nefelejcs blogja

Kár! Kár! Eltűnt a nyár...

Szürkeség, félhomály,

bús a táj, ág kopár.

Csípős szél fújdogál,

vetésre varjú száll,

rikoltva: kár, kár, kár! 

Cinkehad érkezik,

keresi étkeit,

suhan az apró szárny,

csipeget szaporán.

Kis zajra megszeppen,

magjával elrebben.

Sikolt a körfűrész,

vasfoga rönkhöz ér,   

nagy bőszen ráharap,                                            

kőkemény e falat.                                              

Aprófa, fahasáb 

támasztja ház falát.

Kályhába bekerül,     

lelkesen ott hevül.  

Szikrát szór, fellobban

lángol majd megroppan.

Melegét leheli,

szerteszét tereli. 

Sok kémény pöfékel,

mintát ír az égen.  

Köd szitál szorgosan,

füstjelet fojtogat, 

föld felé menekül,          

majd lustán szétterül.

Krizantém megfakul,           

szép szirma sárba hull. 

Avarban sün zörög,

kuckóért sündörög.             

Korán bealkonyul,

esténkre köd tolul.   

Komor az éjszaka,

sötét az úr rajta.

Csillag nem világit,

sápadt Hold sem látszik.

Természet sóhaja,

takarj be Földanya.

Virágzó rét, fa meg bokor,          

illatával kecsegtet,

csábító a virág kelyhe,

mélyén nektárt csepegtet.

Jól tudják ezt a méhecskék,

csak a napfényre várnak,

s szirmot bontó virágokra

döngicsélve  rászállnak.

Összegyűjtik a virágport

és a nektárt, szorgosan,

lábacskáik zacskójába,

s hazaviszik boldogan.

Kaptárukba bepakolják,

így lesz bőven ételük,

gyűjtögető életmódban 

élik így  az életük.

Munkálkodik sok-sok család, 

mézet készít, raktároz,

idegennek nem tanácsos

közel menni kaptárhoz. 

Mert a méhek őrzik, óvják

munkájuknak gyümölcsét,

aranyat ér minden cseppje,

csupán az íz különbség.  

Becsüld meg a méhecskéket,

mert példás a szorgalmuk,

köszönjük a finom mézet,

amit tőlük kaphatunk.

Kárpátok bércének

Köszöntelek Zsuzsanna,
Boldog napot Néked,
Csilingel a hóvirág
A zöldellő réten.

Rád mosolyog a tavasz
Simogató fénnyel,
Pajkos szellő fütyörész,
S feléd száguld éppen.

Üdvözletet visz Neked
Halkan dúdolgatva,
Hozsanna jár ma Neked,
Szeretett Zsuzsanna!   

Félrelökött kicsi gyermek,

ki az anyjának nem kellett.

Dölyfös szülők buta gőgje

lelkébe a tőrt bedöfte.

Beledöfte, beletörte,

mindörökre összetörte.

Sérült madár, fészket keres,

megértést meg szeretetet.

Boldog, szép családra vágyna,

de nyugalmát nem találja,

mert az ősi gének között,

a zöld szörny is beköltözött,

a lelkébe, s  tépi, marja,    

folyamatosan zaklatja.    

Belül feszít, oly monoton,

s felsejlik a régi otthon.

Kitör végül, mint a vulkán,

s túllép emberi mivoltán.                               

Tüzet okád, s mint a láva,

dühe árja csókos szája.

Mikor kínját kiöntötte,

könnyedén átlép fölötte.

Meg sem érti, mennyit ártott,

Tettével annak, kit bántott.