nefelejcs blogja
VersHazug világ
Hazug szózuhatag
szétárad fröcsögve,
megtapad fejekben,
s ott marad örökre.
Sűrű a sötétség,
áthatolhatatlan,
fény oda nem jut be
a felkelő nappal.
Bujdokol a remény,
keserű a sorsa,
csatát nyer a sátán,
meg sok balga szolga.
Hív a falu
Kis falucska, parasztházak,
jó ha lakják talán százan.
Göröngyös út vezet oda,
javítgatták folttal-foltra.
Egykor nyüzsgött itt az élet,
mára sokan sírba tértek.
Férfiember alig akad,
az asszony, ki özvegy maradt.
Fájdalmas e nehéz kereszt,
szorítása sosem ereszt.
Dolgoznak ők, amíg bírnak,
az Istenben híven bíznak.
Kis kertekben tarka virág
ontja nyáron az illatát,
csokrot kötnek majd belőle,
s kiviszik a temetőbe.
Él itt néhány dolgos gazda,
ki a földjét rendben tartja.
Őseitől örökölte,
meg nem válna soha tőle.
Elárvult ház, fala reped,
vakablaka múltba mered.
Borostyán már fojtogatja,
de még remél, jön új gazda,
ki megmenti, rendbe teszi,
ó, mily hálás lenne neki!
Lenne kenyér, sütne végre,
kemencéje melegével.
Isten háza papját várja,
lelket gyógyít az imája.
Szükség van rá, - gyakran sajnos,
hogy végtisztességet adjon.
Az iskola zárt kapuja
a sarkáig kitárulna,
ha gyermeket látna újra,
feloldódna fájó búja.
Hív, vár, számos, dolgos embert,
aki új életet teremt.
Kínál békét és nyugalmat,
melyet csak a falu adhat.
A természet százszín arca
csodát mutat négy évszakba'.
Tavaszvirág borította
domboldalát nap ragyogja.
Vadvirágos nyári rétek,
kelepelő gólyafészkek,
nektárt gyűjtő szorgos méhek,
gombát rejtő erdőmélyek.
Ősz ajándék gyümölcstenger,
gesztenye les szúrós szemmel,
tarka levél esőként hull,
természetnek bealkonyul.
Álmot hint rá a hófelhő,
kucsmát vesz fel a háztető.
Szemed előtt zajlik mindez,
kinccsel is felér ez, hidd el!
A kikelet hírnökei
Vége a télnek,
éled az élet,
hirdeti fennen
téltemető,
földre terített
szőnyege hímzett
éteri csillag,
szívderítő.
Illata árad,
dísze a tájnak,
fényre felébredt
úgy hunyorog,
fél szeme csukva,
messzire bújna,
fénytelen élne,
ő a hunyor.
Kertben a nárcisz,
méheket ámít,
"friss, üde nektárt
ingyen adok",
lenge a leple,
tárva a kelyhe,
hajnali dértől
szinte vacog.
Fák rügye pattan,
lenn az avarban
ébred a kis sün,
étket keres,
földalagútban
indul a munka,
éber a vakond,
túrni se rest.
Ágon a bimbó,
szirma kacsintó,
csipkeruhája
szűzi fehér,
lágy, puha szellő,
szárnyakon eljő,
vágyakat ébreszt,
lélekig ér.
Őzike lépdel
tőzike réten,
bókol a szélben,
leng e harang,
légben a hangja,
érti, ki hallja,
dallama vallja,
itt a tavasz!
Parton a barka
fénylik a napra,
selymes ezüstje
gyöngysor özön,
vesszeje ringó,
rajta máringó,
énekel egyre,
élni öröm!
Időutazás a múltba
Hófehér hosszú ház,
falucskának éke,
múlt század feledte
itt nekünk emlékbe.
Két apró ablaka
múltba visszaréved,
felidézi egykor
milyen volt az élet.
Tisztán látott mindent,
nem volt homály szemén,
minden lelket ismert,
házas volt vagy legény.
Pirkadattól estig
a fő utcát leste,
árgus szemmel meredt
a rögös úttestre.
Hajnalban a csorda
ballagott a rétre,
habos tejet kínált
estéről estére.
Kapával, kaszával
ment ki élt és mozgott,
a falu élete
hangyabolyként zsongott.
Ki-ki a földeken,
kapált szőlőhegyen,
tavasztól ősz végig
munka, mint a tenger!
Lovas szekér zaja
út göröngyén zörrent,
vágtattak a lovak,
ha az ostor csörrent.
Illatos szénával,
púposra pakolva,
érkeztek fáradtan,
ha jött a napnyugta.
Elpihent a jószág,
istállóban, ólban,
kutya a küszöbön,
juhok az akolban.
Búcsú napján aztán
minden kapu tárva,
elszármazott rokont,
híven hazavárta.
Mise után ízes
az ünnepi ebéd,
kortyolgatták hozzá
hegy frissítő levét.
Dugig telt a kocsma,
felhangzott a nóta,
ifjú leány, legény
perdült, táncát ropta.
Másnap aztán csendben
folyt tovább a munka,
kérges tenyerekkel,
napról napra újra.
Falusi hervadás
Ezt a bejegyzést egy tagunk töltötte fel a blogjába. A bejegyzés nem minősül hivatalos tájékoztatásnak, a benne szereplő esetleges állítások a képzelet szülöttei, és semmi esetre sem tekinthetőek objektív hírnek vagy tanácsadásnak. A koronavírussal kapcsolatban a koronavirus.gov.hu címen elérhető hivatalos oldalon lehet tájékozódni.
Szelíd dombok lágy ölébenalvó aprófalvak
a régmúltról álmodoznak
és élni akarnak.
Roskadt házban öreg néni
sárgult fotón nézi
megboldogult hites urát,
s emlékét idézi.
Volt itt minden, jószág, termény,
mi a léthez kellett,
ünnepekre fenn a hegyen
finom bor is termett.
Csend uralja most a házat,
magány lett a társa,
kiben még hisz, a jó Isten,
hozzá szól imája.
Üresen áll az istálló,
szinte fáj a csendje,
gerendák közt egy dagadt pók
hálókat sző rendre.
Gyermekei szétszéledtek,
mert helyben nincs munka,
a városban kényelmesebb,
s tán többre is futja.
Egy fiát az idegen föld
magához vonzotta,
nem költözik többé haza,
ezt nem is titkolja.
Minden nap a postást várja,
tán ideér délre,
mobilját meg benn tartja a
köténye zsebében.
Méltósággal őrzi házát
Vitéz - kuvasz fajta,
oly hűséges, gazdájáért
életét is adja.
Lassan telnek így a napok,
egyedül a télben,
csak a hír, ami érdekli
este a tévében.
Azt reméli, tán túléli
ezt a szörnyű járványt,
gyönyörködhet a tavaszban,
s újraéled láttán.