csp01 blogja

Vigyázz, Zeusz!

Réka aznap befejezte, felélesztette és elengedte szobrát. Nem amit róla készítettek, nem. Amit ő gyártott. Márványból, kevéske bronzból, haja aranyból. Íme itt a felső kis helyiségben. Műhely-Réka, a fiatal, csinos szobrász(kodó) hölgy így nevezi. Réka festegetett is, tanult is eme mesterségeket, de... erről ennyit. Egyébként nem hasonlít szobrászati tevékenység helyszínére-senki nem mondaná meg, hogy itt csodás épületek, égi-földi jelenségek, rendkívüli és közönséges emberek, fantasztikus és kevésbé fantasztikus események megmintázása, kifaragása, kőbe vésése történik. Pedig így van. A négyzet alakú ablak, a mindig patyolattiszta függöny, a kopottas, ferde lábú, talán koporsószínű, mégsem félelmetes vagy nyomasztó asztalka, körötte szétszórva a szobrászkellékek, talán még egy hagyományos fúrógép is. Itt egy szakadt fotel, itt egy heverő. Mert kigondolni a témát, megkapni az inspirációt, megálmodni és képzeletben kivésni,   megvésni, amit kell, mindezt lehet fekve is, ülve is. 
  A műhelyben áll tehát az ominózus... alkotás. Furcsa szerzet. Még sose láttunk ilyet. Alig 1 méter. Szürke, pikkelyes. A haja arany. Cinikus, gonoszkás a mosolya. Démon. Maga a Sátán. De nem, az aranyhaj fölött mintha glória lebegne. Csakugyan. A mosolya inkább leplezi az örök optimizmust és örök... emberszeretetét! Két karja összefonva lábszárain (térdel ugyanis), de épp ki akarja nyújtani őket, hogy átölelje a világot, mindnyájunkat. 
És a varázserő. Mert érzeni, hogy valami bűverővel bír. Határozottan. Nézzük: kiárad szeméből egész testtartásából. A szobor neve (?), címe (?) Zeusz. Réka nevezte el így. E napon tehát már csaknem készen áll a teljes mű. Réka megkezdvén a napot ment a műhelybe vagy már ott is volt. Ha ivott is kávét, ha el is végezte reggeli mosakodását-itt ez nem írandó le és meg. Befejezte művét: 1-2 kalapácsütés a hátára, némi polírozás... Nem tűnik nagy dolognak, pedig az. Ezzel lett Teljes és Tökéletes.
  Réka bevégezvén mindezt, kiment. Zeuszt magára hagyta. Kiment, mert csöngött a postás. Réka átvette, aláírta, amit kell, felbontotta, megnézte, el is olvasta. Ekkor, aztán csörömpölést hallott bentről. A Műhelyből. Először nem tudta mire vélni. Rögtön utána betörőre gyanakodott. (persze, ugyan ki és miért akarna kifosztani egy ilyen helyet...?) Ki akart rohanni az utcára. Aztán a fegyver után nyúlt. Ott volt a helyén, a bejárati ajtó mellett, a fogasra akasztott szatyorban. Csőre töltve. Elővette, megszorította és elindult. Minden lépés, minden egyes lépés megfontolt. Mint a vadász. Mint a Harcos. A Műhelyajtó nyitva. 
Vajon bemászott valaki? Vajon véletlen leesett valami? Zeusz? 
Hát ő, Zeusz, de nem esett le, leverte az asztal széléről az otthagyott vésőket, izéket. Otthagyott, odatett. Valószínűleg csak véletlen rúgta le, amikor és ahogy átugrott a heverőre. Hát feléledt, felébredt, magától, Réka kedvéét, isteni buzdításra...
Réka nézte. Lerakta pisztolyt. Zeusz rápillantott, de nem tanúsított érdeklődést Teremtője iránt, legalábbis nyomban másfelé siklott tekintete. A szeme ragyogott. Fülét hátracsapta, mint szamár, haját megfésülte. A szép dús aranyhaja mint valami korona. Harsány "Szép napot" kiáltással szélsebesen kiugrándozott a lakásba, a házba, az utcára is és elvegyült a tömegben. Réka újra faragni kezdett. Új szobra: a fény, ércből készíti, sárgára festve. 
(Nem ő élesztette fel. De akár ő is megtehette volna. Igen, elkezdve a történetet, ezt írtuk. Felélesztette. Pontosítunk.)

