Versek

A jeruzsálemi templom

Szívet ér a rozsda,

nyomul a közöny.

Zuhog a szószékről

a nagy szóözön.  

Alszik itt a jónép

Igére hajtott fejjel.

Oroszlánokat táplál

a pépes étellel.  

Akárcsak egy kripta,

kívül csupa máz,

de befelé halált

lehel ez a ház.  

Dohos kárpitja mögül

kiszorul a hit.

Zárva tartja Előttem

makacs kapuit.

Megrendül magában

s megbotránkozik,

mikor hallja beszűrődni

az Élet hangjait.  

Megyek az Úton köztetek, gyermekek,

Én szép, szomorú Bolond.

Vérem gyöngyeit szórom elétek

s hátam görnyeszti a gond.  

Terhemet a szenvedés

koptatta simára.

Kezem a végzetemen

kulcsolom imára.  

Mit bánom Én,

ha átlépem az erkölcsöt,

csak e holt fa teremjen végre

méltó gyümölcsöt.    

Kétely (Isten nélkül)  

Lóg a semmin egy mondat.

Önmagában dalol.

S közben a légüres térben

kallódik valahol.  

Jár a lé a húsban.

Körbe-körbe forog.

Lökődnek ki a végtelenbe

a céltalan sorok.  

Minden jön valahonnan

s megy valahová.

Ahogy megszületik,

majd úgy válik porrá.  

Önmagát ismétli

az értelmetlen világ.

Egymáshoz adódnak

a véletlen hibák.  

Oktalan, céltalan,

értelmetlen lebegés,

Őrjítően bugyuta,

langyos, léha létezés.  

Testem börtönében

fellázad a lelkem.

Válaszért kiált

az idegőrlő csendben.  

Őrült kaleidoszkópban

kavargó részek

között keresem megszállottan én

a nagy Egészet.  

Meggyötörten, összetörten

zuhanok padlóra:

az ördögi körforgásból

nem kerülök ki soha?  

S kimondom ekkor

a legszentebb Nevet.

Válaszul szívemet

betölti Szellemed.    

Válaszok  

1.  

Könnyű azt mondani,

már túlléptel ezen,

múltidővé hazudni,

hogy fogod a kezem.  

Az elveidhez ragaszkodni,

mint önmagad futára,

elfogadni, mit a világ nyújt,

ennek megvan az ára.

Messzi városokért

eladni szent Nevem,

csak azért,

hogy a betevőd meglegyen.  

Kicsinyes büszkeséggel

sebeidben pózolni,

testvéreidet

jasszokkal pótolni.  

Társkereső rovatokban keresve megoldást,

le akarsz cserélni.

Csakhogy szíved örökre Nálam hagytad

s anélkül nem lehet élni.    

2.  

Mondd, miért hazudsz Előttem,

ki mindent lát?

Miért játszod

az ártatlan ostobát?  

Miért oktatsz ki

Szavaim kiforgatva?

S dacolsz a tényekkel

fogad csikorgatva?

Én, aki eldobtam

mindenem érted,

azt kapom,

hogy ádázul véded Tőlem élted.  

Ha nem ugrok rögtön

kívánságod szerint,

a por dühöng lábamnál

s mint gyermeket, megint.  

De mikor összedőlni

készül az életed,

nem a világ ad erőt,

melletted áll Istened.