nefelejcs blogja

Vasárnapi az időpont,

izgulunk, hogy ne legyen gond.

Fél tizenegy óta várunk,

ülőhely nincs, hát sétálunk.

Tömött váró, feszült percek,

vontatottan, lassan telnek.

Mentő vijjog, - újabb beteg,

hidegfront okozta eset.

Félóránként csúszunk hátrább,

nem is sejtjük még mi vár ránk.

Este hatkor van üres ágy,

meg gyomor, mi ételre vágy.

Nem tanácsos a vacsora,

lehet, ő kerül már sorra,

szól oda a kedves nővér,

fejembe tolul a bő vér.

Újabb órák nyúlnak hosszan,

ez engem már nagyon bosszant.

Látom jön egy fehér köpeny,

elé megyek egész közel,

kérdezném, de siet, szalad,

kezében egy eset anyag.

Isten bizony megfelelem

kérdését, ha lesz egy percem.

Tovarobog, szinte futva,

én meg várok tovább újra.

Pár perc múlva jőve vissza,

már a szavaimat issza.

Ugye, uram nem feledte,

sorra kerül még ma este?

Persze, persze csak a lista,

hosszú volt ma, de még bírja,

szépen kéri türelmemet,

ma e kórház ügyeletes.

Fél tíz után kerül sorra,

én lerogyok egy széksorra.

Ott dermedek óra hosszat,

s bízom, hogy nem hallok rosszat.

Kinyílik a műtőajtó,

lábam rugó, felpattanó,

Minden rendben, mondja a prof.,

izgalomra nincs semmi ok.

Idegszálam lassan simul,

szívem dobbanása csitul.

Most már indulhatok haza,

számon hálaima szava.

Kiáltanám a halálnak, 

megnyerted minden csatádat,

kopjon el a kaszád éle,

takarodj a messzeségbe!

Úgy hiszed számodra préda,

- rokonaim sora példa -,

rablóként viszed a létet,

végtelenbe nyúló végzet.

Könnyek tengerében fürdesz,

megváltóvá szelídülhetsz,

kínok árja ha hömpölyög,

megnyugvásért lét könyörög.

De most távozz! Nincs itt dolgod,

ne okozz több gyászt meg gondot!

Hadd, gyógyítsuk sebeinket,

összetörött szíveinket.

A szekrény tetején pihen már régóta,

Torkán akadt a szó, meg a régi nóta.  

Csendbe burkolózva alussza az álmát,               

S én őrzöm gondosan a múlt krónikását. 

Ötvenes években oly népszerű termék,  

Már hat évtizede, hogy szüleim vették.  

Abban az időben technika csúcsaként  

Mindenki rajongott e csodás darabért.   

                   

Konyhában a stokin lett állandó helye,

sámlin lovagolva szembenéztünk vele. 

Édesapám hátul, előtte ültem én,    

Ittuk minden szavát,- új volt e szerzemény. 

Hosszú éveken át számunkra családtag,

lelkesen hallgattuk hétköznap, vasárnap.

Megannyi műsora elszórakoztatott,

Nyitott a világra számtalan ablakot.    

                                      

Mikor csak tehette, az igazat mondta,     

De a gaz hatalom markában tartotta.  

Mondandóját folyvást hajtogatta nekünk,

Szavak közt az igazt mindig megkerestük.                                    

Történelmi vihar amikor lecsapott, 

Előtte töltöttük majd az egész napot.

Mi történt, pontosan tudósított róla,

Jelentette a hírt, - a Szabad Európa.

Titokban, és halkra tekerve a gombot,

Fülünket hegyeztük, arra amit mondott.

Sok magyar emberben tartotta a lelket,

Azzal, hogy kimondta, amit ő csak sejtett. 

Jó ebédhez szólt a híres magyar nóta,

Hegedű, s cimbalom örök rangadója.

Ízesebbnek tűnt a vasárnapi ebéd,

Hangja elnyomta a kanálcsörgés neszét.

 

Délután "Szív küldi", a szívnek szívesen,

Meghatott dalával menekült szíveket, 

Kapocsként érezte rokon és jóbarát,

Lelkéből könnyezett ha e dal rátalált,

s üzente, hogy: "Oly távol messze van hazám", 

"Túl az Óperencián", látom-e még? Talány.

Az "Akácos út"-ra tévedt majd a nóta,

Örökzöld dallamát a fülembe rótta.

"Valaki vár, ha hazamész", - igen Apa.  

Most már értem, miért ez volt kedvenc dala.

Végigdrukkoltunk sok közvetített meccset,

Akkortájt a futball még élményt jelentett.

Érdekes műsorok, hírek és a zene,

Népszerűségének méltán az érdeme.

Sorolhatnám hosszan, még miért szeretem,

Gyermekéveimtől, még most is, deresen.

  

 

 

Csokorba kötöttem

versvirágaimat,

bimbózót, virulót, 

dús szirommal nyíltat. 

 

Minden egyes szála

a lelkemben fogant,

s rezdülésem nyoma

a szirmára forradt.

 

Hogyha bánat szülte,

bús bimbóban maradt,

nem nyílik ki sosem

szomorúság alatt.

 

Napfényes kedvemben

színes szirmot bontott,

s derűsen díszíti

ezt a szerény csokrot.

 

Felköszöntöm vele        

a sok kedves embert,    

aki a Poeton                                             

meglátogat engem.                                        

                                                                

                                                      

 

                                                                

                                                                  

 

 

 

 

          

 

Leírva egy kerek szám,

De ha szóra nyílik szám,

S a hatvanat kiejtem,

Összerezzen a szívem.

 

Tényleg ennyit megértem?

Hova futott nem értem,

Az a sok-sok esztendő,

S mit hoz még a jövendő?

 

Remélem, jó éveket,

Derűs, boldog életet,

Szőjél újabb terveket,

S ami szép volt, ne feledd!