Találkozáskor 


  Igen, ez paletta. Még nem láttál ilyet?
  Portré lesz, de nem Annáról. Hanem képzeletbeli Eszterről. (Vajon ugyanarra az Annára gondolunk?) 
  Az tájkép, de nem, nem a Gibraltári-szoros, hanem a Finn-öböl. Nem voltam ott soha, képen  láttam, a Garda-tónál voltam... nekem hasonlít rá, kissé beleszőttem a képbe.
   Túl élénk. Mondták már túl sápadtnak is. Nem, nem festem át, újat sem készítek. Készíts te. Parancsolj, ecset itt, vászon a kamra sarkában. Miért kéne műterem? Itt is megfelel? És a fenyő alatt is, ott jobbra a veteményestől. 


  Utána lefotózom őket. A fotókat feltöltöm a netre. Oda is. Oda is. És igen, mindegyik képet kiállítom. Nem az embereknek csinálom őket, csinálom, hogy legyenek ... de hadd lássák őket, mindenki. Akár mindenki. Miért ne lehetne? Kiállítom, ha engedélyezik. Ha nem, akkor is. Hidd el. Hát, ha máshol nem, az utcán.
   Ej, minden lehet kiállítóterem... 
   Nem, nem graffitizem. Mondjuk, falat, hidat, kaput elcsúfít? Mondjuk, legyen. De mindenesetre kezdeményeztem, hogy legyen graffitifal. És graffititér is. Szerte a városban. Graffititér is! Az az, úgy van. A kék akácról, azt... fene tudja én rajzoltam-e. 
   Fess jobbat. 
   Nem kell hozzá érteni. Lehet, hogy én sem értek hozzá, fikarcnyit se. Lehet. Érdekelnie sem kell. Csak meg kell csinálnod. Csináld, mert lehet és kell. 


   Nem tudom, melyik mit szólt hozzá. Nem olvastam el. Miért, miért? Mit számít? Ez azt mondja, túl nyugodalmas, az azt mondja , túl mozgalmas. Mert kevés az alak rajta. Mert sok az alak rajta. Mert ez kék, nem sárga. Mert ez kék, nem lila. Kinek van igaza? 


  Bizony lefestettem már a háborút. A lelkiismeretet is. Helen Kellert is, de úgy, hogy látó és halló is. Nem süketvak. Amint lehet látni: nem vak a képen és nem is süket. 
  Az Mengele akasztásáról készült. Persze, hogy vízbe fulladt, de legalább itt, a festményen fel van kötve. Azt mondják, így kellett volna elpatkolnia. 
   Ez a bűnbánó Lucifer. Így bánja meg, hanyatt fekve és diót rágcsálva. Nos, akár így is teheti.  Ez a világvégről szól. Nem piros, hanem vörös. És nem vér, hanem- találd ki. 


    Mondhatnám, hogy 16684 van, ez, amelyen most dolgozom, a 16685. Vagy a 20116. De nem mondom. Megszámlálhatatlan van.    Ez pedig a feldarabolt macska. Valaki. Bicskával. A Süni nevű macskára gondoltam, ne félj, nem bántotta senki, nem is fogja, meghalt már betegségben. 


  Fogok is festeni. Az eszembe jut. Van a... mittudoménmi, meg lehet festeni. Hát, ez nem sikerült fényesen, elismerem. Bevallom. Talán az sem. De mit lehet tenni? Tőlem ez a csúcs. Javítsa, aki tudja. Ördög vigye a szerzői jogot, javítsa, aki tudja. 
   Tőlem ez és ilyen és így a csúcs, igen és biztos, biztos lehetsz abban, hogy több mint a semmi. Igen, művészibb is.
  (...)

