Verseim 6

b.cermidoff•  2011. június 7. 21:30

A fáradt vándor

 

Elfáradtam már a világgal harcolni,

ó, szeress Magadhoz, Istenem.

A szívemet ne hagyd megsarcolni,

Te tudod, semmim sincs nekem.

Gyorsan ölelj Lelkedhez,

mert hamarosan feladom.

Lankadó szárnyakkal oltalmaz még

hűséges őrző angyalom.

Erőm végére jár már,

lelki szemeim előtt halványodnak a színek.

Idő előtt itt a végállomás,

elfogynak alólam a sínek.

Elkopott szájamból a régi íz,

nem vonz már engem a kenyér, a víz.

Minden azt súgja nekem:

ne küzdj, add fel és feledj.

Csak szélmalomharc az egész,

elpazarlod az életed.

Csupa árulás minden körülöttem

és magába szippant a magány,

Hogy éltem túl ezt a rémálmot idáig,

az egy valódi talány.

Kegyetlen tükröt tart elém

az átkozott világ,

a szeretet nélküli igazság

arcomba köp minden hibát.

Vaksötét éj borul lelkemre.

Úgy érzem kiégek örökre.

Mégis megszólít egy gyengéd hang,

mint a távolból az ismerős, kicsiny harang.

S amikor már elhagyott mindenki más,

feltűnik előttem egy apró lámpás.

Dacolva őrjöngő viharral, széllel,

Vezet az Úton a szeretetével.

 

 

Az élet értelme

 

Ülök tudós magányban,

tülekedő gondolataim zajában.

Töprengek az életemen,

s egyre nő a teher a szívemen.

Amióta az eszem tudom,

végig a könyveket bújom.

De mind azt mondja: jaj neked,

a halállal befejeződik életed.

Hiába minden szép, amit alkotsz.

Magadnak boldog életet hazudsz.

Halmozod a tudást az utókorra hagyva,

miközben az is a sírba jut.

Mi haszna e sok tudománynak,

ha nem segít a szív fájdalmán,

ha nem ad megoldást az elmúlás ellen

s hatalmat a halál birodalmán?

Honnan e fájó hiánya a szépnek, jónak,

kétségbeesett keresése az igaz szónak?

Honnan ez az elveszettség?

Miért vonz mindig a messzeség?

Lehetsz te tekintélyes és gazdag,

ha hűtlen perceid elhagynak.

S az életed fonala, mit biztosan tartottál,

gyengülő kezedből kiszalad.

Akkor jössz rá, hogy mennyire

nem vagy a sorsod kovácsa,

hogy megcsalt téged büszke szíved

s megoltott a világ kovásza.

Mint ahogy nem vagy ura születésednek,

nem szabhatsz határt sem az életnek.

S amint a papír fölé hajolva

megfoghatóvá teszem a tűnő szót,

megismétlem ezerszer a legelső csodát,

létre hívom a nem láthatót.

Megértve e hatalmas titkot,

az öröklét részévé válok.

Örömmel befogadom szívembe,

Kire kezdettől fogva várok.

Ahogy én alkotok, úgy teremttettem

s mint gondolatom, hirtelen úgy lettem.

Mert Isten akarta, vágyott rá egyszer,

szeretetéből üdvösségre született az ember.

 

 

Ecce homo (Feszítsd meg!)

 

A földi hatalom szeme

hidegen arcodba mélyed.

A teremtmény meri mérlegre tenni

isteni Személyed.

Felteszi az örök kérdést:

mi az igazság?

Válaszként elfogadja,

mit üvölt a világ.

Vádló szavak kereszttüzében

állsz előttünk némán,

a korok feletti szeretet

néz szemedből énrám.

Megköpköd, bemocskol

az elveszett  emberiség,

hálátlan sebzettségében,

s Te tudtad ezt már rég.

Évszázados szemrehányások

szennye zuhog Rád,

de a testi szemétdomb

nem tudja elfedni csodád.

Nem bánok semmit,

mikor hazug vádak bélyege éget,

nem az embert követni jöttem,

hanem Téged.

 

 

Szeretet

 

Mennyei művész

Kezei formáltak téged.

Éneklem, mikor

Gyönyörködve nézlek.

Alig hagyott helyet

Az alkotó szónak

A pillanat, mikor

Ujjaim leperegtek rólad.

Rohanok feléd

A jéghegyek között,

Oda, hol világunk

Összeütközött.

Magas hegy nőtt

A kettőnk határán.

Nem vehetek erőt egyedül

A magányod várán.

Ama galambot küldöm

Hírnöknek hozzád,

Ki a Jordánnál

Az Én vállamra szállt.

Átszegezett kezemmel

győzedelmeskedek lelked sötét búján,

Gyengéden kopogok

Büszke, szép várad zárt kapuján.

Vérem forró rubintjával

Kiolvasztom a zárat.

A reményt hoztam magammal,

Megszállhatnék-e nálad?

Csak a szívedben kérnék

Egy parányi helyet.

Ha kérded, ki vagyok,

A nevem: Szeretet.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!