helszlo blogja

Ne bánd fiam már, aki elhagyott,

amerre ő jár, nem a te utad,

ne járj utána, ha ő másra vár,

csak tékozlod energiáidat!

 

Aki elhagyott téged, nem szeret,

sóhajts tehát és máris menj tovább,

előre nézz, és építsd újra fel

szép álmaidnak fényes városát.

 

Azt, hogy többé ne gondolj rá soha,

nem mondhatom - hiába mondanám,

hisz azzal már, hogy megszeretted őt,

életednek részévé vált e-lány.

 

Mégse bánd fiam, hidd el, jól van így!

Nem felejted el, hisz azt nem lehet,

nagy-ritkán, mikor nem lát senki sem,

ejtesz még érte férfikönnyeket.

 

Ha majd egyszer fiadnak verset írsz,

és vígasztalod egy leány miatt,

gondolni fogsz reá, ki elhagyott,

s szívedben maradt néma áhitat.

 

 

A minap vásárlás idején, egy ágrólszakadt

szegény, félve lépve elém, valami nyomtatott

papírt lobogtatott s arra kért, hogy azért,

adjak némi pénzt. Nem néztem,

mi van a kezében, csak intettem,

s menten továbbmentem.

De visszafordulva - valami durva

arcra számítva - döbbenten láttam,

hogy egy nagyra nőtt kisfiú volt

aki szólt, s feljajdult bennem a szánalom.

Sovány volt, didergő, s ijedt nagyon..

Fájlalom, hogy rá ügyet se’ vetve,

részvétlen elmentem mellette.

Szégyenkezve léptem vissza hozzá,

s megkérdeztem ostobán, mire gyűjt.

Ennivalóra - mondta szerényen,

s a valóság szinte vibrált e- szóra,

a félénken felém tárt két tenyéren.

 

A Dráva partra hívja ritka bája

az erre járó kandi városit,

ki vadregényes tájra lelhet itt,

ékesebbet, keresve sem találna.

 

A Dráva parton fényesebb a hajnal,

sejtelmesebb a fű, s lágyabb a rét,

Vén tölgyek lombja integet ma még,

és ágaik közt zeng ezer, pazar dal.

 

Ó játszi fények, árnyas rengeteg,

folyó vizének rezgő csillogása,

gyönyörködtető, ámító varázs.

 

Csodálhatom még zúgó szellemed.

Bűvös mezőid égi tájak mása,

leng rajta milliárd arany kalász.

Nem álmodom már tavaszokról,

hol virit ezer vadvirág,

fáradt a lélek, és a télnek

csendjébe zuhant a világ.

 

A múlt időtől elszakadtam,

sokszor hunyt le, és kelt a nap,

s elszállt idők koptatta úton,

kövült meg egy-egy pillanat.

 

Itt-ott egy kósza, könnyes álom

lelkem elönti néha még,

de cseppjeit hamar felissza

a ködbe kúszó messzeség.

Az én istenem nem jár templomba,

nem prédikáltat orrhangú, lomha

papokkal, akik hiszékeny,

ágrólszakadt  üdvkeresésben

törődő szegény páriák

pénzecskéjét zsebükbe várják.

Az én istenem fejét csóválja,

ha benéz egy jótékony bálba,

ahol dúsgazdag szerencsések,

morzsákat szórnak a szegénynek.

Az én istenem feddést nem halmoz,

csak leül a kocsmaasztalhoz,

s annak, ki búsul elhagyatva,

fáradt homlokát simogatja,

s hogy induljon már, arra kéri,

a sötétben el is kíséri.

Az én istenem jól ismer engem,

tudja jól: el nem felejtem,

hogy öleltelek, és hogy veled

töltöttem boldog perceket.