Verslabdacsok

Viola vatta, szendergőzt fúvó éjpehely
ablakomra dérfehér angyalokat lehelj,
mollsugár habszín zenéjeként
kottázd le nekem az édenfényt,
sütkérező emlékek játékát
cikázó csóva alakjában vésd át
az örök törekvők jövőjébe,
kik rászikráznak a Föld gömbjére,
hogy a frisset megéljék, majd őrizzék,
mint kisded, kinek körvonala sincs még
szitálja csendjébe az újat, az üdén havazót,
csengő ködből ringjanak másvilági bájú altatók -
lila szellő hűvösével takard be álmomat,
hogy tintám éjét fogadja hajnali bársonylap,
s pirkadatok almahúsát csorgassa a kikelet,
hol korszakszövő hidak zsenge lángokat lehelnek...

Mint zsongatón duruzsoló deja vu
halkságot horzsoló suttogása
a felhőket tépő szélben,
úgy lapozod vissza életed könyvét,
mintha már egyszer elmesélték volna,
mintha benned felreszketne újra
őrangyalaid csókja, akik
százszor mentettek már téged,
száz életben,
úgy robotol konokul
a Mindennap
... véletlen...
Akár jégkehelyszellő borát
kortyoló fellegek szája,
mi kiissza ódon cseppjeid,
úgy feslik fel emlékeid sebtánca,
- az vagy te -
szónok, költő, tudós,
a Jövőt szövő múlt
lehelete,
s a mindenkori Nagy Regény
történetét
égi vászonról végiglapozva,
majd visszanézve
- a jelenből -
jókat nevetsz,
mert tudod:
lapodra írta
örökkévalóságod
a perc.
Mert ez öröklét lustán
kinyúlva dől
el az idő kanapéján,
míg az "egyszer élünk"
kardján
a Nap
úgy csillan fel,
akár csillagmárvány...
akár kisded friss fény-szeme,
s e csöpp csóva
szivárványlik
rá, egyenesen
az itt és most-végtelenre.

Ahogy a sejtek éjszakáján
feltörő nász-szökőkút
zuhataga a magzó márvány,
s cseppje a kijelölt út;
a Kilenc édeni kuckójában
a Remény elsőket dobbantva
újba zizeg, akár hulló áram
szikrája, amely mégis hadba
rendeződik, és lámpákba száll;
vérlemezkék serege zenél
derűsen, dallama többé már
holt nem lesz, többé sosem henyél -
örökélet a sorsa mindeneknek:
a minden örökké él, s bőre
tisztuló pórusának réseit egy
eszmeszenny se tömködi, pőre
tudást hörpint a legízesebb lepényből,
majd az új élet ágán felcsiripel
ő, sosem törve le, és a költeménytől,
melyet teremt majd szavaiból, hittel
gát-zúzalék porát lélegzi be,
mája mérgét átmossa halkan
az épség szépségesen kék vize.
S bár bélben bolyhodzó latyakban
fürdenek kólibaktériumok,
a salak nem ragad úgy meg benne,
mint részegben az áhított rumok,
a sors fondor tövisét cselezve
bukkan elő az epe keserve, ám
szükség minden szervre van, ha később
hibát lelnek kutató kezek, s talány
oxigénje tölti meg a tüdőt...
Ó, szervezet, ó, dobogó agy,
holdkévéddel gyógyítva, légy fehér
köpeny nélkül orvos önmagad,
fényt ne tudás s életfáról csenjél,
hanem titkosan csendülő zugaid
búgva konduló legmélyéről,
megmentett tested fejlő ágya az itt
nyugvó s mozgó csodádnak, ha tőr
sebzi is holt konoksággal aliggá lett szíved,
úgy születsz később újjá, friss hormonzsongással,
ahogyan elcsillagzott pályákon átíveled
a régit, egyszeriséged mámora által!...

Úgy gondolod, ismersz?

Nem akarok olyan és az lenni, 

akit hirtelen pillanatomban kaptál el,

legyek állandó, de ne dermedt szobor.

A hit, hogy tudod, ki vagyok s ítélhetsz bármikor,

jéglap alatt haldokló - az a sugár olvaszthatja csak fel,

ami továbbtükröződik holdakról; büszke visszfényed,

de nem szikkadt árnyad, sokkal inkább vibráló tükröd,

és a tejselyem tisztaságú kor, mi által mindenkoron él

a reménykedő, érák szemébe csalja azt a könnyet,

mely a változás fáklyás öröméből pörkölődött e világra.

Ha perzseled látszat jegét, lávaigazságú folyamként terül 
szét szándékok csetlő erdeje,

ágbogak s tüskék törnek le, majd lesznek avarrá.

A legszebb avarrá: egy hirtelen pillanattá, amiben felparázslik

koponyákra festett maszkok 

legeredetibb mosolya:

az arc.