Verslabdacsok

Holdbuborék a víz alatt

tengernyi fényikrával,

az élethálóba akadt

halakat légzi ki

 -  így szárnyal -

habok tajtékján túl

áradó némaság lénye,

oly láthatatlanul,

akár bármely határ

- átlépve -

s áttetsző tánccal rugózik

nyomott csepp - oly szomorú,

nem érhet el már égboltig,

de együtt lüktet ezer büszke

kopoltyú.

Szapora dobogásból

idillé szelídül a tenger,

korall sziporkázást szór 

az árnyalatvilág este,

és reggel.

Nappolipok tollászkodnak

gyűrűző sugártükörben,

majd a bősz korongú holnap

halványítja álomba őket, hol

sürög lenn

kristálykockákból búvó

megannyi éhes raj,

s a fehér pegazushúst jó

nagy pelyhekké kavarják

havas áhítattal.

Mondd ki!

Tenyeredbe, ha keresztet rajzol tekinteted
sorsvonzó sugara, lehet bár mostoha,
de az előttes léted az Itt imájára kulcsolt Mának keze;
s az esszenciád kagylóhéjából törő most vagy soha
gyöngy néven csak akkor mutatkozhat
be kozmoszékszerként csillogva bolygók fülén
az elíziumi közönségnek,
ha a sohát elmossa az a valaki...
Mondd ki!
Mert te vagy az a valaki, újjá bár lehet 
jelmezed később, ám a jelen, e
pókháló-híd a legistenibb, és 
kitartóbb értőd, ha magad semmit se értesz,
és báb, ha voltál is, most sose légy,
ajkaidból fuvolázó hangokkal
hangosan kérdj! 
Kérdezz! Ébredezz!
Ha kimondod, nem tapad, nem szorít,
nem nyálkázik összevissza,
nem fojtogat
a múlt omló acélhídja...
Mondd ki!...
Vesztenivalód
a kérészkönnyből nyíló
pillanat illatába
haló gondolat...

fényzárad porba mélyült nyitja...

1.

Bizalom selymes
katedrájára hullnak
ébenszín borsók.
Hány fekete pont
a teljes bukás?

2.

Egy lépcsőfokkal
egyre fentebb - lenézve
riaszt az Alant.
Hol elégséges
az épp-átmenő?

3.

Se rossz, se nem jó;
örök átlag nyája búg:
Van-ba süppedtség.
Inkább légy átlag-
mély, mint azzal egy.

4.

Majdnem teljesült
a Mégsem alagútján
átívelve sír.
Csitt! Karnyújtásnyi
hiány - nem hiány.

5.

Kacér a cél, most
fel-felkacag visszhangzón
labirintus-vég.
A Terv-sárkányból
új s új fej sarjad.

Utójegy:

A leggyengébbnek
kellett lenned, hogy mára
legerősebb légy.
Tiszta lap-hajnal
diákság éje.

Olvadó szárny, elbukó árny,
... majd zuhanásba iramlasz...
Súlyos önkény, búgó örvény,
... égből csak felszínt pillantasz...
Szertelen víg, porhullásig,
... csábos a szakadék, vigyázz!
Sugár zsongó, ajka vonzó,
... felsikolt a nagyzoló láz...
Halkságba csöngő, Napvágyba dörgő,
hiába-huppanás törtetésed.
Habár gyönyörű, halál-göröngyű
minden álszárnnyal teleszórt élet.

Mikor érzés bogárcsápja
a lélek talaján matat,
a keménység kitinfátyla
a Kül talajába hamvad;
eggyé lesz így a megismerő,
s a talányba tiport igazság,
sokszeműség-fától az erdő
légzi szemléletek ágbogát.
Gazdag a belső világnak potroha,
mely fölött béke torlemeze zenél,
az óriásláb csak akkor tapossa
bogárhátad, ha tekinteted csekély;
és mennek lassan, porzón útjukon
az ízekre szedett, egység-lábak,
majd a szárnyak felberregve, zúgón
szerenádot adnak a világnak.