Verseim 9

Megbocsájtás

Az ember, a gyarló,
teste börtönébe zárva
kinéz ablakán
s csak földi létét látja.
Csalóka ösztönöknek
olcsó játékszere,
érzései kormányozzák,
bújócskáznak vele.
Barátság, szerelem
másnapra elmúlnak.
Eldobja a régit
s vesz helyette újat.
Kétségbeesetten hajszolja
az élvezeteket.
Meg szeretné állítani
a múló éveket.
Íme az ember,
a teremtés koronája,
a tükre majma,
önmaga királya!
Miközben egója körül
forog szűk kis világa,
egyre mélyebbre süllyed
a bűn mocsarába.
S ami még szörnyűbb,
mondván "segíts magadon",
csapkodó kezével
magát ragadja hajon.
A probléma akar mindenképp
saját megoldása lenni,
mivel önmagát zárta be
s nem szabadíthatja ki más senki.
Csakhogy a kulcs a zárhoz
már réges-rég elveszett.
Teremtőjéhez kiált térdein
az ember, e lázadó szerzet.
Egyetlen szót csak,
mely a Menny felé száll,
a legszentebb Nevet,
mely mindenek felett áll.
Szívéről lepattannak a láncok
s kinyílnak a zárak,
mert az Úr öleli kebelére
s hívja fiának.

 

 

Kétségbe esve 

 

Mentem mennyei mezőkön.

Szedtem hajlongva drága kincseid.

Könnyeim, perceim, imáim

megnyitották szívek bilincseit.

Egyszer csak vihar tört ki

a lelkemben és eltévedtem.

Kezemből kihullott lámpásod

és az Utat elvesztettem.

Rossz voltam Hozzád.

Nem szerettelek időben, mikor kellett.

Árulóddá váltam a kakasszókor.

Én vertem Beléd a szegeket.

Hiányzik a véred eleven rubintja.

Melege, mint anyai szó.

Helyébe most hideg tél markol.

Szívem színe borzongató.

Fájón vágyom Reád.

Ó, bárcsak hallhatnálak.

Bensőm üvöltő ürességében

bolyongok, mint gazdátlan állat.

Hozzád sikong minden szavam

s közben árva csillagként hullok alá.

Megérintem a ruhád szegélyét.

Ó, szeresd az éjjelem hajnallá! 

 

 

Révbe érkeztem

 

Lelkem annyi nagy vihara után

Végre révbe érkeztem.

Hányt-vetett a reménytelenség,

Míg megnyugodtam kezeden.

Szürke, vak egek helyett

Élő színek égnek

Felfrissülő fényében

Szemem szép tükrének.

Lépteid hallatán elmenekültek

A lopakodó árnyak.

Most hűsítik forró lázam

Szivárvány angyalszárnyak.

Cápák, vízi szörnyek voltak

Utamon a társak,

Míg véget nem vetettél

E nyomorult hánykódásnak.

A világ fertő óceánjának

Mérgezett posvány vízén

Lámpás nélküli fantom,

Kísértethajó voltam én.

Lelkem segélykiáltását

Egy sóhajbuborékba tettem.

Sorsára hagytam akkor

S szélnek eresztettem.

Kétségbeesett palackpostám

Felkapták az angyalok.

Elvitték Hozzád, s a Révkalauz

Rögtön parancsot kapott.

Eljött értem, elveszettért,

Hogy elvezessen végre

Az Igazság világítótornyához,

A Szeretet kikötőjébe.

A Király küldte Őt.

Megváltoztatta nevemet.

Bűnös helyett ezentúl

Szeretett fiú leszek.

 

 

Gyermekdal a Jó Pásztorról

 

Ej, te bárány, te századik,

Sosem jutsz el a házadig

Az egyenes Úton, ahogy más

Rendes juhoknál szokás.

Mindig játszol, kis hamis.

Néha mosolygok Magam is.

Hányszor bújsz el Előlem

Zöldfüvű legelőben.

Csengettyűdet meghallom,

Örvend szívem, megvallom.

De most csend van szerteszét.

Nem veszem lábad neszét.

Segélykiáltásod hallom

A meredek domboldalon.

Várhat még a többi száz.

Rájuk angyalraj vigyáz.

Ha a pokol alján vagy,

Akkor is megtalállak.

Érted nyúlok, megmentlek

És szívemre ölellek.

Drága tékozló gyermek,

Boldogan ünnepellek.

Egész világ hadd tudja meg,

Hogy őszintén szeretlek.

 

 

Ágyban, párnák közt

 

A forradalmár fekszik az ágyban.

Csak hálni jár belé a lélek.

Rászálldosnak orrlyukaira

láthatatlan denevérek.

Tekintetéből a fény kiveszett.

Szorosan markolja az ágyat.

Meredten bambul kifelé fejéből,

mint üvegszemű, kitömött állat.

Körülötte sürög a háznép,

de ő egészen mást lát,

eleven, rothadó hullákat,

a sátán udvartartását.

Büszke arccal dacol velük,

de hát mindhiába.

A pokoli kárhozatot

dörgölik arcába.

Forradalom, szabadság?

Ébredj fel már végre!

Így múlik el örökre

a világ dicsősége!

Istenem! - sóhajt a szenvedő

önkéntelenül fel.

S bámul a mennyezetre

kiürült tekintettel.

Visszahőköl a démonhad

s elhúzódnak tőle

mikor válaszol szavára

a világ Teremtője.

Ekkor, mintha éji égen

ablakot nyitnának,

visszhangzik az ember szíve

Isten szent szavának.

A haldokló nem lát semmit,

de hallja az isteni hangot,

akárha zúgnának lelkében

mennyei harangok.

Angyalok raja örvend

s kísérik zenével

a tékozlót, ki Urával

a menny felé lépdel.