..•-ván, -vén•.. Módra mesélném...

 

....•-ván, -vén•.... Módra mesélném....

 

Sándor bátyám,
Havat látván,
Fogván botját,
S kutyáját,
Sétára indulván.

 

Az ég szürke,
Ezt látván,
Várván a havat,
Talán potyog már,
Őt ez nem zavarván.

 

Bogár a kutyája,
Vígan szaladván,
Havat rúgván,
Fekete bundája,
Fehérré válván.

 

Az úton sétálván,
Öreg fák útszélén,
Havas ágakon,
Lógván a jégcsapok,

Olyanok mint a virágok.

 

Sándor bátyám,
Háza táján,
Szép a látvány,
Nádfedeles tetőt,
Hó súlya nyomván.

 

Fáknak kérgén,
Didereg a tél vég,
Hozná a tavaszt,
De zord tél még maradván,

Kinyomván a tavaszt.

 

Füves pusztát,
Beborítván a hópihék,
Kút vizén jéghártya,
Ki issza megbánja,

Megfázván a torka.

 

 

Szürke a táj,
Nappal is sötétség,
A házban Mari néném,
Kenyeret dagasztván,
A villany fényénél.

 

Sándor bátyám,
Elindulván haza,
Kutyájának füttyentve,
Gyere te Bogár,
Meleg várván a lakba.

 

Kint a zord hideg,
Bent a jó meleg,
Kezét melegítvén,
A kályha tetején,
Majd kinéz.

 

Az ablak választja,
Hideget s meleget,
Látván a zord,
Időjárás nem engedvén,
A tavaszi meleget.

 

Az ablak alatt,
Lábnyomok mélyen,
Mutatván az utat,
Sándor bátyám,
Merre megyen.

 

Lassan sötétedvén,
A holdat felhők,
Nyomván eltűnik,
Sötétség a tájon,
Így nem látván semmit.