Szájtár 🦉

Sír a kósza szél.....

Ma a temető pompába öltözött,

Csupa virág s koszorú.

Fákról hull az elsárgult levél,

Kavarog a sírok közt a  kósza szél.

A fa levelek hullása  oly szomorú, 

Az elmúlás gondolata szív szorító.

A sírok között óvatosan lépkedve,

Ők most odalent  pihennek.

Megérintett a furcsa érzés,

Míg én itt mozgok s létezek.

Ő odalent fekszik mozdulatlanul,

Szótlanul eltűnt a messzeségben.

Csak a teste nyugszik szegénynek,

A lelke talán köztük van.

Mosolyog ránk minduntalan,

De mi már nem láthatjuk őt soha.

A sírnál állva olyan hihetetlen,

Csak az emlékek mesélnek.

De mintha tegnap lett volna ,hogy beszélt,

De már lassan egy éve nem él.

Játszik az emberrel a képzelet,

Vissza sírja az elsíratott éveket.

Mit meg nem adna a fájó szív,

Ha csak egyszer láthatná mosollyal az arcán.

Nem csak a halottak napja a gyászos,

Ki igazán szeretett mindig bánatos.

Hisz a szeretet s az emlék szívünkben,

Mindennapnak minden időszakában jelen vannak.

Néma szomorú csend ül a temetőben,

Csak a kósza szél viszi  a síró hangokat.

A sötétségben mécsesek sárga táncoló fénnyel mutatják,

Szeretteink itt velünk vannak.

2022. Halottak napja 

Halottak napja....(3)

A halál keze......  

A halál szabad kezet ad az élőknek.

Van aki könnyen feled.

Milliók szíve reped.

Kevés ember szíve heged.

Meg kell tanulni nélkülünk tovább menni.

A szomorú gondolatokat  elengedni.

A mindennapokat élni.

Az emlékeket szívünkbe őrizni.

Emlékezni az együtt töltött forró nyárra.

A szeles őszi szél suhogásra.

Csipős téli estéken kandalló tűzében a  pattogásra.

A csodálatos tavasz virulásra.

Az együtt töltött felejthetetlen évek.

Örökké a szívekben élnek.

Ki igazán szeretett s féltett.

El nem ereszti az emléket.

     2022.

Halottak napja.... (2)

A szeretteink napja örök.....  

Halottak napja közeledtén a szív elszorul.

Hiába kérdezem gondolataimba keresem.

Hova lett a régi mesebeli ősz ?

Amikor mind együtt voltunk.

Összejöttünk beszélgettünk nevettünk .

Minden a múltból ma már csak emlék.

Visszagondolok mosolyogva hú..., rég volt.

De ahogy telnek az évek hiányuk túl szomorú.

Soha el nem múló változás.

Minden november első napja róluk szól ők már nem felelnek.

A szeretteink akik már odalent pihennek.

A szeretteink akik már nem szólnak s nem felelnek.

Sajog a szív a lélegzet szapora .

Minden szó hozzátok száll felfelé.

Talán ott a csillagok között megbújva.

Látjátok most kínomat.

Arcotokra halvány mosolyt csalt.

Az alagút végére értetek.

Legyen békés nyugodt ragyogó örök fény nektek.

Ez az év hozzánk most is mostoha.

Eggyel több gyertya s koszorú került a sírhalomra.

Ez a világ természetes rendje.

De nem mindegy ki mikor megy el örökre.

A halál nem válógat visz kicsiket s nagyokat.

Egyszer majd eljön az idő beletörödünk.

 De benneteket soha el nem feledünk.

2022. ✝️

Halottak napja....  (1)

A szeretteink napja örök.... 

Halottak napján minden olyan csendes.

Reggel ébredsz gondolatod már a temetőbe száll.

Nyomaszt a magány a hiány az üres érzések.

Nincs körülötted a fény minden oly sivár.

Várod nyílik az ajtó de meg sem mozdul.

Fülelsz várod a rég nem hallott hangot.

Minden hiába már emlék marad csupán.

A hang a nevetés a szidalom a kedveskedés.

Ma halottak napja a belső emlékezés.

Mindnyájunknak kín és könnyes szenvedés.

A temető virágba borul ezen a napon.

Felséges mégis oly keservesen szomorú.

Mécsesek sokasága fényességet áraszt a sötétben.

Milyen szív szorító a szeretteink nyugszanak lent a mélyben.

Ha csak egyszer még  hallhatnánk őket viszont.

Erre gondolva szemünkben  könnycseppeket szétmorzsolunk .

Sötétségbe borult az este csodálatos a temető fénye.

De a szívünk fáj oly nehéz a távozás.

Haza kell menni hagyni  halottjainkat békében nyugodni.

"Távolodva az úton úgy fáj ott hagytál valakit a temetőben".......  😢

                2022.                ✝️ 

Láthatatlan erők.....

Égi eskü ereje.....

Mi ez a kapocs ami hozzád köt ?

Sem életedben ,sem holtodban nem ereszt.

Hiába vált szét életünk

A papírforma égi eskü  megmaradt.

Milyen nehéz volt az elhatározás,

Fájdalmas volt a távozás.

Égi kötelék volt ami nem eresztett,

Valami láthatatlan kéz.

Életünk lassan tova ballagott,

De semmi jót nem adott.

Végül külön életet éltünk,

De semmi jót nem reméltünk.

Az égi láthatatlan kéz ami nem eresztett,

Árnyékként követet.

Sivár mindennapjaink tova szálltak,

Hajunk színe már őszbe lábadt.

Egy reggelen jött a szomorú hír,

Egy szó nélkül elmentél.

Lehunytad  szemeidet  csendesen,

Örök álomba merültél.

Egyszerűen feladtad harc nélkül,

Esélyt sem adtál magadnak.

Én itt állok értetlenül összetörve,

Nehezen, de elengedtelek már rég.

Mégis érthetetlen az érzés,

Ismét fogvatart az a láthatatlan kéz.

Ami holtod után is összeköt,

Szorítja, markolja a mellkasom.

Az emlékek előjönnek kisértenek,

Nem hagynak engem nyugodni.

Ez a kötelék engem nem enged.

Látom életem végéig már kísér.

Nincs nap, nincs éj, nincs semmi,

Igazán nem tudlak elengedni.

Már békésen szunnyadsz a mélyben,

Ott ahol már semmi sem fáj.

Tudom, te emelt fővel néztél szembe a sorsoddal,

Nem is hadakoztál.

Nem síránkoztál, nem vergődtél, némán tűrtél,

Ahogy vártad a halált.

De mi akik maradtunk a földön,

Visszük a keresztünket  tovább.

Hagyjuk a napokat saját medrükbe haladni,

Egymás után szaladni.

Egy napon ismét megszólal a harang,

Értem is fognak jönni.

Kivisznek a békés  temetőbe, beletesznek a hideg földbe.

Ott leszek én is  megnyugodni térek,

Ott majd veletek  együtt megpihenek.

 (1983-1985-2013-2021) állomások