A kikelet hírnökei

Vége a télnek,   

éled az élet,

hirdeti fennen

téltemető,

földre terített

szőnyege hímzett

éteri csillag,

szívderítő.

Illata árad,         

dísze a tájnak,                 

fényre felébredt 

úgy hunyorog,

fél szeme csukva,   

messzire bújna,     

fénytelen élne,        

ő a hunyor.

Kertben a nárcisz, 

méheket ámít, 

"friss, üde nektárt

ingyen adok", 

lenge a leple, 

tárva a kelyhe,

hajnali dértől

szinte vacog.

Fák rügye pattan,

lenn az avarban

ébred a kis sün,

étket keres,     

földalagútban

indul a munka,

éber a vakond,

túrni se rest.

Ágon a bimbó,    

szirma kacsintó,

csipkeruhája

szűzi fehér,

lágy, puha szellő,    

szárnyakon eljő,

vágyakat ébreszt,          

lélekig ér.

Őzike lépdel

tőzike réten,

bókol a szélben,

leng e harang,   

légben a hangja,                 

érti, ki hallja,

dallama vallja,              

itt a tavasz!         

Parton a barka

fénylik a napra,

selymes ezüstje

gyöngysor özön,       

vesszeje ringó,    

rajta máringó,     

énekel egyre,      

élni öröm!