nefelejcs blogja

Múlt szele éled,     

bánatot ébreszt,

végtelen égen

kit keresel?

Tudni szeretnéd,

lelke szerencsés?

Látja e onnan

kit szeretett?

Rendben a sírkert,

ünnepi díszlet

várja a csendes

látogatót,

érkeznek egyre,   

vágynak e kegyre,

ifjak, időset

támogatók.

Mécsesek égnek,

múltat idéznek,

élesedik sok

színes emlék.

Meg sosem érted,

véges az élet,

hirtelen eszmélsz: 

élt még  nemrég!     

Hálavirágok,

őrszemet állók

illata árad,

szívekig ér.

Innen üzenjük

drága szerettünk,

hő ima szól ma

mindenkiért.

Érezted, sok nincs már hátra,

gondoltál az odaátra,

de a múzsád visszatartott,

új ihletet bőven adott.

Ám egy napon elernyedve

a kezedet elengedte.

S Te a küszöböt átlépve

indultál a messzeségbe.

Dermedt csend maradt utánad,

megbénultak a verslábak.

Léted örök verseidben,

mi osztozunk eme kincsen.

Első találkozásom az elmúlással

Gyermekkori halvány emlék,

mi eszembe jutott nemrég.

December volt... Hideg szoba...

Szél a harang hangját hozza.             

Feketében minden rokon,  

szemük könnyes, van ki zokog.         

Nyitott koporsóban Papa!

Kővé dermedt bajszos arca...

Felfogni nem vagyok képes,

ahhoz kevés a hat évem.

Odalépek, megérintem,

hűs homloka nyirkos, érzem.

Rám tör a félsz... Hátrébb lépek,

menekülnék máris innen!

Sírig hordozom e képet,

a lelkembe beleégett.

Messze mentél kicsi Bence,   

Angyal kísért fel a Mennybe.  

Csillagösvény neked ragyog, 

Vártak már rád az angyalok.   

Altatód lágy szél zenéje,   

Átölel a csend és béke.     

Szereteted örök fénye       

Új csillagot gyújt az égen,

Éj bársonyán áttündököl,  

Könnycseppeket majd letöröl,

Arcukról, kik elvesztettek,

Angyallá vált drága gyermek.

Didereg a hóvirág,

reszket a harangja, 

menetel a hadsereg,

bakancs tapos rajta.

Dübörög a tank-sereg,     

nyomul, öl, parancsra,          

csikorog a lánctalpa,   

nyög a föld alatta.                       

Menekül az ártatlan,    

batyuja kezében,        

odaveszett otthona, 

romok alatt léte.

Feje felett süvít el

egy rakéta fénye,

szeme előtt vaksötét,

odalett reménye.

Lesz-e aki segíti,      

kenyeret ad néki,

ereje az élethez

lesz-e vajon, kérdi.

Karon ül a gyermeke,

öleli a mackót,

neki ez a biztonság,

nyugalom és mankó.

Tavaszi lét csodája

tovarepült messze,                        

szeme tele könnyekkel,

halott hever szerte.   

Ki felel e tettekért?                

tehetetlen nézi,                 

eszeveszett hatalom                       

gőgjét meg nem érti.