helszlo blogja

Villámcsapás - szív holtra vált,

vad tömegtánc vergődik benne.

Szakad a hús – szagolj halált,

forogj, üvölts eszedet vesztve..

Elfogy a Nap, és végtelen

a fülben égő fájdalom.

Emelkedik, vagy tán zuhan,

jaj, hol az Isten, nem tudom!

Súlytalanság - hogy fú a szél

ez itt a menny, vagy a pokol?

Nem is vagyok – hisz nem beszél

már senki, csak a szív dobol.

(Tragikus tévedés 2014 július 17. Ukrajna)

Milán meghalt. Autó ütötte el, nagy sebességgel. Át akart szaladni, a szüleihez, az álló busz előtt, az úttesten. Nem látta a buszt kerülő másik járművet. A kis test felemelkedett a levegőbe, aztán a személyautó szélvédőjére csapódott, végül a kocsi mellett az aszfaltra. Ekkora ütést nem lehet túlélni. Ennek ellenére a kisfiú még sokáig élt.

Sokan látták az eseményt, közvetlen közelről, akik éppen a buszra vártak, a szemben lévő megállóban. A falubeliek nem törődve az ilyenkor követendő előírásokkal, segíteni akarva, elhúzták az úttestről, és a füves árokszélen igyekeztek életre rimánkodni. Köztük az édesanya, csinos, fiatal asszony, szívtépő kétségbeesésben.

Húsz, huszonöt perc is eltelt, míg a mentőautó megérkezett. Néhány perccel előbb, a test ijesztően felpuffadt, és a hörgő légzés megszűnt. Az életnek már nem mutatkoztak jelei. A mentők, csak a halál beálltát tudták megállapítani.

A nevelő apa, aki sajátjaként nevelte ezt a kisfiút, hangosan zokogott a holttest fölött. Mondott valamit, kiáltozott, de nem lehetett érteni. Úgy tűnt, mintha neki, a kis halottnak mondana valamit. Hosszú mondatot ismételgetett, el-elcsukló hangon. Feltérdelt fölötte, és a kezeivel gesztikulált közben. Az arcát az ég felé fordította, és hullottak a könnyei.

A bámészkodók és segíteni akarók, csak álltak, tehetetlenül. Mindenki sírt. Hosszú percek teltek így el. Fehér lepedő került elő, és valaki gondosan letakarta a kis testet.

A mentősök a lehető legnagyobb csendben szálltak be a kocsiba, és arra hajtottak el, amerről jöttek. Egy rendőr az úttestre rajzolgatott, egy másik jegyzeteket készített, majd fényképezőgépet vett elő, és több oldalról fényképezte a helyszínt.

Az emberek, a szemüket törölgették. Az anya és a nevelő apa hangos zokogása még sokáig nem csillapodott.

Milánt, a faluban mindenki ismerte. Hét éves, kedves, szőke, kékszemű, kreolbőrű, szép arcú, élénk cigányfiú volt. Éppen elvégezte az első osztályt, nagyon jó eredménnyel.

Házuk udvarában ravatalozták, kis fehér koporsóban. Hatalmas virágtenger vette körül. Nagy csendben, igazi gyászban kísérték utolsó útjára, fel a temetődombra.

Tudom már menni készülsz...

Tudom, már menni készülsz, jóbarát!

Láttam szemedben ijedt tompaságot

rémült tudatot, mikor kibökted,

hogy megtámadta gégédet a rák.

S hogy már az orvosok lemondtak rólad. 

Szegény barátom!

Alig hatvanhárom év van mögötted,

s ki tudja, mennyi hét, vagy hónap,

amíg tart számodra még e-kín.

Ismeretlen táj, keskeny útjain,

felfelé indulnod muszáj.

Van-e még értelme a szónak?

Mondhatok még egy döbbent mély imát,

s kimondom akkor is, ha fáj:

Szívemben hordozlak majd jóbarát!

S nem olyan soká, - hisz mind megyünk -

egészen biztos, hogy követni foglak. 

(Csabának, aki  január 23 án elment.)