Verseim 8

Várakozás

 

Oly sokáig vártam e pillanatra

Én gyarló, a térdemen,

Hogy jókedved napja rám virradjon,

Mennyei Szerelem.

Oly sokáig hittem azt,

Hogy bölcs vagyok.

Közben elmémben épültek

Gonosz magaslatok

És nőttön-nőtt a szívemen

A vastag héj,

Benne áthatolhatatlanná vált

A sötét éj.

Hányszor sarjadtak benne

Tüskés szavak

Büszkeségem védelmére,

Hogy Téged bántsanak.

Ostoba gőg vert tanyát

A lelki gaz között

S türelmes, intő, szép szavad

Makacs falakba ütközött.

Végül elhallgattál könnyek közt

És rám csend ereszkedett.

Némaságba burkolózott

A kemény Szeretet.

Sugárzó, szép arcod mozdulatlanul

Arra várt, hogy rest lelkem talán megindul.

Félelem s kétség jártak át

És szívem összetört.

A legerősebb angyal használta

A legnagyobb pörölyt.

S a repedéseken át végre

Kihajtott az Ige parányi magja a fénybe.

 

 

Isten bölcsessége

 

Barangolok a betűk közt,

S mélyen megbántanak

Halálos ellenségeid,

Az idézőjeles szavak.

Fel sem fogják a firkászok,

Mit tesznek Veled,

Mikor kisbetűvel írják

Legszentebb Neved.

Mindegyik olyan bátor,

Lánglelkű, becsületes!

Akkor miért vagy Te

Számukra lelki szemetes?

Annyira elvarázsolja őket

Személyes világuk,

Hogy a Te nyomodba

Sohasem teszik a lábuk.

Számon kérik Rajtad

Lelki nyomorukat

S mindazt, amit nekik

Bűnös életük ad.

Haragjuk rögtön

A Szentírásra sújt,

Mert saját választásuk

Nekik reményt nem nyújt.

Istenítenek

Minden olyan gyönyört,

Mely tompítja bennük

Az élet iránti csömört.

Bálványuk egy csalóka,

Tünékeny délibáb,

Bazári színjáték,

Az emberi jóság.

Aggódó lelkem

Lecsendesíted,

Amikor haragvó szívem

Bölcsen meginted.

- Fiam – mondod,

- Erre egy megoldást tudok:

Menj el és hirdesd nekik

Az Evangéliumot.

 

 

Féltőn szerető

 

Elmenekültem Előled.

A dolgaim mögé bújtam.

A pénz kifolyt kezemből

S hálátlanul elhagyott a múltam.

Rikító színeim kiégtek.

Előtted kifakultam.

Letéptél a világ kebeléről

S mint halott levél, lehulltam.

Elsodortad tőlem a kedvest.

Íztelenné váltak a mulatságok.

A cimborák közt számkivetett lettem

S elkerülnek a régi barátok.

Ködöt eresztettél rám,

Azóta nem látok.

Elvesztettem minden jelzőfényt

S a megszokott szabadságot.

Kifordítottad a lelkem

S lemeztelenítettél,

A világ előtt bolonddá

S nincstelenné tettél.

Elszakítottál a múlandóságtól,

Amitől idáig nem láttalak.

Most itt állok Előtted átlátszón

S Te átragyogsz rajtam, mint a Nap.

 

 

Az örök élet titka

 

Tavasz jő télre,

Elolvad a jég,

Forog a kerge Föld

S mozog a mindenség.

Elillannak a percek,

Mint kósza gondolat,

A halál felé mutat

Minden pillanat.

A puszta lét azt súgja

Hogy add meg magad,

Elkap az ősi mókuskerék

S belőled semmi sem marad.

Hisz hősök hágtak hegyekre fel,

Hogy megszerezzék

A fukar múlandóságtól

Az örök Élet vizét.

Hullottak alá

A megtévedt mártírok.

Elnyelték őket

A telhetetlen sírok.

Tengerek mélyén

Keresték buzgón a drága Gyöngyöt

S aztán halott kezük

Markolta lenn a puszta göröngyöt.

Írástudók bújták

A vastag könyveket,

Vakulásig hajlongtak

Ódon tekercsek felett.

Hiába vallatták váltig

A halott betűket,

A halhatatlanságról

Azoktól nem jött felelet.

A halandók elmentek Melletted akkor

A Koponya Hegyén,

Mikor válaszként ott szenvedtél

A bűnös emberiség helyén.

Csak a leghűségesebbek 

őrizték még a véres keresztet,

Mely arról tanúskodott, 

hogy nagy műved elvégeztetett.

De ez az otromba útjelző

Mutatott az üres sír felé,

Ahol legyőzted a halált,

S a pokol megrendült belé.