Verseim 2

A bűnbánó

 

Záporozó könnyeimen át

nem látom a lábaid nyomát.

Kit kövessek, én boldogtalan,

szerettél, s én megtagadtalak.

Bárcsak láttam volna

úgy a Golgotát,

mint ahogy Te láttad

önmagad sorsát.

Bárcsak szerettem volna

úgy mint Te,

hogy a világ belefért

égő szívedbe.

Hiszek mégis abban,

hogy van bocsánat,

térdre esek előtted

és úgy imádlak.

Rám nézel és szavaddal letörlöd

szememről a könnyet,

nem vádolsz, csak azt mondod:

menj és ne vétkezz többet!

 

 

Hűség
(Az Isten áldjon meg drága barátom)

Nem engedlek,
makacsul a szívemben tartalak.
Viszlek az Úr elé,
hurcollak nap mint nap.
Fúj a szél, esik az eső
a lelkemre,
de senki sem tud
bejutni helyedre.
A barátok is hűtlenül
mind elfelejtenek,
csak kettőnknek számítasz,
nekem és az Istennek.
Több éve már,
hogy elnyelt a szemhatár,
de van, aki rád
az Úr hűségével vár.

 

 

A fehér szamár dala

 

Jaj, vigyázz a patám lépteire Uram,

nehogy megbotoljak.

Ma ünnepelnek Téged sokan,

de holnap megtagadnak.

Ó, nézd csak, Uram, 

a pálmaágakat.

Ma még zöldellnek talán,

de holnap elhervadnak.

Érzem a hátamon,

gyengéden megérint kezed.

Holnap majd kereszted viszi,

hogy Téged felszegezzenek.

Majd drága véred hullik alá,

s a világtól gúnyoltatik Neved,

könnyeiket hullatják,

mind, akik szeretnek.

A sátán megszégyenül,

a kárpit kettéhasad,

mikor feláldoztattatol

és megdicsőíted Magad.

S amint majd felkiáltasz, 

hogy 'elvégeztetett',

tudom, Téged többé 

már nem feledhetnek.

Az Atya megjutalmaz engem,

s testemre teszi jeled:

örök mementóként hordom 

hátamon a keresztet.

 

 

Üres a sír

 

Mottó: én a sír kapuját eltorlaszoló kő, 

engedelmeskedem a Kősziklának, 

elmozdulok 

és élő köve leszek az Ő Egyházának.

 

Megfeszítettek, mondták.

Az élet ment tovább.

A tanítványok szétszóródtak,

legyintettek, nincsenek csodák.

Három napja nem láttak,

meghalt bennük remény,

míg Te az Élet Igéjét hirdetted

az Ábrahám kebelén.

És eljött az idő,

hogy győztesként feltámadj,

s a hitetlen világnak

ezzel új reményt adj.

Effata!- tártad szét átszegezett kezed.

S a kő elmozdult, engedelmeskedett Neked.

Hisz Magad vagy

az Igazság, az Út, az Élet,

nemhogy a sír,

de a seol kapui sem tarthattak vissza Téged.

A halál nem nyelt el,

Te felülemelkedtél,

üres a sír, s örökre hirdeti,

hogy a Megváltó él!