azzal voltak elfoglalva, hogy legelészve féken tartsák a gyomokat, megőrizve a szép tisztásokat, búvóhelyeket.

A rókák és borzok dolga az volt, hogy tisztán tartsák az erdőt, felszedve minden hulladékot.

Szóval mindannyian végezték mindennapos dolgukat . El is fáradtak rendesen estére.  

 

A majom nem gyűjtött élelmet, s nem kellett a rendre sem ügyelnie. Nem volt szüksége rá, mert az Erdei Tanács neki és családjának jó jövedelmet biztosított. Ki is jelentette az Erdei Tanács, hogy a majom olyan fontos, hogy fel kell menteni minden tevékenység alól.

 

Nemsokára azonban újabb majom költözött az erdőbe, aztán megint másik. Róluk is hamarosan kiderült, hogy szintén nagyon fontosak. Az egyik tudós volt és azzal foglalkozott, hogy bizonyítsa, hogy ő és a hozzá hasonló majmok mennyire fontosak. A másik festőművész volt. Fákat festett és virágokat, mégpedig lombbal és szirmokkal lefelé, úgy, hogy a gyökérzetük nézett az égre.

Mindketten a legfelső faágon végeztek. Az Erdei Tanács megtiszteltetésnek vette érkezésüket, jó jövedelmet biztosított nekik s elrendelte, hogy az erdő mindennel lássa el őket és családjukat, hiszen olyan fontosak, hogy az valami csuda.

 

A vadon lakói szívesen teljesítették a feladatot, hiszen tudták, hogy az új lakók tiszteletre méltóak és nagyon fontosak.

Egy kicsit többet kellett dolgozniuk ugyan, és egy kicsit kevesebb jutott nekik és családjuknak, de azért nem panaszkodtak.

 

Hanem aztán néhány hónap múlva még tizenegy majom érkezett családostul. Mind a felső faágon végeztek, s nagyon fontosak voltak. Rövidesen, a korábbi három családból három majom-gyermek is végzett a felső faágon.

Érdeklődési területük természetesen így már nagyon szerteágazó volt. Akadt közöttük, aki a fontosak megkülönböztetett jogainak megszövegezésével foglalkozott s ebből doktorált. Egy másik azt bizonygatta, hogy közöttük elvétve előfordulnak egészen kivételes esetek, akik már a legeslegfelső faág fölötti függögetés határán lehetnének és ez már csak azon múlik, hogy nem tudnak megállni a levegőben, ami persze lehetséges, csak még nem sikerült megvalósítani.

 

Elvárható volt, hogy az Erdei Tanács valamennyiüknek biztosítsa a jó megélhetést, s kinyilvánítsa, hogy mind az újonnan érkezettek, mind az újonnan végzettek nagyon fontosak.   

 

Az Erdei Tanács tehát egységes szerkezetbe foglalta és kinyilvánította a fontosak jogait, s meghatározta az erdei közösség ezzel összefüggő kötelezettségeit. Ugyanakkor nyugdíjba küldték az erdei fülesbaglyot, aki az Erdei Tanács elnöke volt, s helyébe a majmot választották, aki többek között a darazsak pizsamájával kapcsolatos tudományos fejtegetésekben rendelkezett nagy jártassággal. Így tehát ő vált az erdei közösség nagyon fontos, sőt legfontosabb tagjává, illetve vezetőjévé.

 

A vadon lakói tudták, érezték, hogy az új elnök, nagyon-nagyon fontos. Rövidesen az Erdei Tanács minden tagja a fontosak soraiból való volt. Önként távozott a hód, a halászsas és a sűn, s még örültek is, hogy ezután minden idejüket az erdő szépítésével, kemény munkával töltik majd.

 

Az Erdei Tanács határozatában megemelte az adóterheket, mert a legfontosabbak nyaraltatását, külföldi útjaikat az erdei közösség bevételeiből kívánta fedezni.

 

A mókus kissé méltatlankodott, amikor elolvasta a rendeletet és kiszámította, hogy januártól kezdve már kétszer annyi makkot és mogyorót kell adóznia mint tavaly ilyenkor. Pedig a nyáron három mókusgyerek is született.

 

Többen kifogásolták, hogy sokallják az adókat amiket januártól be kell fizetniük, ezért a megújult Erdei Tanács, közösségi fórumot hívott össze, ahol megjelent minden erdőlakó.

 

Úgy halljuk, - kezdte az elnök - ,hogy sokalljátok az adókat. Pedig ez az erdei közösség csodálatosan megerősödött az utóbbi egy évben. Összesen tizennégy rémesen fontos új lakó és családja költözött  hozzánk és így a teljes lakosság egy harmada már a fontosak rétegét képviseli.

 

Ez jó, - mondta a hörcsög -, de akármilyen fontosak, azért ugyanúgy esznek, mint azok, akik nem fontosak.

-          Ez csak természetes, - mondta a fontosak legfontosabbja. - Ezért is kellett az adó mértékét növelni. És hogy ők kapják a legjobb falatokat, az határozott kívánságom, hiszen ők rettenetesen fontosak.

-          Vitathatatlan,- mondta a vidra. Ezért nagyon jó lenne, ha megtanulnának halat fogni. Én minden esetre holnap hajnalban ingyenes oktatást tartok számukra halfogásból.

-          Én meg fakitermelésből – kiáltotta a hód.

-          Én rákfogásból – toldotta meg a róka.

-          Én meg gyümölcsfelszedésből – ígérte a sün.

-          A harkály fakukacolást, a veréb rovargyüjtést, a vaddisznó csigázást, a szarvas és az őz gyógynövény-gyűjtést hirdetett meg hajnalra, s egyszerre olyan hangzavar támadt, hogy vége szakadt az értekezletnek, s a lelkes erdőlakók lassan elálmosodtak, és szétszéledtek.

 

Hajnalban aztán mindenki a helyén volt, hogy ígérete szerint dolgozni tanítsa a nagyon fontosakat. A vidra a folyóparton, a hód a kiserdőben, a róka a pataknál, a sün a gyümölcsösben, a harkály a tölgyesben.

 

Vártak-vártak, de hiába vártak. Senki nem jött dolgozni-tanulni.

 

Így aztán estére az erdő szorgos lakói az Erdei Tanács irodájába mentek, hogy megtudakolják, mi lesz ezután. Az irodában azonban senki sem volt. De nem volt senki az újonnan kiutalt erdei lakásokban sem, ahol a fontos és nagyon fontos majmok laktak.

 

-Ezek éjszaka máshová költöztek. – Vajon miért ? – csóválta fejét a nyúl. - Pedig milyen szépen és okosan tudtak makogni.

- És nagyon-nagyon fontosak voltak. – toldotta meg a sűn, fejcsóválva.