West End

Hiába igyekeztem.

Megint itt vagyok.

Hideg üveg s márvány,

fémvázas padok…

Reccsen a súlyomtól

a műanyag burkolat.

Megöl az unalom

a neonok alatt.

Gondoltam, jobb lesz.

Szőttem a terveket.

Ám amit tolni kezdtem,

félúton megrekedt.

Szárnyalni akartam,

de sovány vigasz,

hogy lenn a porban

megköt a viasz.

Hittem,

rám nem igaz a newtoni tétel.

S most a mocsokban fekszem

a pláza-szeméttel.

Ha szólít Isten:

Ádám, hol vagy?

Büszke arcom

a betonba olvad.