1. Ott áll a ló a karámba'.
Megteheti, van négy lába,
megteheti, van hely szabad.
Le is ülhet, ha ez vágya.


2. Futkos a ló a karámba'.
Megteheti, van sok lába.
Megteheti, van hely szabad,
futkosson, ha így vágya.


3. Futkos a ló az országba',
megteheti, van négy lába,
megteheti, van hely szabad 
a lovasok világába'.


4. Ló (és tehén és a többik) 
határokat általtörik,
megeshet, hogy agyonlövik,
de az élet meg nem törik!


5. A lovasok nemzetsége- 
nincs szüksége istenére,
ha az olykor eljő hozzá,
lesz bizonyost jó vendége.


6. A lovasok nemzetsége 
sose hal ki, mert nincs vége.
A ló döglik, pusztul, elfut.
De
lovas marad a nyergébe!


7. Lovas lóra felül, feláll, felállatik,
lovon ülve vacsorázik
ha lezuhan, majd visszaszáll,
és ha esik, hát megázik.


8. Lónak legyen hat, tíz lába!
Ugyanennyi feje, szárnya!
Legyen teste kerek, négyzet,
tüske háta, citromsárga!


9. Lótetőről mindent láthat.
Például, hogy az ősállat 
kényelmesen fa tövében 
vet magának puha ágyat.

10. A lovasok birodalma 
határait nyújtogatja!
Így tesszük ezt mindannyian,
ellent vajon ki állhatna?


11. A lovasok lovagolva.
Felugranak kastélyodra,
kerítésed fel is lökik.
Nem állnak meg, rajta, tova!


12. És a lovak eltiposnak,
visszaadnak anya-pornak.
Erre költő vaj' mit mondhat?
Mert ilyenek ők, a lovak.


13. A lovasok elragadják 
az asszonyok összbabáját.
Majd azután azon nyomban 
tesznek alá vadparipát.


14. Aztán jönnek kentaurok,
"Én mindet le- döfök, szúrok!"
Griffmadarak és szfinxek is.
Íme ők mind az új urak.


15 . Én elbújva földben-égben.
Történetem nyomban készen.
"A ló botlik, (bár négy lába)
Lovas pottyan, és a vég, igen!


16. És kentaur? Nincsen olyan,
sem mesében, istállóban. 
(Poéta, csak, élősíti.)"
Történetem bezároltam:


17. Itt  van a ló, a karámba'.
Ahogy kíván, úgy van vágta,
s világának nincs határa:
ha én ülök a hátára!

Alkotok

Alkotom a műveimet, azt és ezt, olyat és ilyet. Fekete könnyek-regényem, Csendes eső a festményen. Szobrom íme, címe: Ketten, s a fúgám: Valaki itten. Soruknak elejét-végét magam se látom már oly rég... (És homokváram is, igen, ne mondd, ne kérdd, azt se, milyen.) Műveim él- s éldegélnek, dörmögnek, van tánc és ének.
"No szép."
Simogatnak csillagokat, csápjuktól por' kavarognak, nevetik a sárgát, kéket. Együtt hangjuk fel-le béget. Kopog cipellőjük, dörög, gyomruk-szívük, néha, korog. 
Milyen büszkén lobogtatnak szerb nyelvvizsga-bizonyítványt!-erre ne is mondjunk semmit. Ha hozzájuk érsz, ostoba-kezed szétfolyni nem fogja!...
Mind mozognak, bár nem űzzük. Ha meggyújtod lélektüzük, előjönnek, megbámulnak, elindítnak ama útnak.

Univerzumot megeszik és kiizzadják, jólesik, csonttörnek és forrasztanak. Megugráltatják a halat. Tereljem őket városba?... merthogy hiszen ott van, ott a... 
Zavarjam őket tengerbe? Én azt mondom, hogy tereld te. Verjem vagy csókoljam őket? Te tegyél erre-arra okot.

Néki nincs karácsony, soha,
ő nem ad, nem is kap, soha.

Néki nincsen semmije se,
vászon- és ecsetje... nem kell!

Egy kavicsdarabkát markol.
Véle rajzol égbe-földbe,
tőle származ zöldje-kékje.
(És ha kell, bemártogatja 
vízbe, légbe, nyálba, sárba.)
...

(Néki nincs fenyője, az se.
... mégis, ott van.
És terem, megérleli a 
dinnyét, kiflit, aranyalmát.)

Néki nincsen toll- papírja,
szalmaszálat vesz kezébe,
rájaírja az ajtóra,
és kivési a falakra...
És belé a csontjainkba... :
"Ki itt belépsz, sose féljél,
ha rád köszönt sürű éjfél."

Nem dalol karácsonydalt, nem.
Nem szerez karácsonydalt, nem.
Mert helyette és helyette 
komponálja a szeress-dalt.
És utána zongorázza 
vagy dobolja, trombitálja.
Mégis egy karácsonydalt is.