Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Verseim 6
b.cermidoff 2011. június 7. 21:30
A fáradt vándor
Elfáradtam már a világgal harcolni,
ó, szeress Magadhoz, Istenem.
A szívemet ne hagyd megsarcolni,
Te tudod, semmim sincs nekem.
Gyorsan ölelj Lelkedhez,
mert hamarosan feladom.
Lankadó szárnyakkal oltalmaz még
hűséges őrző angyalom.
Erőm végére jár már,
lelki szemeim előtt halványodnak a színek.
Idő előtt itt a végállomás,
elfogynak alólam a sínek.
Elkopott szájamból a régi íz,
nem vonz már engem a kenyér, a víz.
Minden azt súgja nekem:
ne küzdj, add fel és feledj.
Csak szélmalomharc az egész,
elpazarlod az életed.
Csupa árulás minden körülöttem
és magába szippant a magány,
Hogy éltem túl ezt a rémálmot idáig,
az egy valódi talány.
Kegyetlen tükröt tart elém
az átkozott világ,
a szeretet nélküli igazság
arcomba köp minden hibát.
Vaksötét éj borul lelkemre.
Úgy érzem kiégek örökre.
Mégis megszólít egy gyengéd hang,
mint a távolból az ismerős, kicsiny harang.
S amikor már elhagyott mindenki más,
feltűnik előttem egy apró lámpás.
Dacolva őrjöngő viharral, széllel,
Vezet az Úton a szeretetével.
Az élet értelme
Ülök tudós magányban,
tülekedő gondolataim zajában.
Töprengek az életemen,
s egyre nő a teher a szívemen.
Amióta az eszem tudom,
végig a könyveket bújom.
De mind azt mondja: jaj neked,
a halállal befejeződik életed.
Hiába minden szép, amit alkotsz.
Magadnak boldog életet hazudsz.
Halmozod a tudást az utókorra hagyva,
miközben az is a sírba jut.
Mi haszna e sok tudománynak,
ha nem segít a szív fájdalmán,
ha nem ad megoldást az elmúlás ellen
s hatalmat a halál birodalmán?
Honnan e fájó hiánya a szépnek, jónak,
kétségbeesett keresése az igaz szónak?
Honnan ez az elveszettség?
Miért vonz mindig a messzeség?
Lehetsz te tekintélyes és gazdag,
ha hűtlen perceid elhagynak.
S az életed fonala, mit biztosan tartottál,
gyengülő kezedből kiszalad.
Akkor jössz rá, hogy mennyire
nem vagy a sorsod kovácsa,
hogy megcsalt téged büszke szíved
s megoltott a világ kovásza.
Mint ahogy nem vagy ura születésednek,
nem szabhatsz határt sem az életnek.
S amint a papír fölé hajolva
megfoghatóvá teszem a tűnő szót,
megismétlem ezerszer a legelső csodát,
létre hívom a nem láthatót.
Megértve e hatalmas titkot,
az öröklét részévé válok.
Örömmel befogadom szívembe,
Kire kezdettől fogva várok.
Ahogy én alkotok, úgy teremttettem
s mint gondolatom, hirtelen úgy lettem.
Mert Isten akarta, vágyott rá egyszer,
szeretetéből üdvösségre született az ember.
Ecce homo (Feszítsd meg!)
A földi hatalom szeme
hidegen arcodba mélyed.
A teremtmény meri mérlegre tenni
isteni Személyed.
Felteszi az örök kérdést:
mi az igazság?
Válaszként elfogadja,
mit üvölt a világ.
Vádló szavak kereszttüzében
állsz előttünk némán,
a korok feletti szeretet
néz szemedből énrám.
Megköpköd, bemocskol
az elveszett emberiség,
hálátlan sebzettségében,
s Te tudtad ezt már rég.
Évszázados szemrehányások
szennye zuhog Rád,
de a testi szemétdomb
nem tudja elfedni csodád.
Nem bánok semmit,
mikor hazug vádak bélyege éget,
nem az embert követni jöttem,
hanem Téged.
Szeretet
Mennyei művész
Kezei formáltak téged.
Éneklem, mikor
Gyönyörködve nézlek.
Alig hagyott helyet
Az alkotó szónak
A pillanat, mikor
Ujjaim leperegtek rólad.
Rohanok feléd
A jéghegyek között,
Oda, hol világunk
Összeütközött.
Magas hegy nőtt
A kettőnk határán.
Nem vehetek erőt egyedül
A magányod várán.
Ama galambot küldöm
Hírnöknek hozzád,
Ki a Jordánnál
Az Én vállamra szállt.
Átszegezett kezemmel
győzedelmeskedek lelked sötét búján,
Gyengéden kopogok
Büszke, szép várad zárt kapuján.
Vérem forró rubintjával
Kiolvasztom a zárat.
A reményt hoztam magammal,
Megszállhatnék-e nálad?
Csak a szívedben kérnék
Egy parányi helyet.
Ha kérded, ki vagyok,
A nevem: Szeretet.