nefelejcs blogja

 /Már megint/

Szélsebesen vonszol az idő magával,

néha már fuldoklok az élet tavában,

partra vet egy hullám, folytatom az utam,

bizakodó szemem fények után kutat.

Érzékeny lelkemen család, barát gondja,

nyomorgatott hazám bizonytalan sorsa.

Ami rég érték volt, kukába hajítva,

hátam mögött mosoly, - ez egy vén naiva.

Örömforrásokból merítem az erőt,

ha látok zöld erdőt, vadvirágos mezőt,

pompázó virágot, kutyát, kis gyermeket,

érzem kivirulni elbágyadt lelkemet.

Értelmet kap újra a további élet,

a tenni akarás belülről úgy éget!

Kérlek Uram segíts, adj még néhány évet,

s akkor is légy velem, ha eljön a végzet.

Kéjes éjen vágy ha lobban,     

két szív hogyha együtt dobban,

az életnek tengerén

testet ölt egy új remény.

Rózsabimbó apró teste

gyarapodik nappal, este,

burkát repeszti hajnal,

s rejtekéből kipattan.

Sorsa tenyerében tartja,        

vagy kiejti, s cserben hagyja,

rak hátára keresztet,

mit rajta is felejthet.        

Rámosolyog, majd pofont ad,

a lelkében mély nyomot hagy.

Szeszélyes hölgy módjára

csábítón szól nótája.   

Rendületlen terelgeti,

gondolkodni sem engedi,

rossz döntés vonzza a bajt,

mi az őrületbe hajt.

Űzi csúcsra, mélybe löki,

gúnyolódva kiröhögi.

Tőrbe csalja álnokul,

míg az ember nem okul.

Bár engedi talpra állni,

erőfölényt demonstrálni,

el soha nem engedi,

ki meddig él, cipeli.