Verseim 5

A Lámpáshoz

 

A Te fényedet látta

Mózes a pusztában

az égő csipkebokor

bíbor-aranyában.

Te vagy az a csillag,

Ki hasítva az eget,

vezetted Jézushoz

a keleti bölcseket.

Te vagy a galamb

ki vállára szállott

a Férfinak

Ki megváltotta a világot.

Elfátyoloztad magad

mikor megfeszítették,

gyászba borult akkor

Felette az ég.

Beragyogtad később

az üres sír mélyét,

mint ahogy azóta

a megtérők elméjét.

Drága kicsi Lámpás

itt az éjszakában,

olyan jó hogy világítasz

a romlott világban.

Amíg mások tévelyegnek,

lidércfények lángja

csalja őket el

a gyilkos ingoványba.

Kérlek, légy segítőm

adj világosságot,

hogy ők is megismerjék

az igazságot.

 

 

Kedves idegen 

Ki vagy Te, kedves idegen, 
ki lakozást veszel szívemben? 
Ez a mennyei fényözön 
drága szemekből visszaköszön. 
Látlak, mikor a halandók 
szívből, igazán szeretnek, 
mikor apró gyermeket
féltőn óvva ölelnek, 
oltalmazva felemelnek 
a porból elesetteket. 
Igen, ez a Te kezed. 
Mikor az emberből igazság szól, 
mely előtt pokol, sír meghajol, 
meggyógyít összetört szíveket, 
igen, az a szeretet. 
Kik naponta meghalnak s feltámadnak, 
erőt Belőled merítenek, 
mert Érted mindent megtagadnak, 
azokban Téged felismerlek. 
Minden, miért hálát adok, 
minden jó, mit én teszek, 
minden, mi örökkévaló 
dicsőíti Szent Neved.

 

 

Jézus él

 

Felszabadult a Város.

Romjaiban ugyan, de ismét él.

Mint lábadozó teste,

melyben újra felpezsdül a vér.

Nem vehetett uralmat

felette az álnok halál.

Befedezted tollaiddal, ó kegyelem,

sokszínű, erős madár.

Szárnyad a szivárvány gyöngyház hídja,

mely ég s föld között feszül.

Mindennek reménységet ad,

s felemeli azt, ki elerőtlenül.

Élet tiszta harmóniája,

hangok, szívek, szavak,

frissen felbuzgó forrás,

mely a Kősziklából fakad.

Drága vér a keresztről,

mely a Mennyről beszél,

Győzedelmesen hirdeti,

Jézus feltámadt és él!

 

 

Kicsoda az ember?

 

Virágok szirmán gyémántok,

májusi eső,

Láthatatlan fürge lányka,

tavaszi szellő.

Tisztahangú, üde kórus

madarak dala.

Bennetek gyönyörködik

az angyalok kara.

De ki az ott a mezőn,

ki buzgón munkálkodik,

a Teremtő alázatával

a porhoz lehajlik?

Az angyalok csodálkoznak.

Nem tudják miért,

de az Isten csak őbenne

leli örömét.

Hogy miért az emberben?

Egy porszem csupán,

de az Isten arcát

tükrözi magán.

 

 

 

Minden Mindenekben

 

Mentem a saját utamon,
körülöttem zajongott a világ.
E hangzavart visszhangozták gondolataim,
s bennem dúltak meddő viták.
Gyűlöltem magam s az életem,
mert szolgább voltam a szolgáknál.
Ostobaságom a porhoz láncolt,
míg vágyam a Mennybe szállt.
De egyszer csak megállt minden
és elcsendesedett.
Nyugalom és békesség
lakta be szívemet.
Egy pillanatra akkor
megnyílt előttem az öröklét.
A Kedves szólt le hozzám,
elmémbe súgta Szent Nevét.
Az Élet szavaival beszélt,
mikor gyengéden hozzám lehajolt.
Elcsendesült az üvöltő vihar,
mely a lelkemben tombolt.
A Szabadító vett szárnyaira,
azóta már nem vagyok rab.
Nem reszket többet a szívem,
mert Dáriusnál gazdagabb.
Nem ül búsan, magányosan,
mint száraz ágon elaggott madár.
Ahhoz tartozom, Aki Minden Mindenekben,
az Ő öröme és otthona vár.