Verslabdacsok

Mit elém vetett a víg őszi szél,
baljós káprázat, sokszín, ám múló
falevél, játszi varázslat, pőre
látszat - voltál. Voltál, voltál, voltál.
S az illúzió sohasem beszél.
Mint ahogy te sem. Beszédesebb nem
is lehetne csended, és hiába
csented józanságom, benned most már
Napot, Holdat sem látom. Mert voltál.
Voltál, voltál. Árnypír vagy most csupán
dobogóm arcán, hiszen álmokat
dobogtál - mily tévesen... Létezel?
Nem hiszem.

Csillagtalanságom elcsente felhők
hulló tartalmát.
Megriadnál, záporozó zenémet,
hogyha hallanád.
Most mégis a könnytelenség az, ami
marva fojtogat,
miriád szilánkká málló, ám némult,
fényhullt gondolat.
Szavaim az őskori gyermekségbe
akadtak vissza,
egy emlékképet látok csak, mi ázva
sem lehet tiszta.
Hevesen integető, fel nem jutó,
múlt-gödörben
ragadt alak lettem - az érző lét
oly könyörtelen...
Fojtogat az írás, nullákkal táncol
mégis az ihlet,
... s a szem ismét új napra nyílik - a Van
újra Ninccsé lett.

Rádomlott gondok súlydús ege,
s légért kapkodsz kiutat kutatva?
Bús göcsört-utakon lépdelve
elborít a bukás rút hatalma?
Kacagd vissza erőittasan, kevélyen,
- oly kevélyen, amilyen az Élet maga -
az eget, a leget. a görcsöt, s hadd éljen
félszeg hited győztessé lett tapsvihara!

Egymagadban zokogsz szigetek
legkisebbik, legárvább szegletén?
Csak a szél fogja kéreg-kezed,
mit kimart a reménybe tört örvény?
Légy maga az örvény, s a viharok legje,
mely világgá kiáltja borzolt habjait,
elszállítja majd leheleted a helyre,
hol lelked zord zaja zenévé csillapszik!

Keserű meteorok hada
szállingózik nyugodt éned felé?
Minden sugárvarázs valaha,
mi ragyogott, most átsajdult sebbé?
Meteorok rejtett mézét csöppentsd rá hát
(mert árny fényoldala a legnagyobb gyógyír)
sebedre, majd ha forrni kezd, hagyd, hadd lássák,
harcod záloga a hajnalon zsongó pír.

A nyár az út, a tél a cél,
a Nap távolba hazatér,
itt álmos derű a sugár,
itt óvón fed angyalhomály,
s nem szúr, sosem fest zsibbadást
arcodra, és hagyja, hadd lásd,
mi valójában, örökké a Természet,
a kopár ágboghad - nem az az enyészet!
Nem a hűs porcelánszellő a szomorú,
nem a kora szürkület arca a ború...
Ott - a tikkadtság, mi igazán bajt jelent,
s a szemlélet, mi felületeken kereng.
Hol megszűnik külön égboltozat s a föld,
hol hegybe olvad a végesbe vesző völgy,
hol nincs már barnás alatt és kékes felett -
ott a tél az igazság, s a nyár átmenet.

Mindig csak a Közép,
mert tényleg az a Bölcs.
Nekem most véglet kell,
hogy oldódjon a görcs;
hogy a Nagy Szavakból
káosz csendje gyúljon,
majd rögtön zuhogva
harsogjon fel túlzón.
Hogy eszmék mennyboltja
mindennappá váljon,
hogy minden nap vászna
ecsetszínre vágyjon.
Néha meghal bennem
az ezüst középút,
mert fekete s hószín
szivárványpezsgőt búg;
mert a hús-vérség az,
mi néha felemel,
nem zár ki szellemit,
ha élsz sok szereppel.
Mert a lét karcai
közt csak egy tollvonás
a záporos ködön
túlfénylő látomás...
Mert lehetsz ifjonti,
vagy gyűrten mosolygó,
belül a szintézis
úgyis ott dobogó;
de ha szabad-szellős
ízű lesz kenyered,
vajjal ken meg majd a
szertelen szeretet.