csp01 blogja

A FESTŐ EBÉDJE

A festő festett. Már elmúlt fél egy is. De itt még nem tartunk. Azzal kezdődik: hogy a festő fogja ecsetjét, vászonját, palettáját és kimegy a kertbe. Kisétál vagy inkább: kisiet, hisz el kell kezdeni mielőbb. Már előtte a kész kép, lelki szemei előtt. Apró, aprócska csillag, amint körbe-körbejár egy gigászi, lélegző, vízzel teli, bölcs Föld körül. Érdekes jelenség. Lesiet hát a kert végébe, a soklevelű diófa árnya alá, épp a málnabokrok szomszédságába és nekikezd. Reggel hat óra.
És fest. A csillag az óriási Föld körül. Hét órára, de legkésőbb nyolcra már alapvonalaiban minden kész. 
A Nap egyre magasabban, szellő fújkál, le-lehajolnak a faágak, a diófáéi, a meggyfáéi, nem, nemcsak a szél miatt, csakis hogy lássák-nézzék az ő festését. Ahogy a csillagka körbejár a hatalmas Föld irányítása alatt. Jár, nem áll.
A kép készült tehát, az idő pedig telt. A nap egyre magasabbra és magasabban. Az óra is ketyeg-valahol.

A festő fest. Most tételezzük fel, hogy van valaki, aki nap mint nap hordja-hozza neki az ebédet. 
Egy hófehér, három... nem, elég kettő, két edényből álló ételhordóban. Friss, mindig tiszta. Pedig már régi. Maga a festő tisztogatja, minden áldott reggel. Valami kék-piros ronggyal.
Az ételhordó személy a kapura helyezi fel. A postaláda szomszédságába. Dél körül. 
De most, ugye fél egy. És semmi. A kapu üres. Ott árválkodik a postaláda szomszédságában a kampó, az a kampó, amire ráakasztják.

A festő is ember. A festő is igényli a tápanyagot. És érzi az éhet és zavarja az éh. Minél nagyobb, annál jobban. Persze, az ebéd... általában, alapesetben jön, itt van, a gyomorban van már ilyenkor... de most nem. Ne firtassuk és nem firtatjuk okát. Baleset érte az ételhordó embert vagy valahol valakivel elbeszélgeti az időt (hanyagság) vagy nincs is ma főzés. A festő fest. 
Elég fényes a csillag? Elég, persze.
Felmehetne a kapuhoz, kinézhetne az utcára, jön-e már. De ne legyünk falánkak. Ráér az ebéd, Helyette fessünk. Ezért élünk, nem a zabálásért. A Földre is fest még két szigetet. Az egyik legyen kihalt? Nem, mégsem. Az is dús, buja növényzetű.
Aztán tovább késik az ebéd. Egy óra, egy óra tizenhat perc. A festő oda-odapillant. Álmosan pislognak rá vissza a kapu deszkái. Ott a kampó. Üres. Mintha gúnyosan vigyorogna rá: "No, mit teszel? Nincs ebéd!" Sőt. "Ha meg is hoznák és rám akasztanék, leejteném, kiborítanám, bizony!"

A festő fest, de ehhez is kell energia. Sajnálatos módon. Energiát ad az étel. Húsleves, mákos tészta vagy paradicsomleves, sült krumpli.
A kép körül, sőt már elkészült. Íme, lásd:
De még igazítson rajta. Igazít is: jobban kiemeli a csillag sárga, élénksárga színét. És a háttérbe betesz, behelyez pár távoli fénypontot-galaxisokat. Közben persze éhesedik, éhesebbedik. De nem! Nem néz ki az utcára, nem indul el maga az ebédért. Nem akar és nem engedem. "Ilyen még sose volt. Pedig fizetek neki, rendesen, hogy elhozza. Mindennap, minden egyes nap." Most is."
Elképzelte, hogy fogja a felelőtlen ételhordót kérdőre vonni." DÉLben kell itt lennie! Hány órakor van nálad dél?" Ekkor-ha nem előbb-bűntudata támad. "" Ne legyek zabálós. Nem vagyok." Elszégyellte magát. Gyerekkorában is mondták, sokszor, hogy milyen sokat eszik. Kiváltképp a nagyanyja panaszkodott. 
Igen, határozottan emlékszik: egyszer hallotta, amint telefonon meséli valakinek, másszor... ej, nem szívesen gondol rá. De ő nem és nem torkos, csakazértsem. "Majd jön az ebéd. Ne törődjem ezzel. Késik, annyi baj legyen."
Fessen.
Két óra nyolc perc. Mégis menjen? Mégis, hol késik már az ebéd? Ingerült, dühös.
A kép kész. 
Belekezd egy másikba, kezdjen. Istent ábrázolja mint szőke, barna szemű, síró kisgyermeket.
Kettő óra negyvenkilenc perc. Azután fest magának ebédet, gulyáslevest, káposztás tésztát. Előbbi még gőzölög, ínycsiklandóan... de ezt hagyjuk abba. Nem ízlik neki, nem baj. 
De helyette fesse az istenes képet. Három óra ötvennyolc perckor az ebéd már ott a kampón, de ő csak fest. Éhes, de elfogta a festés láza. Ide kék, amoda piros színt... még pár vonal, hátul jobbra virágos rét...
Fürgén ugrál, mozog, táncol kezében az ecset. Végül, befejezve már nem ebédel, már vacsorázik.

Új, lehetséges műformák 3

Új, lehetséges műformák 2 

Új, lehetséges műformák 1

Önbizalmunk


                     1.
"Az emberélet útjának felén..."
Visszatér, ha ő megírja,
és bolyong, ha ezt akarja,
ő vagy én vagy épp akár te.
                     2.
Hogy ki, azzal sose törődj, nem kell!
Bárki legyen, ne félj tőle 
és ne várjál senkit...
írd.


Az idézet Dante Isteni Színjátékából