Verseim 7

Feljegyzések egy hajótörött naplójából.

 

A kereszt

 

Vihar dúlt lelkében

És árván maradt.

Elvesztett mindent

Néhány perc alatt.

Megkötözött rabbá tette

A tehetetlenség,

Mikor ránehezedett

A néma üresség.

Csak az enyhíti fájdalmát,

Hogy Rád nézhet fel,

Súlyos kolonc az élete

S küzd könnyeivel.

Szívén hozta minden terhét.

Elfogyott ereje.

Utolsó perceit számlálja.

Feladta lelke.

Megkóstolta már

A tél jeges leheletét,

Mikor a halál angyala

Hajolt sötéten felé.

Mégis úgy érezte,

A pokol lángján égett,

De egyszer csak látta eljönni

A győzelmes Hűséget.

Talpalatnyi föld csupán

A menedékhelye

A Kősziklán,

Mit körülvesz a bűnnek tengere.

Ezen a kis helyen

Áll az a kereszt,

Mely arról beszél,

Hogy mindenkit szeretsz.

 

 

Üres a sír (2)

 

Ki vagy Te szépség,

Ki ennyire ellenállhatatlan,

Hogy egyetlen szóval

Kertet teremtesz itt e sivatagban?

Lábaid nyomán

A halál földjén virágok sarjadnak.

Engedelmeskedik

Minden erő egyetlen szavadnak.

Pillantásodtól

A tél meghátrál s kitavaszodik,

Az alvilág szűkölve menekül

S eltakarodik.

Vallattam a betűket

Rólad éjjel-nappal.

Kinyílt a Könyv s felelt

Emberi szavakkal:

Mikor az Én elmém

Elgondolt téged,

Már akkor tudtam,

Hogy eljövök érted.

Lehajlok ide

Hozzád a porba.

Megszületek a földre

A szolgasorba.

Megismertetem veled

Az örök Életet.

Ingyen adom tiszta forrásvizem

És a szent kenyeret.

Mikor jött a Páska

Én lettem a Bárány.

Meghaltam bűneid miatt

Ott fenn a keresztfán.

Zordon útjelző,

Melyhez vérem tapadt,

Mutatta az örökléthez

Neked az Utat.

Elvégeztetett!

Ez az Örömhír.

Vár rád az üdvösség,

Mert üres a sír!

 

 

Az Isten jobbján

 

Hányódtam a pusztában,

mint ördögszekér.

Gyökértelenül hajszolt

minden kósza szél.

Elhagyatottan vádolt

árva, üres szívem.

Kísértő szellemek tanyája volt,

nem lakta senki sem.

Játszadozott velem

sok, csalfa délibáb.

Hamis színeivel hitegetett

az álnok világ.

Mikor lesz már végre

békém énnekem?

Mikor talál nyugalmat

zaklatott szívem?

Az erőm elhagyott,

s térdre estem én.

Azt hittem örökre elveszek

a sivatag közepén.

Lejjebb már nem süllyedhettem.

Néztem az eget.

Kétségbeesett imában mondtam ki

a legszentebb Nevet.

Mikor már a halál

árnyékozott be,

lenyúlt értem az Isten

erős jobbkeze.

Angyalok hada várta

minden parancsát.

Virágba borult akkor

végig a pusztaság.

Az Örökkévaló szolgált felém,

Megterített és asztalt bontott,

megmosta lábam, hellyel kínált,

olajjal kent meg, fiának hívott.

Hódolt Teremtőjének a mindenség

s a mennyek serege,

mikor befogadott engem, halandót

szent jelenlétébe.

S az ellenség

örökre megszégyenült,

mikor az ember, e porszem

az Úr jobbjához ült.

 

 

Kősziklából felbuzgó

tiszta, szép forrás,

igaz, szent szavakból

felfűzött Írás.

Kiben megtestesültél,

Ő az élő Ige,

örök Élet kútfeje,

áldassék a Neve.

 

 

Védőbeszéd

 

Törpe lelkecskék

vitatkoznak Veled.

Skatulyákat gyártanak

s ráírnák a Neved.

Csakhogy szűk a világuk

s a szereteted nagy.

Nem zárhatnak ketrecükbe,

hisz végtelen vagy.

 

Nem tudok semmit Rólad írni,

ami nem vigasz.

Nem tudok semmi olyat írni,

ami nem igaz.

Nem tudok szemrehányást tenni

Teneked.

Nem tudom hiába számra venni

szent Neved.

Szidhatják hallgatásod,

keménységed.

Az önsajnálat Helyetted nem ad

reménységet.

Tettethetik halottnak magukat.

Be nem csaphatnak Téged,

mert Te vagy az Út, az Igazság és az Élet.